Agatha Christie, a felforgató

Elég merész kijelentés, ugye? Egy huszadik század eleji, felső középosztálybeli hölgy, mint felforgató? Bizony, hogy az! Felforgatta a modern bűnügyi irodalmat minden vonatkozásban. Nyelvileg, stílusában, szemléletében.

Egyszóval új alapokra helyezte azt a műfajt, amit az úgynevezett ,,magas kultúra” lenézett, és a ponyvairodalomba sorolt. Bár volt egy-két kivétel ( Arthur Conan Doyle, Edgar Allan Poe), de azokat is igencsak fanyalogva ismerték el irodalomnak.

És akkor megérkezett Agatha Christie. Ejtsünk szót először is a stílusáról. Látszólag betartotta a viktoriánus írásmód valamennyi szabályát. Szereplői valamennyien tökéletes úriemberek, hölgyek, minden a helyén a legapróbb részletekig, csak éppen… Csak éppen bujkál valamiféle irónia a párbeszédekben, minden mondat mintha önmaga paródiája volna. Nem véletlen, hogy éppen egy olyan figurát helyez első történetei középpontjába, mint Hercule Poirot, a kis belga, aki ugyan tökéletes úriember, otthonosan mozog a legfelsőbb körökben, ismer minden etikettnek megfelelő szabályt, és eszerint is viselkedik, de pontosan ez a tökéletes viselkedés és beszédmód teszi komikussá és nevetségessé az egész környezetet, amerre csak megfordul. Hiszen nincs semmi kivetnivaló a viselkedésében, a megnyilvánulásaiban, csak éppen viszolyognak tőle az angolok. Hogy miért? A saját csapdájukba ejti őket. Ki kell beszélniük a kibeszélhetetlent, el kell mondaniuk legbensőbb titkaikat valakinek, aki nem közéjük tartozik. Vagy ha nem, legalábbis utalni valamire, amire fényt kell deríteni.

És erre még ráfejel később a cserfes falusi öreglány, Miss Marple, aki úgy szövögeti a pletykákból, mendemondákból, elcsípett szóbeszédekből kialakított végeérhetetlen szóáradatát, hogy a potenciális gyanúsítottak azt sem tudják, hogyan gabalyodtak bele a logikai hálóba, ahonnan nincs menekvés.

Talán ennyit a stílusról. Agatha Christie másik titka, ha ugyan titok egyáltalán, a cselekménybonyolítás. Valamennyien tudjuk, akik a krimik, detektívtörténetek hívei vagyunk, hogy minden nevesebb huszadik századi krimiírónak megvoltak azok a regényszerkesztési szabályai, amelyek jellegzetessé, egyedivé tették írásaikat. Mert ugye abban mindannyian megegyeznek, hogy zseniálisak, hibátlan a logikájuk, rendíthetetlenül hajszolják a bűnt és a bűnöst. A módszereik azonban rendkívül széles skálán mozognak. És ránk, olvasókra van bízva, hogy melyik a szimpatikusabb. Sherlock Holmes titokzatos ügyei, kirándulásai, titkolózása még legjobb barátja előtt is mind az utolsó pillanatig? Vagy Raymond Chandler magándetektívje, a kemény öklű Philippe Marlowe, aki látszólag egyenesen halad célja felé, hogy megoldjon valami rejtélyt, de mindig közbejön valami. Egy másik ügy, amiről csak később derül ki, hogy köze van az eredetihez, vagy éppen halálos veszélybe kerül hősünk… tehát az eseménydús történetben csak kóválygunk mindaddig, míg Chandler meg nem szán minket, és az utolsó oldalon elmeséli az egész történetet.

Nos, Agatha Christie nem élt efféle huncutságokkal. Minden ügy, amelyet Poirot mester vagy Miss Marple a kezébe vesz, a szigorú logika alapján kerül felfejtésre. Persze Poirot is titkol el tényeket, melyek előttünk is rejtve maradnak az utolsó percig, no de hát ismerjük a kis belga mérhetetlen egoizmusát: nem viselné el, ha nem tetszeleghetne a dicsőség fényében.

Nem úgy Miss Marple. Ő csak kötöget, leskelődik, kávézgat újonnan szerzett barátnőivel, és közben, olvasói által is jól követhetően rakosgatja össze a mozaik darabkáit. Itt-ott belebotlik egy-két régi csúf ügybe, eltitkolt vétségbe, néhány elpottyantott zabigyerekbe, de ezek a mellékszálak csak felfrissítik a történet menetét.

Az elmúlt évszázadban sokan kifogásolták a kritikusok közül, hogy Agatha Christie regényeiben rengeteg szereplőt sorakoztat fel. Persze, hogy össze tudja kuszálni a szálakat, ha nem négy-öt, hanem húsz gyanúsítottja van egy bűnténynek. No, de erre is rácáfolt az író éppen művei által. Hiszen a Tíz kicsi néger című regénye egy elzárt szigeten játszódik, ahol nagyon kevesen vannak. Ki kicsoda? Hogyan került oda? Mi a gyilkosságok indítéka? És már bele is vesztünk abba az örvénybe, amelyet ez a huncut boszorkány kavart.

Végezetül egy érdekesség, amely körül heves viták dúlnak lassan egy évszázada: Jó pár irodalomtudós amellett tör lándzsát, hogy megtalálta az írónő módszerének titkát. Összeszed sok-sok szereplőt, megírja az alaptörténetet. Aztán újraolvassa, kiválogatja a szereplők közül a leggyanúsabbakat, és sorban megöli őket. Ki természetes halállal vész oda, ki erőszakos úton. Szóval addig szűkül a kör, amíg Poirot vagy Miss Marple elkezdheti az érdemi munkát. Ez is egy álláspont, de cáfolatként idézzük, ha nem is szó szerint Christie-t, aki valamikor az ötvenes években azt nyilatkozta, amikor e tárgyban kérdezték, hogy a legjobb sztorikat a fürdőkádjában almaevés közben, vagy a konyhájában találja ki, amikor hagymát szeletel. Példaként említette, hogy A vád tanúja című darabja is így született. ,,De azért egész jó sztori, nem?” – mosolygott rá az újságírókra.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában