Vagyis F. Scott Fitzgerald, a 20. század amerikai íróinak egyik legjelentősebb alakja, aki nagyon rövid életének aránylag csekély számú alkotásaival mégis beírta magát a világirodalom nagyjai közé.
Mindössze 44 évet élt, számon tartott művei közül az átlagolvasónak kapásból legföljebb A nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján című regény jut eszébe, legfeljebb homályosan, itt-ott egy-egy novellarészlet, de abban sem vagyunk biztosak, hogy ő írta-e.
Pedig hát… Tudnunk kell, hogy az a fiatalember, akit eredetileg Francis Scott Key Fitzgeraldnak kereszteltek és a 19. század utolsó éveiben látott napvilágot, a húszas években egyik jeles alkotója volt az ,,elveszett nemzedéknek”. Az ő nevéhez fűződik a ,,dzsesszkorszak” kifejezés, ami az 1920–30-as évekre vonatkozik. Ugyanis 1920-ban, amikor több sikertelen próbálkozás, és kisebb cikkek, novellák megjelentetése után megírta az Innen az Édenen című regényét, már használta ezt a kifejezést. Igaz ugyan, hogy a köztudatban csak akkor terjedt el, amikor a mű átdolgozása után, több év múltán végre megjelenhetett. Futótűzként terjedt a híre, és persze írójának népszerűsége gyorsan növekedett. Az olvasók ráismerhettek arra az életérzésre, amely jellemezte ennek a korszaknak az értelmiségét: a reménytelenség, kilátástalanság, jövőnélküliség szorongásai.
Kezdődhet hát a diadalmenet! – gondolhatta a fiatal író, akit egyébként is vonzott a hedonista életvitel, a mértéktelen tivornyázás, az élet habzsolása. Méltó társra lelt ebben az életvitelben felesége, Zelda Sayre oldalán, aki beteljesületlen álmait, táncosnői, írói ambícióit így próbálta ellensúlyozni. De Fitzgerald más volt. Első- és legelsősorban író. Igaz ugyan, hogy életvitele, habitusa, mámorszenvedélye mintegy szinkronba hozhatók példaképe, Edgar Allen Poe-éval, egy óriási különbség mégis volt köztük: míg a nagy előd fantáziájának fékezhetetlen szárnyalását, zabolátlan stílusát az alkohol és a drogok mámorából merítette, Fitzgerald alkotás közben soha nem ivott, nem fogyasztott kábítószereket. Tudta, hogy realisztikus figurákat, hősöket és antihősöket csak tiszta fejjel, a maga szabta korlátokat figyelembe véve képes teremteni. Történetfűzése, a jellemek kibontása, az erőteljes megjelenítő képesség szinte átüt a sorokon.
Ha valaki kézbe veszi akár csak a húszas évek elején megjelentetett novelláit, még a legjelentéktelenebbnek tűnők is olyan láttató erővel bírnak, amelyek nemhiába ébresztették föl a későbbi barát, pályatárs Hemingway érdeklődését is. Hát még, amikor 1925-ben megjelent az igazán elsöprő sikert hozó regénye, A nagy Gatsby. Túlzás nélkül állítható, hogy a 20. századi irodalom egyik legjelentősebb művét tartja a kezében, aki elolvassa. Először, másodszor, harmadszor… Megunhatatlan. A karakterek, akiket megjelenít, hús-vér emberek a maguk jóságában, rútságában, elvetemültségében, pökhendiségében, esendőségében és az élet habzsolása közbeni magányában. Egy olyan remekmű, amely ugyan nem önéletrajzi regény, de számos motívum utal írójára, törekvéseire, elidegenültségére, a valakihez való kötődés vonzalmára, az elfogadottságra.
Az általánosan elfogadott nézet sokáig az volt a regénnyel kapcsolatban, hogy a főhős szerelme, megközelíthetetlen vágyálma, az elkényeztetett, társaságbeli úrihölgy, Daisy Buckhanan ihletője az író felesége, Zelda volt. Ez azonban nem igaz. Daisy alakját Fitzgerald fiatalkori szerelméről, az akkor 16 éves nagypolgári családból származó Ginerva Kingről mintázta, aki ugyanúgy elutasította a fiatalember szerelmét, mint ahogy Daisy Gatsbyét, aki ugyan ambíciói szerint dúsgazdaggá vált, de az áhított felső középosztály soha nem fogadta be.
Kevés olyan regény volt a 20. században, amely ennyire megrázta az amerikai irodalmi közéletet, mint A nagy Gatsby. A rengéshullámok még Európát is elérték, hiszen az akkoriban Párizsban élő Hemingway és Ezra Pound is ovációval fogadta a művet. Proust is elismerte az érdemeit, bár ő mindig is fanyalgott a fiatal írók formabontó stílusának olvastán. Hemingway így írt a könyvről: ,,Ha ilyen jó regényt tudott írni, biztos vagyok abban, hogy még jobbat is fog produkálni.”
Közben már készült a következő, Fitzgerald szerint fő műve. Közben feleségénél megkezdődtek az idegrendszeri problémák, egyik szanatóriumból a másikba került, de ezalatt írt egy önéletrajzi ihletésű regényt, amely néhol összecsengett férje művével. Rábeszélte Fitzgeraldot, hogy dolgozza át a sajátját, amit az író, hogy mentse összeomlóban levő házasságukat, el is fogadott. Tíz évbe tellett, amíg kiadásra került az új regény, Az éj szelíd trónján. A mai olvasó hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy a zseniális, mélyen szántó és megrendítő művet a korabeli kritika és az olvasók egyöntetűen elutasítóan fogadták. Azt a regényt, amely olyan precíz alapossággal, ugyanakkor hátborzongatóan gyönyörű írói eszközökkel és tudatossággal ás le az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, mint addig és azóta is nagyon kevesen a világirodalomban.
Fitzgeraldból mélységesen csalódott, elgyötört és túlhajszolt alkoholista drogfüggő vált. Magánéleti krízise, a rengeteg orvosi számla, amelyet Zelda szanatóriumi kezeléseire kellett fizetnie, arra kényszerítették, hogy filmstúdióknak írjon forgatókönyveket, fillérekért árusítsa csodaszép novelláit különböző újságoknak, ,,kurválkodjon a tehetségével”, ahogy ő maga fogalmazott, és még a jó barát, Hemingway is ezt írta róla: ,,Tehetsége annyira természetes volt, mint a lepke szárnyán a minta, de amiről a lepke mit sem tud. Mint ahogy arról sem, ha a minta megsérül, és már nem tud repülni, csak gondolkodni azon, mit és hogyan rontott el.”
Pedig, amikor olvassuk az ebben az időszakban írt elbeszéléseit, megdöbbenünk éleslátásán, nagyívű gondolatain, szellős, könnyed, és mégis fegyelmezett, határozott stílusán. Még az élete utolsó szakaszában írt és jegyzetei alapján mások által kiegészített Az utolsó cézár című regénye is a remekművek közé sorolható.
A filmipar is csak jóval halála után ébredt rá, hogy micsoda kincsesbánya rejlik Fitzgerald műveiben. Gondoljunk csak arra, hány filmes feldolgozás készült A nagy Gatsbyből, vagy az utolsó regényéből, mely a vásznon Az utolsó filmcézár címmel jelent meg. Elég volt egy jó szemű forgatókönyvíró, hogy fölfedezze az óriási lehetőséget egy nyúlfarknyi novella, a Benjamin Button különös élete filozofikus és ezoterikus mélységeiben. Igen kedvező fogadtatásban részesült a film, de gondoljunk bele: az író mennyivel jobban megírhatta volna, ha… De mint tudjuk, nemcsak a történelemben, a művészetben sincs ,,ha”.
Scott Fitzgerald 1940. december 21-én halt meg. Felesége, Zelda 8 évvel később követte. Marylandben, ahol nyugszanak, közös sírkövükön a következő felirat olvasható: ,,Így törünk előre, mindig az árral szemben a jövőbe, amely azonban minduntalan visszasodor bennünket a múltba.” (A nagy Gatsby.)
Írta: Vágó József