A Hidegzóna szintén az Erlendur-sorozat egyik későbbi darabja, szám szerint a hatodik. Az első két Erlendur-könyv nem jelent meg magyarul, tehát a magyar olvasók számára a Hidegzóna a negyedik a sorozatban.
Mint azt már megszokhattuk, ebben a kötetben is egy eltűnési eset a cselekmény központi témája. Különlegessége, hogy itt is – csakúgy, mint a Kihantolt bűnökben – fél évszázaddal korábbra nyúlnak vissza a szálak.
Számunkra külön érdekesség, hogy az ötvenes évekbeli szál egyik főszereplője egy magyar lány, továbbá az ötvenes évekbeli magyarországi és NDK-beli helyzet nagyon pontosan lett körülhatárolva.
Majdnem teljesen spoilermentes!
A mű kerete
A regény kerettörténete a Kleifarvatn-tó megmagyarázhatatlan és gyors apadása. Ez tette lehetővé, hogy egy régi csontváz előkerüljön, amelyet évtizedekkel ezelőtt a tóba dobtak.
A Kleifarvatn hihetetlen gyors apadása valós esemény. A tó Izland délnyugati részén található, viszonylag közel Reykjavíkhoz. 2000-ben nagy földrengés rázta meg a térséget, ezután a tó nagyon gyorsan kezdett apadni, négy métert süllyedt a vízszint. Egy évvel később a hőforrások visszapótolták a Kleifarvatn elszivárgott vizét.
Ez a keret nagyon finoman érzékelteti, hogy végül minden úgy történik, ahogy történnie kell. A történet elején a hidrológusnő aggódva figyeli a tavat és az előbukkant csontvázat, közben nem túl boldog magánéletén gondolkodik. A regény végén ugyanitt áll, ám már boldogan. Párkapcsolata rendeződött, a tó vízszintje pedig elkezdett emelkedni.
Ez a két tényező egyáltalán nem függ össze, mégis ad egy optimista színezetet a dolgoknak. Bár az Erlendur-regényekre nem éppen az optimizmus a jellemző, ám ez csak első látásra van így. Olvasás közben – valamint a történet végén szintén – a szomorúság mellett egyfajta elégedettséget is érez az olvasó. Ezek olyan árnyalt érzelmek, amit nem biztos, hogy szánt szándékkal alakított így az író.
A regény címe
A regény címe sokat sejtető, és többféle értelmezése is létezik, ám ezt nem az író találta ki.
A mű eredeti címe Kleifarvatn (a szivárgó tó neve, ahol a csontvázat megtalálták). Az angol nyelvű kiadás címe The Draining Lake (kb. A szivárgó tó). A német nyelvű kiadás címe viszont már Kaltezone, amely szó szerint hidegzónát jelent.
A történet az ’50-es évekre nyúlik vissza, így a cím utalhat a hidegháborúra, akár időbeli elhelyezésére, akár a területi zónára. De mutathat párhuzamot az izlandi időjárási viszonyokkal is, a sziget valóban egy hidegzóna. Érdekes megoldás volt így fordítani a regény címét, sokkal többet mond számunkra, mint az eredeti izlandi cím.
Erlendur szokásos belépése a történetbe
Erlendurnek szinte már védjegyévé vált, hogy valamilyen régi eltűnéses eseten gondolkodva lép be az aktuális történetbe.
Aki egyetlen Erlendur-esetet is olvasott már, jól tudja, hogy a nyomozó megszállottja az eltűnésekkel foglalkozó történeteknek. Rengeteg ezzel a témával kapcsolatos könyve van, és mindegyiket többször is olvasta már.
Az aktuális történetbe való belépés szinte mindig egy olyan történet leírásával kezdődik, amely nagyon régen történt. Valamilyen embercsoport utazott valahová, majd útközben viharba keveredtek, és általában egy-két ember kivételével mindannyian ott pusztultak.
A nyomozónak is megvan a saját története. Gyermekkorukban hóviharba keveredtek az öccsével, aki azután eltűnt. Erlendur azóta is magát okolja a történtekért, talán ezért olvassa megszállottan ezeket a régi történeteket. A korábbi regényekben az egész eset minden részlete feltárult már.
A csapat
Három teljesen különböző ember alkotja a nyomozó csapatot: Erlendur, a zárkózott magányos farkas, Elínborg, a kiegyensúlyozott családanya, Sigurdur Óli, a makulátlan fiatalember, aki erőteljesen amerikanizálódott.
Ők hárman gyakran vitáznak, sokszor nem értenek egyet, mégis kapcsolatukat teljes harmónia jellemzi. Tökéletesen kiegészítik egymást, szilárd csapatot alkotnak.
Mindhármuknak megvan a maga története, családi körülményei. Vannak problémáik, mint minden embernek. Ezek a különálló történetek végigkísérik az olvasót a regény teljes folyamán. Ez teszi őket valóságossá, hitelesen emberivé.
A regény bevezetése
Az író megszokott ütemezése, hogy rögtön a történet elején megad minden alapvető információt.
Ebbe beletartozik a nyomozók aktuális élethelyzete, a bűntény leírása, valamint a tettes bemutatása. Ebben a regényben is így történt. Már a 23. oldalnál járva rendelkezünk minden alapinformációval.
A tettes bemutatása érdekes, mert kifejezetten arra irányul, hogy megértést tanúsítsunk iránta már az első soroktól kezdve. A tettesnek csak a gondolatait olvashatjuk, hiszen nem beszél senkivel a regény egész ideje alatt. A gondolatai viszont annyira tiszták és jó szándékúak, hogy biztosak lehetünk abban, olyan oka volt a gyilkosságra, amely erkölcsileg felmenti őt. Végül kiderül, hogy valóban így van, de ezt a talajt már rögtön a 15. oldalon elkezdi előkészíteni az író.
A történet ritmusa
A ritmus az egyik legfontosabb jellemző, melyet meg kell említeni a skandináv irodalommal kapcsolatban. Semmi mással össze nem hasonlítható ezeknek a regényeknek a ritmusa, akár a kortárs irodalmat vesszük alapul, akár a klasszikus irodalomhoz nyúlunk vissza.
Arnaldur Indridason esetében ez még hangsúlyosabb, mint a többi skandináv szerző esetében. Nem is igazán lehet meghatározni, hogy mi teszi olyan különlegessé ezt a ritmust, ez sokkal inkább csak egy érzés. Néhány dolgot azonban ki lehet emelni, amelyeknek esetleg közük lehet hozzá.
A ritmussal kapcsolatban az első és legfontosabb egy olyan tényező, amelyet nem túl könnyű észrevenni, pedig teljesen szem előtt van. Két történetet követhetünk nyomon, a nyomozást és a tettes visszaemlékezéseit. Érdekes módon a visszaemlékezés sokkal dinamikusabb, eseménydúsabb, olykor fergetegesen magával ragadó. Egy-egy visszaemlékezéses részt váratlanul, hirtelen szakít félbe az író, szinte fájdalmas visszatérni a jelenbe és folytatni a monoton nyomozás szálát. Mintha egy sportkocsiból hirtelen egy kerékpárra kerülnénk át, körülbelül ekkora a sebességkülönbség a két szál eseményei között.
Ugyancsak a ritmushoz tartozik, hogy a két szál közötti váltakozás ritka. Túl hosszú időt töltünk el egyik vagy másik idősíkon, szinte megfeledkezünk a másikról, majd hirtelen jön a váltás. Amikor már teljesen megszoktuk az egyik idősík történéseinek sebességét, akkor tör be váratlanul a másik, vagy éppen fordítva.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a múltidézés sokkal színesebb, részletesebb a körülmények leírása, valahogy az egész valóságosabbnak tűnik, mint a jelen eseményei. Érdekes lenne tudni, hogy ez az író eszköztárába tartozó trükk, vagy csak ösztönösen alakult így a történet.
Az epres mellékszál
Bár a történet szempontjából ennek a mellékszálnak egyáltalán semmi jelentősége nincs, mégis ad valami pluszt általánosságban az emberi természetről.
Valószínűleg a célja inkább az volt, hogy Sigurdur Ólit jobban megismerjük. Egy férfiról szól, akinek néhány hónappal ezelőtt autóbalesetben meghalt a felesége és a kislánya. Anya és lánya bevásárlásból tartottak hazafelé, amikor egy kereszteződésben egy részeg sofőr átgázolt az autójukon. Mindketten azonnal meghaltak. A férfi azóta magát okolja, mert rövid idővel a baleset előtt felhívta feleségét, és megkérte, hogy hozzon epret is. Talán ez volt az a momentum, amiért a nő és a kislány pár perccel később indultak haza, ezért a kereszteződésben éppen őket sodorta el a részeg sofőr. A baleset után Sigurdur Óli és egy lelkész mentek ki a férfihoz közölni a rossz hírt. Az eset óta a férfi rendszeresen hívogatja telefonon a nyomozót a munkahelyén és az otthonában egyaránt. A beszélgetések alkalmával világossá válik, hogy Sigurdur Óli teljességgel érzéketlen az esettel kapcsolatban, inkább csak idegesíti a hívogatás.
Elgondolkodtató, hogy a gyászoló férj miért éppen őt hívogatja, miért nem a lelkészt, aki valóban képes lenne vele együtt érezni. Ezek azok a furcsaságok az emberi természettel kapcsolatban, amelyeket nem igazán lehet logikusan levezetni, sem megérteni.
Az író célja nyilván az volt, hogy Sigurdur Ólit kicsit ellenszenvessé tegye számunkra. Az én esetemben ez sikerült, bár az előző könyvek során sem ő volt a kedvencem. Ezenkívül ad némi támpontot a házasságukról, Sigurdur Óli fiatal és érzékeny feleségéről, és ezzel megint egy újabb furcsaságba botlunk. Hogyan lehet boldog egymással két ennyire különböző ember?
Az emberölés filozófiája
Egyszerű és érdekes. Gyilkosság vagy emberölés? Az író saját véleményét adja a fiatal kórboncnok szájába.
Amikor Sigurdur Óli megkérdezi a kórboncnokot, hogy jelen esetben beszélhetnek-e szándékos emberölésről, akkor a kórboncnok a következőképpen válaszol: „Az emberölés mindig szándékos, csak némelyik ostobább a többinél.”
Állandó mellékszálak: Erlendur gyerekei és Marion
Erlendur gyerekeinek sorsát végig nyomon követhetjük a sorozat olvasása során. A drogos Eva Lind és az alkoholista Sindri Snaer.
Erlendur próbál rajtuk segíteni, talán bűntudata is van, amiért gyerekkorukban magukra hagyta őket. A lányával olykor közel kerülnek egymáshoz, máskor meg Eva nagyon ellenséges. A fiával azonban szinte semmilyen kapcsolata nincs, alig ismerik egymást. Az író nagyon jól lefesti a szülő tehetetlenségét drogfüggő gyerekével szemben.
A másik állandó mellékszál Marion Briem betegsége, haldoklása. Marion Erlendur főnöke és mentora volt egy személyben. Nem szeretet, amit egymás iránt éreznek, sokkal inkább kölcsönös tisztelet. Ebben a regényben Marion már nagyon közel van halála órájához. Erlendur az egyetlen, aki olykor látogatja őt. Nagyon sokat elárul Erlendurről az a stílus, ahogy Marionnal megbeszélik a majdani temetést és az ezzel járó teendőket. Első olvasásra érzéketlennek tűnhet, ám sokkal inkább azt teszi világossá, hogy ők ketten annyira közel álltak egymáshoz az elmúlt évtizedekben, hogy még egyikük esetleges halála sem tabu. Meg kell beszélni a gyakorlati részét, el kell rendezni, mint minden más teendőt.
A híres izlandi depresszió
Az egyik kihallgatás során elhangzott egy rövid párbeszéd, amely sokkal jobban érzékelteti az általános izlandi depressziót, mint bármi más.
Erlendur és Elínborg egy asszonnyal beszélgettek, akinek a férje akkoriban tűnt el nyom nélkül, amikorra a megtalált csontváz korát becsülték. Elínborg megkérdezte az asszonyt, hogy depressziós volt-e a férje. A válasz mindent elmond az izlandi helyzetről. Az asszony a kérdésre ezt válaszolta: „Nem jobban, mint egy átlag izlandi. Ősszel tűnt el, ha ez mond valamit.”
Hasonló támpontot ad a depresszióról Erlendur egyik meghatározó gondolata. Egyik kollégáját figyeli, akinek szinte minden sikerült az életben, de az ember mindenki szerint unalmas és lusta. Erlendur végignéz rajta és azt gondolja: „Vajon miért van az, hogy a boldogság még unalmasabbá teszi az embereket, mint amilyenek eredetileg voltak?” Elgondolkodtató, hogy Erlendur hogyan jutott arra a következtetésre, hogy kollégája a boldogság miatt olyan elképesztően unalmas. Talán mert Izlandon nem ez az általános életérzés.
Számunkra ez furcsa lehet, hiszen a depresszióról még mindig nem tudunk túl sokat. Bizonyított tény, hogy a napsütéses órák számának csökkenésével növekedik a depressziósok száma. A téli depresszió jelensége nálunk is gyakori. Ennek tudatában gondoljuk végig Izland földrajzi adottságait. Izlandon az éves napsütéses órák száma fele a magyarországinak. A skandináv országokban a téli depresszió a lakosság egynegyedét sújtja. (A trópusi országokban ez ismeretlen jelenség.) Kijelenthetjük, hogy a skandináv országokban a depresszió valóban népbetegség, akár hagyományos lakossági jellemzőnek is mondhatjuk.
Ezzel szoros összefüggésben áll, hogy az eltűnési eseteket sokkal kevésbé veszik komolyan ebben a térségben, mint bárhol máshol a világon. A depresszió miatt az öngyilkossági ráta igen magas, továbbá ott vannak a hóviharban bekövetkezett balesetek. Éppen ezért Izlandon és a többi skandináv országban az a tény, hogy olykor eltűnnek emberek, általánosan elfogadott, az életük részét képezi.
Ahhoz, hogy teljesen megértsük ezt az életformát, meg kell értenünk még valamit. A regényben többször szó esik arról, hogy Erlendur nehezen viseli a nyári késő esti napsütést, ezért elsötétíti a lakását. Ahogy mi vágyunk télen kicsit több napsütésre és várjuk a tavaszt, az izlandiak úgy vágynak nyáron a hidegre és a sötétségre. Ez jelenti természetes létformájukat.
Az ’50-es évek
Bár már 1500 szót leírtam, de a történetről még alig beszéltem. Ez egyáltalán nem véletlen, halogatom a dolgot, mert annyira szörnyű volt számomra az ’50-es évekről olvasni.
A múlt történései az ’50-es években játszódnak Lipcsében. Az izlandi diák, Tómas beleszeret egy magyar lányba, Ilonába. Az író elképesztően pontos adatokkal rendelkezik az akkori magyarországi helyzetről. Az NDK-ban pedig ott a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat. Az egész történetet ennek a közepébe helyezi az író, az akkori rendszer kritikáját pedig a szereplőkkel mondatja el. Ilona nagyon nehezen tudja meggyőzni Tómast, hogy a szovjet fennhatóság valójában diktatúra. Ezekben a részekben tárgyalják a szólásszabadság és a sajtószabadság hiányát, a szerző ír a gyűléseken és felvonulásokon való kötelező részvételről, valamint a leglényegesebbről, az állandó megfigyelésről.
A történetről többet nem írok, ennyi spoiler ide éppen elég volt. A leglényegesebb, hogy az író nagyon pontosan és érzékletesen írja le a Stasi épületét, alkalmazottait, módszereit, valamint az egészet belengő folyamatos félelmet.
Néhány adatot azonban közlök a Stasiról annak érdekében, hogy teljesen érthető legyen az akkori tökéletesen megalapozott félelem az emberek részéről. Ezeket az adatokat Sigurdur Óli sorolja fel Erlendurnek a nyomozás vége felé az autóban, amikor éppen a gyanúsítotthoz tartanak. A Stasinak 41 irodája volt 97 ezer alkalmazottal. 2171-en ellenőrizték a leveleket, 1486-an szereltek poloskákat a telefonokba, 8426-an hallgatták le a telefonhívásokat és a rádióadásokat. 100 ezernél több állandó civil besúgó volt, több mint egymillió alkalmi informátor. Hatmillió személyről készült jelentés, és volt egy teljes ügyosztály a Stasi dolgozók megfigyelésére. Elmondható, hogy az NDK igen közel járt ahhoz, hogy teljes megfigyelés alá vonja az ország összes polgárát. Megvalósították a gondolatrendőrséget.
A regényben a nyomozás során az egyik egykori lipcsei diák nagyon jól megfogalmazta egy mondatban az akkori helyzetet: „Mindig is úgy éreztem, hogy az a szocializmus, amit az NDK-ban gyakoroltak, inkább a nácizmus folytatása volt…” Azután megismétli még egyszer, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának: „… nagyon gyorsan arra jutottam, hogy a keletnémet szocializmus gyakorlatilag csak a nácizmus egy másik fajtája.”
Egy másik egykori diák gondolatai, amikor ránézett egy másik emberre, és rádöbbent, hogyan lehet bármikor is létjogosultsága egy rendőrállamnak, illetve olyan fokú diktatúrának, amilyet az NDK-ban tapasztalt: „… látta benne az embertelenséget, és átlátta, hogyan épülhetnek egész társadalmak a puszta kegyetlenségre.”
Izland elszigeteltsége
Izland szinte minden történelmi eseményt a távolból figyelt, amit elsősorban földrajzi helyzetének köszönhet. Ez az elszigeteltség olykor kedvező volt számukra, mint ahogy ez a regényből is világossá válik.
A legjobban egy kis epizód érzékelteti ezt az elszigeteltséget. Az eset az egyik nagykövetségen zajlott a nyomozás során. A nagykövetség dolgozója megkérdezte a nyomozókat, hogyan ölték meg azt az embert, akinek a csontvázát megtalálták a tóban. Egyenesen rákérdezett, hogy kivégzés volt-e, tarkólövés vagy ilyesmi.
Elínborg elképedt, és ezt válaszolta: „Ugyan már, Izlandon vagyunk! Ebben az országban majdnem kétszáz éve hajtották végre az utolsó kivégzést, azt is bárddal.”
Egy izlandi számára elképzelhetetlen, hogy egy honfitársa bármilyen módon belefolyt volna politikai szövevényekbe. Izlandnak ehhez nem fűződött semmilyen érdeke.
Izland elszigeteltségét hivatott hangsúlyozni az is, hogy szinte mindegyik regényben elhangzik valamilyen formában, hogy a kis nyomozócsapat egyszerű bűntényekhez van szokva. Amikor már hellyel-közzel összeállt a kép, hogy merre kell keresniük a további adatokat, a három nyomozó hitetlenkedve próbálta felfogni, hogy mibe tenyereltek, képtelenek voltak felfogni az esetet. „Egyszerű, izlandi bűntényekhez voltak szokva, titokzatos szerkezetek, kereskedelmi attasék és hidegháborús nagykövetségek nélkül: az izlandi valósághoz, amely unalmas, földhözragadt és végtelenül távol van a világ csatatereitől.”
A nyomozás
A nyomozás menete szintén erősen kapcsolódik az előzőekben leírt ritmus kérdéséhez. Ez nagyon jól jellemzi a skandináv írásmódot, melyet Arnaldur Indridason különösen jól ötvözött saját egyéni stílusával. Ez a stílus most már minden regényében felismerhető.
Még a századik oldal elérése előtt szinte minden információt megkapunk. Rengeteg körülményt mutat meg az író, nagyon érzékletesen mutatja be a szereplőket, még a tettest is (és nincs titok, tudjuk, hogy ő a tettes, csak a személyét fedi homály).
Jelen esetben a fordulópont hozzávetőlegesen a 80. oldalon következik be. Ott már mindent tudunk, amit tudnunk kell, sokkal több információval rendelkezünk, mint a nyomozók. Ám van néhány apróság, amelyeken velük együtt kell végighaladnunk. Ekkor kezdődik a monoton nyomozás. Lelassulnak az események, amelyeken olykor egy érdekes visszaemlékezés vagy egy érdekes információ áttör, szinte kiránt minket a monotonitásból. Egyszerre mindig csak apró információkat tudunk meg, mint ahogy ez a való életben is így működik. Ettől érezzük úgy, hogy velük együtt nyomozunk, ettől lesz hiteles az egész.
Érdekesség, hogy az Erlendur-sztorikban szinte mindig kettéválik a nyomozás menete. Erlendur elindul a saját útján, amely sok esetben jócskán elhajlik az eredeti nyomozástól. Ezt azonban senki nem veti a szemére, az elmúlt harminc évben nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy ritkán téved. Nincs ez másként most sem. Egy Ford Falcon egykori tulajdonosa után kutat, aminek látszólag igen kevés, vagy inkább semmi köze nincs a történethez. Csak jóval később derül ki, hogy mégis. Közben telnek a hetek, olykor valaki rákérdez, hogy miért hajtja ezt a szálat, hiszen itt csak egy eltűnt emberről van szó. De Erlendurnek az eltűnések a gyengéi, így senki nem próbálja meg visszatartani a maga választotta úttól. A szálak pedig egyre közelebb érnek egymáshoz.
A nyomozás menetén haladva az író teletűzdeli a történetet véleményekkel. Hol a nyomozók alkotnak véleményt, hol a kihallgatott személyek, a szemtanúk vagy a tettes. Ezek a vélemények teszik teljes egésszé azt a képet, amit végül az olvasó kialakíthat magának az ’50-es évekről, az akkori körülményekről, valamint az indítékokról.
A gondolatok „átfolyása”
Nem tudom más szóval jellemezni ezt a stílusirányzatot, amit eddig még egyetlen írónál sem tapasztaltam.
Azokra az átfolyásokra gondolok, ahogy a szereplők gondolkodnak, asszociálnak. Például Erlendur beszél valakivel, egy szemtanúval, és egy szóról vagy egy mozdulatról eszébe jut a lánya, és végiggondolja az előző napon történt telefonbeszélgetést. Sokszor az eredeti beszélgetés a szemtanúval már nem is folytatódik, esetleg egy elköszönés erejéig visszatér az író, de a következő mondatban már egy új szituációban találjuk magunkat.
Ennek ellenére mégsem zűrzavaros ez a különleges szerkesztésmód. Sokkal inkább a gördülékenységet segíti elő. Talán azért van így, mert a való életben is így gondolkodunk, asszociálunk, csupán annyi változik, hogy itt megengedhető, hogy a cselekmények helyszíne gyorsabban változzon. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez a skandináv írásmód jellemzője, mert nem az. Ilyen erős „gondolati átfolyást” még egyetlen más írónál sem tapasztaltam. Pontosan ez az a jellemző, amiért Arnaldur Indridason az egyik kedvenc íróm.
Írta: Franky Silver
Arnaldur Indridason regényeit azoknak ajánlom, akik súlyos és nem könnyen emészthető szórakoztató irodalomra vágynak. Itt találhatók: Arnaldur Indridason könyvek a Ráday Antikváriumban
