Soha, sehol nem éreztem otthon magam… Márai Sándorról

Márai Sándor,,… valamit kerestem, valami örökké hiányzott.. Mi? Az, hogy a saját világomban, a magam levegőjét lélegezzem. Ez hiányzott, és talán ezért utaztam el innen ezekben az években mindig, amikor csak lehetett: éveken, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt” E szavakat, mondatokat Márai Sándor, a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója, publicistája vetette papírra.

Hogyan lehetséges, hogy egy nagypolgári család tanult fia, akinek lehetősége volt már ifjú korában megismerni a nagyvilágot, beutazhatta, sőt be is lakhatta Svájcot, Olaszországot, Párizst, Berlint, majd élete alkonyán az Egyesült Államokat, sehol nem lelte meg azt a helyet, amit hazájának vallhatott volna? Hiszen a fenti mondatokat az 1971-ben írt Föld, föld! című regényéből idéztük.

Általában azokat a művészeket, politikusokat, újságírókat, akik életük jelentős részét utazgatással, hazájuktól távol, különböző országokban töltik, akár alkotóként, akár csak világcsavargóként, szoktuk világpolgárként aposztrofálni. Mi a közös jellemzőjük ezeknek az embereknek? Hogy ahol hosszabb időt töltenek, netán letelepednek egy-két esztendőre, mindig otthon érzik magukat. Nem gyökértelenek, inkább szabad gyökerűek, akik minden nekik kedves helyen megtalálják, magukba szippantják a föld sóját, aromáját.

Márai Sándorról ez a legkevésbé sem mondható el. Már korai alkotói éveiben, az 1920-as évek Magyarországán is, bár sikeres újságíróként tartották nyilván. Még egyetemistaként publikálta első verseskötetét (Emlékkönyv), mellyel Kosztolányi Dezső elismerését is kivívta. De ő világot akart látni, Lipcsében folytatta tanulmányait. Német lapokban publikált, tárcáit, tudósításait készséggel közölték a német újságok. Németországban sem volt maradása, Párizsba költözött feleségével, ahol hat évet időztek. Furcsán hangzik ez az ,,időztek”, de maga Márai mondta nemegyszer, hogy ő sehol nem lakik, csak időzik. Hat év után a Közel-Keletre utazott, ismerkedett a keleti kultúrával. Csak ezután tért vissza Magyarországra.

Márai SándorÉs itthon ugyanazt kereste, amit szerte a világban, és ami otthontalanná tette mindenütt. Azt a világot, azt az életérzést, amit a mesterének és példaképének tartott Krúdy Gyula műveiből szippantott magába és érzett magáénak: Azt az idealisztikus polgári miliőt, ami talán soha nem létezett Magyarországon, de Krúdy úgy tudta ábrázolni, olyan beleélhető nosztalgiával, hogy nagyon sokakkal együtt Márait is rabjává tette.

Ezeket a vélt vagy valós érzéseket, hangulatokat vetítette ki regényeiben, melyeket a 30-as években írt, és párját ritkító sikernek örvendtek. (Zendülők, Idegen emberek, és főként egyik legjelentősebb műve, az Egy polgár vallomásai.)  Bár korlátait nem volt képes átlépni, mégis megtartotta azt az objektív kritikai hangnemet, amely megkülönbözteti Krúdy mindent rózsaszínre festő nosztalgiájától. Ami hallatlan népszerűségének titka hitelességén kívül: elragadó, a magyar nyelv szépségeit kibontakoztató stílusa, amely azonban soha nem válik öncélúvá. Hiszen tudott ő formát is váltani: a szöveghűség érdekében rideggé, elidegenedetté válik a szöveg, ha Kafka-fordításait olvassuk.

Az 1940-ben kiadott Szindbád hazamegy című regényével olyan írói bravúrt hajtott végre, mely a magyar irodalomban szinte példátlan: olyan Krúdy-persziflázst alkotott, amely nemcsak a stílust, de még a békebeli Magyarország hangulatát is híven idézte.

Bár a világháború borzalmai őt is megviselték, alkotói tevékenységét nem hagyta abba. Színdarabjai, regényei hatalmas sikert könyvelhettek el. Leghíresebb, máig közkézen forgó könyve,  A gyertyák csonkig égnek is ebben az időszakban íródott. Még ebben az évben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.

Márai Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, Olaszországban telepedett le családjával, s bár megszakítás nélkül dolgozott, az elveszettség, otthontalanság érzése nem csillapodott benne. Mindez érzékletesen nyomon követhető Naplójában, melyet haláláig (1990) vezetett.

1952-ben az Egyesült Államokba költöztek. Márai aktív publicistája volt a Szabad Európa Rádiónak, úgy vélte, ez az éteren keresztül történő kapcsolat erősíti a köteléket közte és elhagyott hazája között.

Már emigrálásakor kikötötte, hogy addig, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot, egy sor sem jelenhet meg műveiből Magyarországon. Egyébként is a legszigorúbb tiltólistán volt az ötvenes-hatvanas években. Mindettől függetlenül kötetei elő-előbukkantak, és jártak kézről kézre. A sors fintora, hogy nem érhette meg művei szabad könyvpiacon való megjelenését, hiszen 1989-ben hunyt el.

1990-ben visszakapta akadémiai tagságát és életművét posztumusz Kossuth-díjjal honorálta a magyar állam.

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

(Márai Sándor: Halotti beszéd)

Írta: Vágó József

Márai Sándor könyveit itt tudod megvásárolni: Márai Sándor könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

… mondta Péhovard (Hogy mit is mondott Rejtő Jenő?)

Hogy mit is mondott Péhovard, azaz P. Howard, alias Rejtő Jenő? Aki nem túlságosan sznob a művészeteket illetően, aki nem fintorog, ha az irodalom hozzányúl a valódi élet realitásához, aki nem háborodik fel egy illetlen szó hallatán színházban, moziban, egy regényt vagy novellát olvasván, hanem elgondolkodik, hogy vajon öncélú, polgárpukkasztó-e, amit lát, hall, olvas, vagy funkciója van… hát igen, az elmondhatja: ezt már a Péhovard is megmondta, vagy megmondhatta volna.

Rejtő Jenő

Gondoljunk csak bele: az izgalmas, kalandokkal teli, végtelenül kacagtató történetekben, itt-ott, hellyel-közzel értékálló, közhelyesnek hangzó, de mély humanista gondolatokat kifejező mondatokat találunk, melyek, mint a búvópatak, észrevétlenül, láthatatlanul, de át- meg átszövik, emberivé teszik a rejtői mondandót. Így épülnek fel Rejtő karakterei. Nem tudjuk meg első olvasásra, mitől válik szimpatikussá Rozsdás, aki kemény, bátor, nem tétovázik, ha kalandról van szó, kíméletlen, amennyiben szükség van rá, de itt-ott, egy-egy pillanatra felvillan romantikára áhító énje, az önzetlen, érző szívű lovag, aki szíve hölgyéért mindent feláldozna… na de hát egy marseille-i matrózkocsmában… Ott bizony a belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.

Számtalan példát említhetnénk fentiek bizonyítására, még olyan extrém figurákkal kapcsolatban is, mint az itt-ott feltűnő, és igencsak feltűnő Vanek úr, aki csetlik-botlik az alvilági labirintusban, de végül mindig a jó oldalon köt ki. A rengeteg zagyvaság, amiket összehord, néha tartalmaz valami olyan mélabús világszemléletet, ami (eretnekség, de megkockáztatom) Shakespeare antihősére, méla Jacque-ra, vagy a Micimackó Fülesére emlékeztet. Persze, lehet, hogy nem ez volt Rejtő szándéka. Nem tudhatjuk. De engedtessék meg kimondani: a humanista humanista marad holtáig.

Nem mellékesen, mint azt tudjuk életrajzából, hogy 1943-ban munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el, azt már kevesebben, hogy esténként, mikor éhesen és fagyoskodva ledőlhettek a foglyok priccseikre, elalvásig a barakkjában levőknek Rejtő mondta, mondta végeérhetetlen történeteit Afrikáról, az idegenlégióról, a furfangos világcsavargókról. Színt csempészett a sötétségbe, öt perc reményt a reménytelenségbe.

Méltánytalan volt megítélése életében. Az irodalom nagyjai közül nagyon kevesen álltak mellette. Hiszen hogyan is méltathatta volna figyelemre Babits vagy Kosztolányi azt a kávéházi lézengőt, aki, ha nem tudta kifizetni a reggelijét, akkor lefirkantott néhány sort egy szalvétára, átküldte vele a főpincért a szemközti Nova Kiadóhoz, ahol kiegyenlítették a számlát a leírtak ellenében. (Jellemzően, ezek a telefirkált számlák milliókért cserélnek gazdát azóta is a gyűjtők körében.)

1945 után is tiltólistán maradt életműve. Talán még inkább, mint életében. Bár az irodalmi élet kirekesztette, a periférián terjedtek közismert regényei. Megszállott rajongók, zugárusok, de még irodalomtörténészek, közismert, ha nem is elismert írók, költők is tevékenyen részt vettek abban, hogy ne merüljön feledésbe Rejtő Jenő neve.

Aztán a 60-as évek vége felé megtört a jég. Feloldották a vesztegzárat, akárcsak a Grand Hotelben. Megjelentek a klasszikus Rejtő-regények immár állami kiadók révén. A kétkedők, fanyalgók kapkodhatták a fejüket: nem volt az a kinyomtatott mennyiség, ami el ne fogyott volna.

Természetesen megjelentek a pénzcsinálók korifeusai is: filmet kell készíteni ezekből a regényekből! Az hozza a pénzt! De nem hozta. Rejtő leírt mondatai, poénjai, párbeszédei ellenálltak minden erőszakos beavatkozásnak. A mondatok, amiken könnyesre röhögtük magunkat, a filmvásznon üresen pufogtak, a bizarr jelenetekből ócska ripacskodás lett, megcsúfolása egy életműnek.

Maradnak tehát a könyvek. A történetek, amelyek, valljuk be, igen sok inspirációt nyújtottak a következő és az azt követő írógenerációknak. Hogy mi ad ihletet? Melyik mű ad felhőtlen szórakozást (A három testőr Afrikában), vérforraló izgalmat krimibe illő fordulalaival (Menni vagy meghalni), fogvacogtató félelmet a próféciaszerű látomáson (Csontbrigád), azt az olvasók dolga eldönteni. Van választék az írásművészet magasiskolájából.

– Az élet olyan, mint a Lánchíd – mondta Péhovard. –  Hogy miért? Nem tudom.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Elhunyt Margit Sandemo – Véget ért a Jéghegyek népe

Margit Sandemo norvég-svéd írónő szeptember 1-én, szombat éjjel, 94 éves korában elhunyt. „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült” – adta tudtul a család egy újsághír révén.

Margit Sandemo

Margit Sandemo 1924. április 23-án született. Leginkább nagysikerű regénysorozata, a Jéghegyek népe révén vált ismertté. Művei szereplői erős női karakterek, továbbá gyakorta megjelennek regényeiben a természetfeletti és a romantikus elemek.

Margit Sandemo nem publikált 40 éves kora előtt, bár állítása szerint ekkor már 30 kész történet volt a fejében. 1964-ben küldte el első regényét egy kiadónak. Ott azonban azzal a válasszal szembesült, hogy első műve sokkal inkább illene egy magazinba folytatásos regényként. Ennek az alkotásnak A harag éjszakája volt a címe.

Egy családregény-sorozat

Karrierjében a legfontosabb esemény az volt, amikor a Bladkompaniet könyvkiadó igazgatója megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve családregény-sorozatot írni.

Margit Sandemo ezt a felkérést két éven át elutasította, ám 1980-ban mégis elkezdte írni a Jéghegyek népe regényfolyam első kötetét. Az írónő azt mondta, hogy ez olyan élmény volt számára, mintha valaki más mesélt volna az ő szavain keresztül, amikor a könyveket írta, mintha valaki ki akart volna csalogatni valamit, ami aztán a lényén áramlott keresztül.

A sorozat végül 47 kötetes lett. Hat alkalommal került kiadásra, 40 millió példányban kelt el.

2002 után Svédországban

Margit Sandemo élete különböző periódusaiban Svédországban és Norvégiában is élt, de 2002-ben végleg Svédországban telepedett le. Svédül írt a norvég-svéd beszélt nyelv jellegzetes fordulataival, de a könyvei elsőként norvég fordításban jelentek meg.

Hosszú bibliográfiája több mint 165 címet tartalmaz, beleértve néhány valódi krimit is. Önéletrajza Életöröm címmel 2010-ben jelent meg.

Családja egy sajtóközleményben a következőket tudatta: „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült skånei otthonában.”

Az írónő 94 éves volt. Többek között két fiát hagyta maga után.

A cikket fordította: Franky Silver

Forrás: Expressen.se

Rejtő Jenő, a tizennégy karátos légiós

Rejtő Jenő P. HowardRejtő Jenőről (alias P. Howardról) van szó. Arról az íróról (mellesleg dalszövegíró, kabarészerző, költő, újságíró, színdarabok szerzője, és nem utolsósorban világcsavargó), aki 1905 márciusában látta meg a napvilágot. Arról a nyughatatlan figuráról, aki egy alsó középosztálybeli családból nőtt ki, aki már kora ifjúságában sem hagyta magát beskatulyázni, inkább úgy döntött, hogy kipróbál mindent, ami lehetőségeiből és tehetségéből futja.

A kezdetekben látunk egy vézna, lézengő tizenévest, aki körülnéz kispolgári környezetében, és azt mondja: ,,Akármit, de ezt ne!” Kimarad az iskolából, próbálkozik a versírással, iszonyatos Ady-plagizátornak bizonyul, rájön satnya alkatára, bokszolni tanul, edzésekre jár (persze, nem sokáig, csak amíg megtanulja a legfontosabbakat: adni és elviselni az ütéseket). Ilyen-olyan munkákból összespórolt pénzecskéjével útra kel Nyugat-Európába, majd tovább, ki tudja merre, gyűjti az élményeket, tanulja a nyelveket, ismerkedik a különféle kultúrákkal, majd a húszas években úgy tér haza, hogy több nyelven beszél, társasági emberként viselkedik, fantáziája révén kialakítja a maga imázsát: soha meg nem élt kalandjairól mesél, Afrikáról, hajóutakról, kikötői kocsmákról Marseille-től Marokkóig.

Írók, költők, zenészek a barátai. Operettszövegeket, kabarétréfákat, kisebb színdarabokat ír, sőt még a filmcsinálásba is belekóstol. És a harmincas évek derekán támad egy nagy ötlete: az akkoriban nagyon divatos műfajt, a ponyvaregényt, a filléres, mindenki számára elérhető izgalmas történeteket kell megújítani. A pestieknek nem a Vadnyugat, az ismeretlen préri, a nagy lövöldözések kellenek, hanem olyan történetek, amelyek ugyan egzotikus tájakon, vadregényes környezetben játszódnak, de a szereplőkben mindenki magára ismerhet: a vasutas, a kishivatalnok, a baka. Hogy mitől? A humortól, az igazi pesti, aszfalton termett humortól, ami elárasztja az operettektől a kabarékig, sőt a kocsmai csevegésekig a közbeszédet.

Így történt, hogy Rejtő Jenő megteremtette a ponyvaregény paródiáját. Izgalmas történeteket csomagolt olyan szövegkörnyezetbe, hogy először csak egy réteg, majd egy város, később egy ország fogta a hasát a röhögéstől. Történetei szájról szájra terjedtek, akár a népmesék. És persze a népmesei hősök: Gorcsev Iván, aki 21 évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat. (Marokkói pókeren egy utasszállító hajón.) Fülig Jimmy, Rozsdás, Piszkos Fred, Pepita Ofélia, Leila, az arab démon, akinek orcáján a kor és egy ideges légionárius szuronya hagyott nyomot… És persze azok a szófordulatok, poénok, amelyek úgy terjedtek a köztudatban, hogy idővel használóik azt sem tudták, honnan származnak.

Rejtő ontotta történeteit. Úgy mesélt az idegenlégióról, melynek soha a közelében sem járt, mintha éveket szolgált volna. Hadihajókról mesélt, melyeket valószínűleg csak kikötőkben láthatott. Összeesküvések, botrányok, embertelen megpróbáltatások, és persze a romantikus szerelmi szálak, mind-mind belefért egyetlen hatalmas életműbe egy olyan szerző tollából, aki mindössze 37 évet élt.

Hogy mikor alkotott, hogyan fért bele a napirendjébe, rejtély volt kortársai számára. Két végén égette a gyertyát, tulajdonképpen kávéházakban élt, dőzsölt, számlálatlanul szórta a keresetét, és hódolt két szenvedélyének: a lóversenynek és a kártyának. Nem csoda hát, hogy két házasságát is csak intermezzónak tekintette, ahogy ő fogalmazott egyszer: ,,Lírai botlások, mint a verseim”.

Nem állt távol tőle az önirónia sem, hiszen ahogy érettebb korában fűzfapoétának tartotta magát, A három testőr Afrikában című regényében meg is formálta ezt a figurát Troppauer Hümér személyében, aki, mielőtt előadta verseit, megverte a közönségét ,,a kellő áhítat és átélés érdekében”.

Minden regényében feltűnik egy nagyon szerethető pozitív hős, akit ugyan némi távolságtartással kezel, múltját diszkréten elhallgatja, de mindenképpen karizmatikus jellemként ábrázolja. Van, akiben a humora ragadja meg az olvasót (Gorcsev Iván), van, akiben a célratörés (Rozsdás), van, akiben a tartózkodó, úriemberként viselkedő, rejtélyes és kiszámíthatatlan vezéregyéniség (Senki Alfonz).

Érdekes adalék, hogy ez utóbbi megformálása annyira megragadta Rejtő Jenő barátjának, Heltai Jenőnek a fantáziáját, hogy egyik kisregényében ,,kölcsön vette” a figurát, és életre keltette Nagy Senki néven. Amikor ismerősei felháborodva emlegették ezt Rejtőnek, plagizálást reklamálva, ő csak legyintett: ,,Legalább egy írónak is tetszett.”

Amikor Karinthy Frigyes, aki szintén barátja volt Rejtő Jenőnek, megjelentette az Így írtok ti című paródiakötetét, megkapta ismerőseitől, írótársaitól, barátaitól a kérdést: Rejtőt miért nem vette be a kötetbe? Hiszen, mint tudjuk, kevés kivételtől eltekintve megtiszteltetésnek vették az érintettek, hogy szerepelnek a gyűjteményben. Karinthy csak ennyit felelt: Péhovardot nem lehet felülmúlni.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Agatha Christie, a felforgató

Elég merész kijelentés, ugye? Egy huszadik század eleji, felső középosztálybeli hölgy, mint felforgató? Bizony, hogy az! Felforgatta a modern bűnügyi irodalmat minden vonatkozásban. Nyelvileg, stílusában, szemléletében.

Egyszóval új alapokra helyezte azt a műfajt, amit az úgynevezett ,,magas kultúra” lenézett, és a ponyvairodalomba sorolt. Bár volt egy-két kivétel ( Arthur Conan Doyle, Edgar Allan Poe), de azokat is igencsak fanyalogva ismerték el irodalomnak.

És akkor megérkezett Agatha Christie. Ejtsünk szót először is a stílusáról. Látszólag betartotta a viktoriánus írásmód valamennyi szabályát. Szereplői valamennyien tökéletes úriemberek, hölgyek, minden a helyén a legapróbb részletekig, csak éppen… Csak éppen bujkál valamiféle irónia a párbeszédekben, minden mondat mintha önmaga paródiája volna. Nem véletlen, hogy éppen egy olyan figurát helyez első történetei középpontjába, mint Hercule Poirot, a kis belga, aki ugyan tökéletes úriember, otthonosan mozog a legfelsőbb körökben, ismer minden etikettnek megfelelő szabályt, és eszerint is viselkedik, de pontosan ez a tökéletes viselkedés és beszédmód teszi komikussá és nevetségessé az egész környezetet, amerre csak megfordul. Hiszen nincs semmi kivetnivaló a viselkedésében, a megnyilvánulásaiban, csak éppen viszolyognak tőle az angolok. Hogy miért? A saját csapdájukba ejti őket. Ki kell beszélniük a kibeszélhetetlent, el kell mondaniuk legbensőbb titkaikat valakinek, aki nem közéjük tartozik. Vagy ha nem, legalábbis utalni valamire, amire fényt kell deríteni.

És erre még ráfejel később a cserfes falusi öreglány, Miss Marple, aki úgy szövögeti a pletykákból, mendemondákból, elcsípett szóbeszédekből kialakított végeérhetetlen szóáradatát, hogy a potenciális gyanúsítottak azt sem tudják, hogyan gabalyodtak bele a logikai hálóba, ahonnan nincs menekvés.

Talán ennyit a stílusról. Agatha Christie másik titka, ha ugyan titok egyáltalán, a cselekménybonyolítás. Valamennyien tudjuk, akik a krimik, detektívtörténetek hívei vagyunk, hogy minden nevesebb huszadik századi krimiírónak megvoltak azok a regényszerkesztési szabályai, amelyek jellegzetessé, egyedivé tették írásaikat. Mert ugye abban mindannyian megegyeznek, hogy zseniálisak, hibátlan a logikájuk, rendíthetetlenül hajszolják a bűnt és a bűnöst. A módszereik azonban rendkívül széles skálán mozognak. És ránk, olvasókra van bízva, hogy melyik a szimpatikusabb. Sherlock Holmes titokzatos ügyei, kirándulásai, titkolózása még legjobb barátja előtt is mind az utolsó pillanatig? Vagy Raymond Chandler magándetektívje, a kemény öklű Philippe Marlowe, aki látszólag egyenesen halad célja felé, hogy megoldjon valami rejtélyt, de mindig közbejön valami. Egy másik ügy, amiről csak később derül ki, hogy köze van az eredetihez, vagy éppen halálos veszélybe kerül hősünk… tehát az eseménydús történetben csak kóválygunk mindaddig, míg Chandler meg nem szán minket, és az utolsó oldalon elmeséli az egész történetet.

Nos, Agatha Christie nem élt efféle huncutságokkal. Minden ügy, amelyet Poirot mester vagy Miss Marple a kezébe vesz, a szigorú logika alapján kerül felfejtésre. Persze Poirot is titkol el tényeket, melyek előttünk is rejtve maradnak az utolsó percig, no de hát ismerjük a kis belga mérhetetlen egoizmusát: nem viselné el, ha nem tetszeleghetne a dicsőség fényében.

Nem úgy Miss Marple. Ő csak kötöget, leskelődik, kávézgat újonnan szerzett barátnőivel, és közben, olvasói által is jól követhetően rakosgatja össze a mozaik darabkáit. Itt-ott belebotlik egy-két régi csúf ügybe, eltitkolt vétségbe, néhány elpottyantott zabigyerekbe, de ezek a mellékszálak csak felfrissítik a történet menetét.

Az elmúlt évszázadban sokan kifogásolták a kritikusok közül, hogy Agatha Christie regényeiben rengeteg szereplőt sorakoztat fel. Persze, hogy össze tudja kuszálni a szálakat, ha nem négy-öt, hanem húsz gyanúsítottja van egy bűnténynek. No, de erre is rácáfolt az író éppen művei által. Hiszen a Tíz kicsi néger című regénye egy elzárt szigeten játszódik, ahol nagyon kevesen vannak. Ki kicsoda? Hogyan került oda? Mi a gyilkosságok indítéka? És már bele is vesztünk abba az örvénybe, amelyet ez a huncut boszorkány kavart.

Végezetül egy érdekesség, amely körül heves viták dúlnak lassan egy évszázada: Jó pár irodalomtudós amellett tör lándzsát, hogy megtalálta az írónő módszerének titkát. Összeszed sok-sok szereplőt, megírja az alaptörténetet. Aztán újraolvassa, kiválogatja a szereplők közül a leggyanúsabbakat, és sorban megöli őket. Ki természetes halállal vész oda, ki erőszakos úton. Szóval addig szűkül a kör, amíg Poirot vagy Miss Marple elkezdheti az érdemi munkát. Ez is egy álláspont, de cáfolatként idézzük, ha nem is szó szerint Christie-t, aki valamikor az ötvenes években azt nyilatkozta, amikor e tárgyban kérdezték, hogy a legjobb sztorikat a fürdőkádjában almaevés közben, vagy a konyhájában találja ki, amikor hagymát szeletel. Példaként említette, hogy A vád tanúja című darabja is így született. ,,De azért egész jó sztori, nem?” – mosolygott rá az újságírókra.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában