Interjú Szöllősi Adrienne műfordítóval

Szöllősi Adrienne műfordító„Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot” – nyilatkozta Szöllősi Adrienne műfordító a Ráday Antikváriumnak.

– Úgy tudom, téged kértek fel Karl Ove Knausgård Harcom regényfolyamának fordítására, de nem vállaltad el. Végül szerkesztője lettél a könyveknek. Ebben a döntésben az időtényező játszott szerepet? A nyelvtanítás miatt nem vállaltad a fordítást?

– Nemcsak a tanítás miatt, hanem úgy éreztem, hogy ez nekem túl nagy falat. Nem nyelvileg vagy irodalmilag, hanem a szerző lelkivilágának a szempontjából. Ebbe bele kell élni magam, ami az akkori élethelyzetemben túl sok lett volna. Természetesen az időtényező is szerepet játszott, de nem emiatt mondtam nemet. Minden tiszteletem a fordítóké, Petrikovics Edité és Patat Bencéé.

– Elgondolkodtam azon, hogy valaki vagy tanár, vagy műfordító, de te egyszerre vagy mindkettő. Ezt hogy csinálod?

– Ez a személyiségemből fakad. Ha valaki műfordító, akkor folyamatosan más ember szövegeivel foglalkozik. Egyik műből esik a másikba, mármint akkor, ha ebből meg szeretne élni. Ha valaki ezt munkajelleggel űzi, az meglehetősen megterhelő, mert ahhoz nagyon sokat kell dolgozni. Én ezt nem bírnám. Nekem a kettő együtt adja meg az egyensúlyt. Emberek között is vagyok, amit a tanítás jelent, és el is tudok vonulni, amit a műfordítás megkövetel. A kettő együtt kellemes kombináció számomra.

– Melyiket szereted jobban?

– Ez változó. Amikor már túl sokat tanítok, akkor örülök, hogy véget ér a kurzus, és le tudok ülni fordítani. Ám egy könyv fordításába az ember jó mélyen bele tudja ásni magát, benne van a hétköznapjaiban, azzal álmodik, azzal éli a hétköznapjait. Egy könyv vége felé úgy érzem, hogy kezd ez a világ felemészteni. Olyankor jó megint kilépni belőle, emberek közé menni, új tanulócsoporttal, új emberekkel foglalkozni. Mivel különböző országokból érkezőket tanítok, ezért minden alkalommal nagyon izgalmas, hogy milyen nemzetiségű emberekkel, milyen kultúrákkal fogok találkozni, és hogyan fogom megtanítani nekik a norvég nyelvet, ami minden alkalommal teljesen más módszert igényel.

– Úgy tudom, hogy az összes skandináv nyelvből fordítasz. Melyiket szereted a legjobban?

– Azt mondanám, hogy a norvég a fő nyelvem. A svéd kezd egyre inkább másodikként bekerülni a rangsorba. Ha valaki megtanul egy skandináv nyelvet, főként, ha az a norvég, akkor a többit is elkezdi érteni. Ez a norvég nyelv és Norvégia történetéből adódik, hogy közel áll a dán és a svéd kultúrához is, ezáltal könnyen átjárható. A svédre jobban oda kell figyelni, mert több a különbség, bár érdekes módon beszéd szintjén könnyebb megérteni, a dánt pedig könnyebb olvasni. Valóban mindhárom nyelvből fordítok, de egyértelműen a norvég kultúra áll legközelebb hozzám. Bár, ha választanom kellene, hogy hol szeretnék legjobban élni, akkor Malmőt választanám, mert szeretem Svédország déli részét, továbbá van egy híd, melyen gyorsan át lehet érni Koppenhágába, és Oslo sincs messze. Ez kellemes kombináció lenne számomra.

– Szerinted mi az oka a skandináv krimik és a skandináv irodalom ilyen mértékű globális térhódításának az elmúlt években?

– Ez egy hosszú és többtényezős történet. Egyrészt jók a szerzőik. A másik oka, hogy olyan országokról van szó, ahol a szerzőknek lehetőséget adnak arra, hogy publikáljanak. A kiadóknak vannak anyagi erőforrásaik arra, hogy ne utasítsák el a tehetségeket. Ha úgy érzik, hogy egy szerző, illetve egy mű jó, akkor mindenképpen úgy döntenek, hogy egy próbát megér, és ebből lesznek a sikerek. A harmadik ok, mely szintén az anyagi lehetőségekből és a kultúrából következik, hogy nagyon okosan építik fel a marketinget. A negyedik ok, melyet mondhattam volna elsőként is, hogy van a skandináv könyveknek, a krimiknek és a szépirodalmi alkotásoknak egyaránt egy sajátos atmoszférájuk. A kriminél megfigyelhető valami titokzatos, de ugyanakkor őszinte viszony az olvasóhoz. Talán a svéd krimikben több titokzatosság van, valamint ők jobban kedvelik a misztikus vonalat is. A norvég krimiknél ez kicsit más. Ha megfigyeljük Jo Nesbø regényeit, akkor láthatjuk, hogy ő főként a lelki folyamatokra épít. Vannak még norvég írók, akik nagyon szeretik a pszichothriller vonalat. A szépirodalomnál pedig nagyon szeretik a lélek mélységeibe való lemerülést, amit ők valami elképesztő ügyességgel csinálnak. Továbbá, ami Karl Ove Knausgårdnál látható, az a kérlelhetetlen őszinteség saját magával és a világgal szemben.

– A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy miért éppen most aratnak ekkora sikert világszerte a skandináv szerzők?

– Voltak ennek hullámai. Az első ilyen újbóli berobbanás Jostein Gaarden Sofie világa volt, ami egy meglehetősen furcsa könyv volt akkor, és amikor van egy könyv, ami hirtelen sikeressé válik, akkor elkezdenek odafigyelni a többire is. A második vonal a krimi volt, Stieg Larssonnak köszönhetően, azután feltűnt Jo Nesbø. És ezzel megint jött egy hullám, ami az érdeklődés középpontjába állította a szépirodalmat is. Most pedig Karl Ovénak köszönhetően rengeteg norvég szerző megjelenhet végre.

– Másként tekintesz a munkádra, ha szórakoztató irodalmat, krimit fordítasz, vagy ha szépirodalmat?

– Nem. Mindig nagyon komolyan veszem a fordítást. Nem teszek különbséget. Egy krimi is épp olyan nehéz. Sokszor gondoltam arra, hogy krimit írni igen bonyolult, mert nagyon pontosan kell mozgatni a szálakat. Rettenetesen oda kell figyelni a szerzőnek, hogy ne csússzon el, valamint hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

– Fordítás közben mit tartasz fontosabbnak, a pontos szöveghűséget, vagy hogy átadd azt a gondolatot, azt az érzést, vagy azt az érzelmet a magyar olvasóknak, amikor az a gondolat vagy annak leírása teljesen stílusidegen a magyar nyelvtől vagy gondolkodástól?

– Alapvetően sok esetben nagyon stílusidegen. Például, ha a tengerről vagy az égről írnak, vagy meteorológiai jelenségekről, azt nagyon nehéz fordítani, utána kell járni, hogy mi a magyar kifejezés, ha van egyáltalán. Ezenkívül vannak társadalmi jelenségek, amiket nagyon nehéz átültetni magyarra, de a szöveghűség mindenképpen elsődleges. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy magyarul ne lehessen élvezni. Sokszor a norvég szerzőknél fontosak a formai sajátosságok, azoktól nem térhetek el. Az adja sokszor a szerzőknek a lényegét. Nagyon jól meg lehet találni hozzá a magyar formákat is. A kettő nem zárja ki egymást, ez így működhet. Vannak néha szólások, jelenségek, dialektusok. Karl Ovénál is gyakori a dialektus. Ezt hogyan lehet lefordítani? Szerkesztőként ezt egyeztetnem kellett a fordítóval. A szerző meg is jegyezte, hogy az amerikai kiadás esetében nagyon furcsa volt számára az angol egy bizonyos amerikai dialektusában látni a szöveget. A magyar fordító ezt úgy oldotta meg, hogy jelezte, itt most dialektusban beszélnek. Ez bele lett építve a szövegbe. A szociális dialektusok esete jóval könnyebb, mert például egy kamasznyelv vagy szleng, vagy ahogy egy adott korú vagy szociális körülmények között lévő emberek beszélnek, azt sokkal könnyebb átültetni magyar nyelvre.

– Szerinted lehetséges gondolatokat, képeket, érzelmeket pontosan leképezni egy fordításban, ugyanúgy, ahogy az író azt elképzelte? Lehetséges úgy elkészíteni egy műfordítást, hogy a magyar olvasók pontosan ugyanazt érezzék vagy gondolják, mint amit a norvég olvasók?

– Természetesen az egyéni értelmezés mindig más. Amit én meg tudok tenni, hogy a lehető legmaximálisabban törekszem arra, hogy tartalmilag és hangulati szempontból megragadom azt, amit a szerző szeretne közölni. A műfordítás művészet, hiszen nagyfokú empátiára és fantáziára van szükség. De ebben benne van a műfordító is, hiszen nem tudom száz százalékban leírni azt, amit az író, hiszen egy adott képről, egy városrészről van egy személyes benyomásom, ami kétségtelenül érzéseket vált ki belőlem, és ezt próbálom belevinni a műbe. Ott a szöveg, amitől nem térek el, az, hogy utána mit érzek, privát dolog, nem mindig van feltétlenül benne a szövegben, de ez sokat segít abban, hogy megragadjam a helyzetet, ahogy azt a szerző is szeretné látni a fordításban. Az is sokat segít, ha a fordítónak van helyismerete, nyelvismerete, otthon van a kultúrában. Benne élünk. Aki skandináv nyelvről fordít, az két kultúrában él. Mindkét kultúrának ismerjük a rezdüléseit, amik lényegesek. Ugyanez a helyzet, amikor magyar mű kerül lefordításra. Ismerek sok magyar fordítót, akik norvégra vagy svédre ültetnek át műveket. Az egyik ilyen fordító Kari Kemény. Nagyon sok magyar alkotást fordított norvégra. Ő félig norvég, félig magyar. Két kultúrában nőtt fel, ami sokat segít a fordítás során. Mindenképpen szükséges, hogy a fordító valamelyest két kultúrában éljen.

– Mekkora a fordító felelőssége egy könyv sikerében?

– Nagyon nagy. Csak akkor lesz egy könyv sikeres, ha a fordító beleadja szívét-lelkét, különben érthetetlen lesz.

– Előfordulhat az, hogy egy középszerű művet egy fordító sikeressé tesz egy másik országban?

– Természetesen. A fordító íráskészsége befolyásolja a könyv sikerét. Időnként lehet egy kevésbé jó műből kiváló fordítást készíteni, mely által az egy másik országban nagy siker lesz.

– A skandináv krimikben és a szépirodalomban egyaránt megtalálható egy furcsa kettősség. Egyrészt elképesztően realisták, mindeközben pedig egy nagyon erős misztikum szövi át ezeket a műveket. Ez kizárólag a skandináv irodalom sajátja?

– Nem. Ez ugyanúgy megtalálható a spanyol, a portugál és az olasz irodalomban és szórakoztató irodalomban. Olvastam Luca D’Andrea krimijeit, és ott ugyanezt éreztem. Igaz, hogy ez Észak-Olaszországban játszódik, ezáltal lehet, hogy a magas hegyek és a köd meg a hó okozza ezt, de a spanyolban is megtalálható hasonló, például Dolores Redondónál, nagy rajongója vagyok.

– Van-e olyan könyv, amire úgy emlékszel vissza, hogy azt rendkívül nehéz volt fordítani?

– A Sofie világa elég nehéz volt a filozófiai kifejezések miatt, fontos volt, hogy azok pontosak legyenek. Időigényes volt, mert rengeteg utánaolvasást igényelt. Zlatan életrajzi műve is elég nehéz volt a sportkifejezések miatt. Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot, hiszen ez egy teljesen más világ, ami igen távol állt tőlem. Megnéztem nagyon sok ezzel kapcsolatos videót. Próbáltam pontos lenni a fordítás során. A legutóbbi munkám, a Tengerkönyv sem volt túl könnyű a tenger biológiájával kapcsolatos és a földtani kifejezések miatt. További nehézséget okozott, hogy nagyon sok élőlénynek nincs magyar neve. Ilyen esetekben a latin neveket hagytam meg. Valójában akkor nehéz egy fordítás, amikor tőlem távol álló témáról van szó.

– Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. A továbbiakban is számítunk rád, mi, a skandináv irodalom magyar rajongói.

Az interjút Franky Silver készítette a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Soha, sehol nem éreztem otthon magam… Márai Sándorról

Márai Sándor,,… valamit kerestem, valami örökké hiányzott.. Mi? Az, hogy a saját világomban, a magam levegőjét lélegezzem. Ez hiányzott, és talán ezért utaztam el innen ezekben az években mindig, amikor csak lehetett: éveken, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt” E szavakat, mondatokat Márai Sándor, a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója, publicistája vetette papírra.

Hogyan lehetséges, hogy egy nagypolgári család tanult fia, akinek lehetősége volt már ifjú korában megismerni a nagyvilágot, beutazhatta, sőt be is lakhatta Svájcot, Olaszországot, Párizst, Berlint, majd élete alkonyán az Egyesült Államokat, sehol nem lelte meg azt a helyet, amit hazájának vallhatott volna? Hiszen a fenti mondatokat az 1971-ben írt Föld, föld! című regényéből idéztük.

Általában azokat a művészeket, politikusokat, újságírókat, akik életük jelentős részét utazgatással, hazájuktól távol, különböző országokban töltik, akár alkotóként, akár csak világcsavargóként, szoktuk világpolgárként aposztrofálni. Mi a közös jellemzőjük ezeknek az embereknek? Hogy ahol hosszabb időt töltenek, netán letelepednek egy-két esztendőre, mindig otthon érzik magukat. Nem gyökértelenek, inkább szabad gyökerűek, akik minden nekik kedves helyen megtalálják, magukba szippantják a föld sóját, aromáját.

Márai Sándorról ez a legkevésbé sem mondható el. Már korai alkotói éveiben, az 1920-as évek Magyarországán is, bár sikeres újságíróként tartották nyilván. Még egyetemistaként publikálta első verseskötetét (Emlékkönyv), mellyel Kosztolányi Dezső elismerését is kivívta. De ő világot akart látni, Lipcsében folytatta tanulmányait. Német lapokban publikált, tárcáit, tudósításait készséggel közölték a német újságok. Németországban sem volt maradása, Párizsba költözött feleségével, ahol hat évet időztek. Furcsán hangzik ez az ,,időztek”, de maga Márai mondta nemegyszer, hogy ő sehol nem lakik, csak időzik. Hat év után a Közel-Keletre utazott, ismerkedett a keleti kultúrával. Csak ezután tért vissza Magyarországra.

Márai SándorÉs itthon ugyanazt kereste, amit szerte a világban, és ami otthontalanná tette mindenütt. Azt a világot, azt az életérzést, amit a mesterének és példaképének tartott Krúdy Gyula műveiből szippantott magába és érzett magáénak: Azt az idealisztikus polgári miliőt, ami talán soha nem létezett Magyarországon, de Krúdy úgy tudta ábrázolni, olyan beleélhető nosztalgiával, hogy nagyon sokakkal együtt Márait is rabjává tette.

Ezeket a vélt vagy valós érzéseket, hangulatokat vetítette ki regényeiben, melyeket a 30-as években írt, és párját ritkító sikernek örvendtek. (Zendülők, Idegen emberek, és főként egyik legjelentősebb műve, az Egy polgár vallomásai.)  Bár korlátait nem volt képes átlépni, mégis megtartotta azt az objektív kritikai hangnemet, amely megkülönbözteti Krúdy mindent rózsaszínre festő nosztalgiájától. Ami hallatlan népszerűségének titka hitelességén kívül: elragadó, a magyar nyelv szépségeit kibontakoztató stílusa, amely azonban soha nem válik öncélúvá. Hiszen tudott ő formát is váltani: a szöveghűség érdekében rideggé, elidegenedetté válik a szöveg, ha Kafka-fordításait olvassuk.

Az 1940-ben kiadott Szindbád hazamegy című regényével olyan írói bravúrt hajtott végre, mely a magyar irodalomban szinte példátlan: olyan Krúdy-persziflázst alkotott, amely nemcsak a stílust, de még a békebeli Magyarország hangulatát is híven idézte.

Bár a világháború borzalmai őt is megviselték, alkotói tevékenységét nem hagyta abba. Színdarabjai, regényei hatalmas sikert könyvelhettek el. Leghíresebb, máig közkézen forgó könyve,  A gyertyák csonkig égnek is ebben az időszakban íródott. Még ebben az évben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.

Márai Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, Olaszországban telepedett le családjával, s bár megszakítás nélkül dolgozott, az elveszettség, otthontalanság érzése nem csillapodott benne. Mindez érzékletesen nyomon követhető Naplójában, melyet haláláig (1990) vezetett.

1952-ben az Egyesült Államokba költöztek. Márai aktív publicistája volt a Szabad Európa Rádiónak, úgy vélte, ez az éteren keresztül történő kapcsolat erősíti a köteléket közte és elhagyott hazája között.

Már emigrálásakor kikötötte, hogy addig, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot, egy sor sem jelenhet meg műveiből Magyarországon. Egyébként is a legszigorúbb tiltólistán volt az ötvenes-hatvanas években. Mindettől függetlenül kötetei elő-előbukkantak, és jártak kézről kézre. A sors fintora, hogy nem érhette meg művei szabad könyvpiacon való megjelenését, hiszen 1989-ben hunyt el.

1990-ben visszakapta akadémiai tagságát és életművét posztumusz Kossuth-díjjal honorálta a magyar állam.

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

(Márai Sándor: Halotti beszéd)

Írta: Vágó József

Márai Sándor könyveit itt tudod megvásárolni: Márai Sándor könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

… mondta Péhovard (Hogy mit is mondott Rejtő Jenő?)

Hogy mit is mondott Péhovard, azaz P. Howard, alias Rejtő Jenő? Aki nem túlságosan sznob a művészeteket illetően, aki nem fintorog, ha az irodalom hozzányúl a valódi élet realitásához, aki nem háborodik fel egy illetlen szó hallatán színházban, moziban, egy regényt vagy novellát olvasván, hanem elgondolkodik, hogy vajon öncélú, polgárpukkasztó-e, amit lát, hall, olvas, vagy funkciója van… hát igen, az elmondhatja: ezt már a Péhovard is megmondta, vagy megmondhatta volna.

Rejtő Jenő

Gondoljunk csak bele: az izgalmas, kalandokkal teli, végtelenül kacagtató történetekben, itt-ott, hellyel-közzel értékálló, közhelyesnek hangzó, de mély humanista gondolatokat kifejező mondatokat találunk, melyek, mint a búvópatak, észrevétlenül, láthatatlanul, de át- meg átszövik, emberivé teszik a rejtői mondandót. Így épülnek fel Rejtő karakterei. Nem tudjuk meg első olvasásra, mitől válik szimpatikussá Rozsdás, aki kemény, bátor, nem tétovázik, ha kalandról van szó, kíméletlen, amennyiben szükség van rá, de itt-ott, egy-egy pillanatra felvillan romantikára áhító énje, az önzetlen, érző szívű lovag, aki szíve hölgyéért mindent feláldozna… na de hát egy marseille-i matrózkocsmában… Ott bizony a belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.

Számtalan példát említhetnénk fentiek bizonyítására, még olyan extrém figurákkal kapcsolatban is, mint az itt-ott feltűnő, és igencsak feltűnő Vanek úr, aki csetlik-botlik az alvilági labirintusban, de végül mindig a jó oldalon köt ki. A rengeteg zagyvaság, amiket összehord, néha tartalmaz valami olyan mélabús világszemléletet, ami (eretnekség, de megkockáztatom) Shakespeare antihősére, méla Jacque-ra, vagy a Micimackó Fülesére emlékeztet. Persze, lehet, hogy nem ez volt Rejtő szándéka. Nem tudhatjuk. De engedtessék meg kimondani: a humanista humanista marad holtáig.

Nem mellékesen, mint azt tudjuk életrajzából, hogy 1943-ban munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el, azt már kevesebben, hogy esténként, mikor éhesen és fagyoskodva ledőlhettek a foglyok priccseikre, elalvásig a barakkjában levőknek Rejtő mondta, mondta végeérhetetlen történeteit Afrikáról, az idegenlégióról, a furfangos világcsavargókról. Színt csempészett a sötétségbe, öt perc reményt a reménytelenségbe.

Méltánytalan volt megítélése életében. Az irodalom nagyjai közül nagyon kevesen álltak mellette. Hiszen hogyan is méltathatta volna figyelemre Babits vagy Kosztolányi azt a kávéházi lézengőt, aki, ha nem tudta kifizetni a reggelijét, akkor lefirkantott néhány sort egy szalvétára, átküldte vele a főpincért a szemközti Nova Kiadóhoz, ahol kiegyenlítették a számlát a leírtak ellenében. (Jellemzően, ezek a telefirkált számlák milliókért cserélnek gazdát azóta is a gyűjtők körében.)

1945 után is tiltólistán maradt életműve. Talán még inkább, mint életében. Bár az irodalmi élet kirekesztette, a periférián terjedtek közismert regényei. Megszállott rajongók, zugárusok, de még irodalomtörténészek, közismert, ha nem is elismert írók, költők is tevékenyen részt vettek abban, hogy ne merüljön feledésbe Rejtő Jenő neve.

Aztán a 60-as évek vége felé megtört a jég. Feloldották a vesztegzárat, akárcsak a Grand Hotelben. Megjelentek a klasszikus Rejtő-regények immár állami kiadók révén. A kétkedők, fanyalgók kapkodhatták a fejüket: nem volt az a kinyomtatott mennyiség, ami el ne fogyott volna.

Természetesen megjelentek a pénzcsinálók korifeusai is: filmet kell készíteni ezekből a regényekből! Az hozza a pénzt! De nem hozta. Rejtő leírt mondatai, poénjai, párbeszédei ellenálltak minden erőszakos beavatkozásnak. A mondatok, amiken könnyesre röhögtük magunkat, a filmvásznon üresen pufogtak, a bizarr jelenetekből ócska ripacskodás lett, megcsúfolása egy életműnek.

Maradnak tehát a könyvek. A történetek, amelyek, valljuk be, igen sok inspirációt nyújtottak a következő és az azt követő írógenerációknak. Hogy mi ad ihletet? Melyik mű ad felhőtlen szórakozást (A három testőr Afrikában), vérforraló izgalmat krimibe illő fordulalaival (Menni vagy meghalni), fogvacogtató félelmet a próféciaszerű látomáson (Csontbrigád), azt az olvasók dolga eldönteni. Van választék az írásművészet magasiskolájából.

– Az élet olyan, mint a Lánchíd – mondta Péhovard. –  Hogy miért? Nem tudom.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Elhunyt Margit Sandemo – Véget ért a Jéghegyek népe

Margit Sandemo norvég-svéd írónő szeptember 1-én, szombat éjjel, 94 éves korában elhunyt. „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült” – adta tudtul a család egy újsághír révén.

Margit Sandemo

Margit Sandemo 1924. április 23-án született. Leginkább nagysikerű regénysorozata, a Jéghegyek népe révén vált ismertté. Művei szereplői erős női karakterek, továbbá gyakorta megjelennek regényeiben a természetfeletti és a romantikus elemek.

Margit Sandemo nem publikált 40 éves kora előtt, bár állítása szerint ekkor már 30 kész történet volt a fejében. 1964-ben küldte el első regényét egy kiadónak. Ott azonban azzal a válasszal szembesült, hogy első műve sokkal inkább illene egy magazinba folytatásos regényként. Ennek az alkotásnak A harag éjszakája volt a címe.

Egy családregény-sorozat

Karrierjében a legfontosabb esemény az volt, amikor a Bladkompaniet könyvkiadó igazgatója megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve családregény-sorozatot írni.

Margit Sandemo ezt a felkérést két éven át elutasította, ám 1980-ban mégis elkezdte írni a Jéghegyek népe regényfolyam első kötetét. Az írónő azt mondta, hogy ez olyan élmény volt számára, mintha valaki más mesélt volna az ő szavain keresztül, amikor a könyveket írta, mintha valaki ki akart volna csalogatni valamit, ami aztán a lényén áramlott keresztül.

A sorozat végül 47 kötetes lett. Hat alkalommal került kiadásra, 40 millió példányban kelt el.

2002 után Svédországban

Margit Sandemo élete különböző periódusaiban Svédországban és Norvégiában is élt, de 2002-ben végleg Svédországban telepedett le. Svédül írt a norvég-svéd beszélt nyelv jellegzetes fordulataival, de a könyvei elsőként norvég fordításban jelentek meg.

Hosszú bibliográfiája több mint 165 címet tartalmaz, beleértve néhány valódi krimit is. Önéletrajza Életöröm címmel 2010-ben jelent meg.

Családja egy sajtóközleményben a következőket tudatta: „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült skånei otthonában.”

Az írónő 94 éves volt. Többek között két fiát hagyta maga után.

A cikket fordította: Franky Silver

Forrás: Expressen.se

Rejtő Jenő, a tizennégy karátos légiós

Rejtő Jenő P. HowardRejtő Jenőről (alias P. Howardról) van szó. Arról az íróról (mellesleg dalszövegíró, kabarészerző, költő, újságíró, színdarabok szerzője, és nem utolsósorban világcsavargó), aki 1905 márciusában látta meg a napvilágot. Arról a nyughatatlan figuráról, aki egy alsó középosztálybeli családból nőtt ki, aki már kora ifjúságában sem hagyta magát beskatulyázni, inkább úgy döntött, hogy kipróbál mindent, ami lehetőségeiből és tehetségéből futja.

A kezdetekben látunk egy vézna, lézengő tizenévest, aki körülnéz kispolgári környezetében, és azt mondja: ,,Akármit, de ezt ne!” Kimarad az iskolából, próbálkozik a versírással, iszonyatos Ady-plagizátornak bizonyul, rájön satnya alkatára, bokszolni tanul, edzésekre jár (persze, nem sokáig, csak amíg megtanulja a legfontosabbakat: adni és elviselni az ütéseket). Ilyen-olyan munkákból összespórolt pénzecskéjével útra kel Nyugat-Európába, majd tovább, ki tudja merre, gyűjti az élményeket, tanulja a nyelveket, ismerkedik a különféle kultúrákkal, majd a húszas években úgy tér haza, hogy több nyelven beszél, társasági emberként viselkedik, fantáziája révén kialakítja a maga imázsát: soha meg nem élt kalandjairól mesél, Afrikáról, hajóutakról, kikötői kocsmákról Marseille-től Marokkóig.

Írók, költők, zenészek a barátai. Operettszövegeket, kabarétréfákat, kisebb színdarabokat ír, sőt még a filmcsinálásba is belekóstol. És a harmincas évek derekán támad egy nagy ötlete: az akkoriban nagyon divatos műfajt, a ponyvaregényt, a filléres, mindenki számára elérhető izgalmas történeteket kell megújítani. A pestieknek nem a Vadnyugat, az ismeretlen préri, a nagy lövöldözések kellenek, hanem olyan történetek, amelyek ugyan egzotikus tájakon, vadregényes környezetben játszódnak, de a szereplőkben mindenki magára ismerhet: a vasutas, a kishivatalnok, a baka. Hogy mitől? A humortól, az igazi pesti, aszfalton termett humortól, ami elárasztja az operettektől a kabarékig, sőt a kocsmai csevegésekig a közbeszédet.

Így történt, hogy Rejtő Jenő megteremtette a ponyvaregény paródiáját. Izgalmas történeteket csomagolt olyan szövegkörnyezetbe, hogy először csak egy réteg, majd egy város, később egy ország fogta a hasát a röhögéstől. Történetei szájról szájra terjedtek, akár a népmesék. És persze a népmesei hősök: Gorcsev Iván, aki 21 évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat. (Marokkói pókeren egy utasszállító hajón.) Fülig Jimmy, Rozsdás, Piszkos Fred, Pepita Ofélia, Leila, az arab démon, akinek orcáján a kor és egy ideges légionárius szuronya hagyott nyomot… És persze azok a szófordulatok, poénok, amelyek úgy terjedtek a köztudatban, hogy idővel használóik azt sem tudták, honnan származnak.

Rejtő ontotta történeteit. Úgy mesélt az idegenlégióról, melynek soha a közelében sem járt, mintha éveket szolgált volna. Hadihajókról mesélt, melyeket valószínűleg csak kikötőkben láthatott. Összeesküvések, botrányok, embertelen megpróbáltatások, és persze a romantikus szerelmi szálak, mind-mind belefért egyetlen hatalmas életműbe egy olyan szerző tollából, aki mindössze 37 évet élt.

Hogy mikor alkotott, hogyan fért bele a napirendjébe, rejtély volt kortársai számára. Két végén égette a gyertyát, tulajdonképpen kávéházakban élt, dőzsölt, számlálatlanul szórta a keresetét, és hódolt két szenvedélyének: a lóversenynek és a kártyának. Nem csoda hát, hogy két házasságát is csak intermezzónak tekintette, ahogy ő fogalmazott egyszer: ,,Lírai botlások, mint a verseim”.

Nem állt távol tőle az önirónia sem, hiszen ahogy érettebb korában fűzfapoétának tartotta magát, A három testőr Afrikában című regényében meg is formálta ezt a figurát Troppauer Hümér személyében, aki, mielőtt előadta verseit, megverte a közönségét ,,a kellő áhítat és átélés érdekében”.

Minden regényében feltűnik egy nagyon szerethető pozitív hős, akit ugyan némi távolságtartással kezel, múltját diszkréten elhallgatja, de mindenképpen karizmatikus jellemként ábrázolja. Van, akiben a humora ragadja meg az olvasót (Gorcsev Iván), van, akiben a célratörés (Rozsdás), van, akiben a tartózkodó, úriemberként viselkedő, rejtélyes és kiszámíthatatlan vezéregyéniség (Senki Alfonz).

Érdekes adalék, hogy ez utóbbi megformálása annyira megragadta Rejtő Jenő barátjának, Heltai Jenőnek a fantáziáját, hogy egyik kisregényében ,,kölcsön vette” a figurát, és életre keltette Nagy Senki néven. Amikor ismerősei felháborodva emlegették ezt Rejtőnek, plagizálást reklamálva, ő csak legyintett: ,,Legalább egy írónak is tetszett.”

Amikor Karinthy Frigyes, aki szintén barátja volt Rejtő Jenőnek, megjelentette az Így írtok ti című paródiakötetét, megkapta ismerőseitől, írótársaitól, barátaitól a kérdést: Rejtőt miért nem vette be a kötetbe? Hiszen, mint tudjuk, kevés kivételtől eltekintve megtiszteltetésnek vették az érintettek, hogy szerepelnek a gyűjteményben. Karinthy csak ennyit felelt: Péhovardot nem lehet felülmúlni.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában