Nyelvekkel a világban

Az elbeszélés, mint kommunikációs forma

Egy hétköznapi módja annak, hogy kommunikáljunk egymással, az a nyelv. Mi emberek a beszélt nyelv révén tudunk különböző dolgokat közölni egymással, saját magunkról és másokról egyaránt.

Az elbeszélés mint kommunikációs forma

Attól függően, hogy kinek, mit és hogyan mondunk el, egy választ generálunk annál, aki hallgat minket. Mi jellemzi az elbeszélést, mint kommunikációs formát, és mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között?

Amikor mi emberek kommunikálunk egymással, nagyon sok cselekedetet hajtunk végre. Beszélünk, elmondunk valamit, hangokat adunk ki és mozgunk közben, valamint egy egymással szemben elvárt szerepet öltünk magunkra. Amikor kommunikálunk, öntudatlanul normákat állítunk fel azzal kapcsolatban, hogy mi a jó, a helyes, és mi az, ami fontos a társadalomban és az életben.

A kommunikáció egyik leghétköznapibb módja a nyelv, tehát az, hogy beszélünk egymással. Több módon beszélhetünk valakivel vagy valakihez, hogy különböző reakciókat váltsunk ki. Kérdezhetünk valamit, üdvözölhetünk valakit, vagy kiadhatunk egy utasítást. El is mesélhetünk valamit és ez a kommunikáció egy speciális formáját követeli meg. Ez a forma szinte olyan, mint egy páros tánc, ahol vannak előre meghatározott lépések és mozgásminták mindkét partnernél. A mesélő tud valamit, amit a másik még nem, és aki mesél, felelősséget vállal a helyzetért. A mesélő jogot formál a szavakra, cserébe azonban vállalja, hogy amit mond, az jelentőségteljes lesz a hallgató számára.

Ami a mesélést, mint kommunikációs formát jellemzi, éppen az, hogy a mesélő kontrollálja, hogy mit és hogyan közöl. Mit lehet kifejezni az mesélés során? Részben személyek közötti kapcsolatot, történéseket, szituációkat és a környezetet, ezeket lehet tovább adni a hallgatóságnak. A mesélő a szavak megválasztásával és a hangsúlyozás segítségével szintén meghatározza azt, hogyan fogja megérteni a hallgatóság azt, ami közlésre kerül. Ily módon színesedik a történet, és így nyer értelmet mind a mesélő, mind a hallgató számára.

Mondák, vándorlegendák és kulturális minták

Az elbeszélés felhasználható arra, hogy létrehozzuk magának a történetnek egy konstrukcióját. Arra is használható többek között, hogy bemutasson egy közösséget, megmutassa a különbözőségeket, valamint azt, hogy mi a megszokott és mi a szokatlan egy kultúrán belül. Az elbeszélés azonban kizárólag szórakoztató célra is használható.

Mesék, anekdoták, viccek, dalok, közmondások, önéletrajzok és mondák, melyeket különböző mesélőtechnikák segítségével lehet elmondani, hogy azok megkapják specifikus karakterüket.

A monda egy olyan mesélési forma, melyet gyakran támogatunk a társadalomban. A monda egy olyan elbeszélés mely az igazság és a fikció közötti határvonalat foglalja magában. A mesélő ambíciója, hogy a hallgatósága igazságként, valóságként fogja fel, amit mesél. Egy monda formája azáltal jön létre, hogy kinek és hogyan mesélik, valamint milyen szituációban hangzik el. Ezért működik az, hogy a kulturális mintákat, mint amilyenek a félelmek és normák, a mondák révén tanuljuk meg idővel a társadalomban.

Egy vándorlegenda gyakran egy rövidebb elbeszélés, melynek egyértelmű lényege vagy üzenete van, ám ahogy sok mesélőn megy keresztül, valamint ahogy a társadalom idővel változik, ezek a vándorlegendák is formálódnak. Amikor a társadalom változáson megy keresztül, létrejönnek olyan elbeszélések, melyek a változásról szólnak, de amikor mi emberek hozzászokunk a hírhez, az elbeszélések gyakran eltűnnek. Amikor egy személy valami hihetetlen dolgot mesél, amit szerencsés módon az unokatestvére édesanyjának a fodrászától hallott, akkor nagyon esélyes, hogy éppen egy vándorlegendát hallgatsz.

A szóbeli és az írásbeli kommunikáció közötti különbség

Mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között? Elsősorban az, hogy az írásbeli kommunikáció egyirányú. A szerző nem kap közvetlen visszajelzést a szöveggel kapcsolatban az olvasótól. Fordítva is igaz, az olvasó sem tud semmit közvetlenül hozzáfűzni az olvasottakról a szerzőnek.

A nyomtatott szöveg szintén megőrzi formáját, nem változik az olvasóktól függően, hanem statikusabb. Inkább az olvasó, aki a szöveget értelmezi, ő választja meg, hogy hogyan értelmezi és hogyan fogja fel a szöveget, mely az ő személyes tapasztalatától függ, valamint attól, hogy milyen időben él és milyen az uralkodó társadalom.

Mivel a nyomtatott szöveg megőrzi formáját és nem változik ugyanolyan mértékben mint egy szóbeli elbeszélés, ezért a nyomtatott információkat megbízhatóbbnak tekintjük. Mivel a nyomtatott szöveg az igazság meghatározásának tekinthető, ezért ennek eredményeként a történelem során nagyon sok különböző típusú írás került máglyára. Úgy vélték, hogy ezek az írott és nyomtatott szövegek erős hatalommal bírnak, amit teljes mértékben el kell törölni, hogy elveszítsék hatalmukat, ezáltal a valódiságukat. Az írott információk valóban több igazságtartalommal bírnak, mint a szóbeliek? Hogy mely információ igaz és melyik hamis, egyedül az az olvasó tudja, aki a megfelelő időben és helyen értelmez egy szöveget. Az, ami ma igaz, holnap hamis lehet.

Írta: Sandra Bjärenberg
Fordította: Franky Silver
Forrás: Trollbunden
Trollbunden főoldal

A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

Cikkünk első részében szó esett vérfarkasokról, vámpírokról, gyilkos bohócokról, jóslásról és a Fekete madame-ról. A cikk első része itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Kísértetkastély

A mostani részben górcső alá vesszük a kísérteteket, zombikat, kísértethajókat és -vonatokat, a tavi szörnyeket és egyéb érdekes lényeket és történéseket.

Kísértetek, zombik és kísértetjárások

Napjainkban a kísértetek és a zombik egyaránt hétköznapi figurák a tömegkultúrában. Nagyon-nagyon régi az a meggyőződés, hogy a kísértetek, illetve a hazajáró lelkek egyéb formái valóban léteznek.

Kísértet a temetőben

A zombi egy új szó és egy új figura Svédországban. A zombik eredetileg a haiti woodoo valláshoz tartoztak a karibi-térségben. A régi időkben az emberek Svédországban inkább visszatérő lelkekről és kísértetekről beszéltek. A nagy különbség az, hogy egy zombinak hiányzik a gondolkodásra való képessége. Olyan, mint egy akaratlan, éhes ragadozó, amit egy varázserővel bíró személy irányít. Ezzel szemben egy hazajáró lélekről vagy egy kísértetről úgy gondolják, hogy sok tulajdonságot megőriz abból az időből, amikor még élt. Azt, hogy egy ember visszajárt, azzal magyarázták, hogy valami megoldatlan maradt, vagy azzal, hogy még életében az emberek problémásnak vagy gonosznak tartották. A tömegkultúrában ezek a határok elkezdtek elmosódni, ami egy világos jele annak, hogy szerfelett kevesen vannak, akik ezeket a lényeket komolyan veszik.

Zombi

Sokan úgy vélik, hogy a kísértetek tartózkodási helyei a kastélyok, uradalmi birtokok, régi házak, bezárt elmegyógyintézetek, temetők, akasztófák helye és régi hadszínterek. Leegyszerűsítve elmondható, hogy azok a helyek, melyeknek vagy régi történetük van, vagy amiknek a története halálhoz és nyomorúsághoz kapcsolódik. A jämtlandi Lelkészlak egy olyan épület, amiről sokan úgy vélik, hogy Svédország legkísértetiesebb helye, akik ott éjszakáznak, különleges oklevelet kapnak. Hasonló kísértetjárta helyek vannak Nyugat-Götalandon is. Napjainkban speciális kísértettúrákat is szerveznek az ország több területén. Több göteborgi kísértethistória került összegyűjtésre a Kísértetház Göteborgban című könyvben, mely két névtelen szerző által lett kiadva 2015-ben.

Kísérteties világítótorony

Az elképzelés az élet utáni életről, és hogy az elhunytak egy része valamilyen módon itt időzik még ezen a világon, mindig lenyűgözte az embereket és a variációk erre a témára minden emberi kultúrában megtalálhatók. A kísértetek lehetnek veszélyesek, lehetnek közömbösek az emberek tevékenységei iránt, vagy lehetnek segítőkészek. A tömegkultúrában van nagyon sok kedves kísértet. Laban, a kis kísértet, aki a családjával él a Gomorronsol pincében, gyerekkönyvekben került bemutatásra, melyeket Inger és Lasse Sandberg írt a 60-as években. Ő a kedves kísértet tipikus példája. Azért alkották meg ezt a kísértetet, hogy a gyerekek ne féljenek a szellemektől. Idővel Laban kísértet kapott egy csintalan kishúgot is, aki a Labolina nevet kapta. Létezik sok elbeszélés olyan kísértetekről, akik azért mutatják meg magukat, hogy valamit előre jelezzenek, vagy egész egyszerűen csak veszélyesek és agresszívek.

Kísértetvonat és kísértethajó

Léteznek elbeszélések szellemekkel való találkozásokról a vonatokon a göteborgi hagyományőrző archívumban, de a legtöbb leírás ebben a kontextusban a szellemvonatokra vonatkozóan egy másik városban is megtalálható.

Szellemvonat

Rengeteg szóbeszéd és történet keringett egy különös szellemvonatról Stockholmban a 80-as évek elején. Éjszakánként robogott végig egy ezüstszínű vonat a metróvonalon. A híresztelések szerint ez nem akármilyen vonat volt – ez volt a halottak vonata, és aki véletlenül felszállt rá, az soha többé nem tudott leszállni. Ugyanakkor úgy vélték, hogy a vonat végcélja a zárt, lepusztult Kymlinge állomás volt. Ott szálltak le a halottak, és aki olyan szerencsétlen volt, hogy felszállt a vonatra, követnie kellett a halottakat a pokolba. Eddig tartanak a városi legendák. Valójában ez egy olyan vonat volt, amit a Stockholmi Közlekedési Vállalat tesztelt, egy új vonat prototípusa, amit éjszakánként küldtek ki próbakörre. A metróállomást a 70-es években kezdték építeni, de különböző okok miatt sosem készült el. Ezért nem áll ott semmilyen vonat és ez az oka annak, hogy az állomás olyan elhagyatottnak néz ki. Valóban létezett egy ezüstszínű vonat és egy lezárt metróállomás, de nem volt sem szellemvonat, sem szellemállomás, hanem ennek a háttere teljesen természetes okokkal magyarázható. Hasonló történetek vannak szellemhajókról – gondoljunk csak azokra a szellemhajókra, melyek a kalózfilmekben vannak –, melyek valójában nagyon régiek. Ráadásul napjainkban vannak történetek szellemautókról és egyéb szellem járművekről.

Kísértethajó

A metrók és a villamosok viszonylag modern jelenségnek tekinthetők. A régi időkben hosszabb utakra hajóval, lóháton vagy lovaskocsival mentek. Számos történet található ezekről az archívumban. A következőt 1937-ben jegyezték fel Lundby községben (ma Göteborg része):

„Akkor történt, amikor hosszú utazások voltak kint az Északi-tengeren. A vihar elkapta a hajót, az pedig elsüllyedt a tengerben, emberekkel és minden mással együtt. Ezután, ha az ember elment újabb hosszú utazásra, találkozhatott ezekkel az elsüllyedt hajókkal. Pontosan ugyanúgy néztek ki, ahogy az ember emlékezetében megmaradtak. És a teljes legénység világosan látszott. Vörös sisakban voltak.” (IFGH 04026)

A Koffa és a tavi szörnyek

A Skóciában lévő Nessie egy világhírű tavi szörny, úgy tartják, hogy a Loch Ness tóban él. Ám Nessie nincs egyedül. Sok más országnak is vannak feljegyzései hasonló tavi szörnyekkel való találkozásokról.

Nessie Loch Ness tavi szörny

Svédországban a jämtlandi Nagy Tavi Szörny már az 1600-as évek közepe óta ismert. A Nagy Tavi Szörnyet ráadásul egy külön kabalával tisztelték meg, melyet Birgernek neveztek el, ez több gyermekkönyvben is feltűnik. A Hagyományőrző Intézetben vannak feljegyzések és felvételek is a Nagy Tavi Szörnyről. A gyűjteményünkben ezek közül a legrégebbi 1919-ből való. Viszont a Nagy Tavi Szörny sincs egyedül. Az 1800-as évek óta vannak feljegyzések arról, hogy többen azt vallották, hogy láttak tavi szörnyet több svéd tóban, gyakran nagy, kígyóhoz hasonló formában. Svédországban sok különböző adat létezik misztikus lényekről, melyek az elbeszélések szerint különböző tavakban, folyókban és patakokban élnek. A Vänern-tóban van a Koffa (vagy Laka-Koffa), egy helyi híresség, amiről úgy tartják, hogy a tó Torsö és Brommö körüli részén él a vízben. Az elbeszélések szerint úgy néz ki, mint egy tőkehal és egy gyermek keveréke. Egy feljegyzésben a következő áll: „a természetfeletti lény, amiről úgy gondolták, hogy a tó fenekén van és egy régi csáklyázó horgon lóg a Värmland-földszorosnál koffának hívják”. A feljegyzésben a további kiegészítés is megtalálható: „a kérdéses jelenséget senki nem tudta alaposan megnézni ahhoz, hogy közelebbi leírást tudott volna adni róla” (ULMA 30904, 139. oldal).

Taviszörnyek

Következésképp a Koffa nem különösebben nagy, talán ez egy variációja a tó asszonyának gyermekéről szóló legendának. Ez a lény kétségtelenül halász szerencsével ajándékozza meg azt, akinek miután fennakad a horgán, betekeri egy sálba, majd újra szabadon engedi. Norvégia déli részén, a Seljord-tóban él egy híresség, a Seljordi Kígyó. A tavak és a tengerek további más lényekkel is kapcsolatba hozhatók. Nevezetesen a tó asszonya is egy ilyen példa, mely sok történetben megtalálható, melyek Nyugat-Götalandról származnak, és olykor úgy gondolnak rá, mint ami egy nagy és rettenetes kígyó képében jelenik meg. A következő feljegyzés 1927-ből származik Seglora községből, Västergötlandról:

A tó asszonya kígyó alakban

„50 évvel ezelőtt egy idős ember elment a Pjätare-tóhoz horgászni. Útközben elhaladt a Hessereds-tó mellett és ott meglátott egy rémisztő nagy kígyót, a szemei akkorák voltak mint két fatányér. A Pjätare-tóhoz érkezve megpróbált halat fogni, de az sehogy sem akart sikerülni. Ahogy ott ült, meglátta a tó asszonyát közeledni a vízen. Elölről szép volt, de a háta üreges. Az idős férfi ezúttal hal nélkül tért haza” (IFGH 01069).

A tó asszonya üreges háttal

Az emberek gyakran gondolták úgy, hogy nagy tavi szörnyeket láttak számos tóban vagy a tenger mélyén. Ilyenek lehettek az óriástintahalak (egy ilyen lénynek Kraken a neve), melyek hihetetlen arányokat, illetve szörnyek egyéb formáit kapták, amikről úgy vélték, hogy a tenger mélyén élnek. Napjainkban azt a félelmet, hogy mi csal le minket a vízfelszín alá, nagyrészt felváltotta az a félelem, hogy mi van az űrben, az univerzum misztériumai.

Földönkívüliek

Valami, amire gyakran emlékeztetnek minket, főként a tömegkultúra révén, azok a különböző űrlények, földönkívüliek, vagy alienek, ahogy angol jövevényszóval mondjuk.

UFO

Főcímek és adatok jelennek meg bőségesen az ilyen lényekkel való találkozásokról, többek között az interneten. Még egy UFO-archívum is van Norrköpingben, Svédországban. Van egy gyűjtemény is azoknak a személyeknek a jelentéseiből az UFO-Svédország weboldalon, akik úgy gondolják, hogy ufót láttak. Ezen az oldalon Nyugat-Götalandról származó adatokat is lehet találni. A Hagyományőrző Intézetben is van több feljegyzés ufókról, illetve földönkívüliekkel való találkozásokról. Miért nyűgöz le minket ennyire az űr és az űrlények? Talán a válasz abban rejlik, hogy az űr még mindig rejtély az emberiség számára?

világűr

A régi időkben a mély és misztikus tengerek, a sűrű erdők és a megközelíthetetlen hegyek voltak titokzatosak, és ezért gondolták, hogy ezeket sok különböző életforma, azaz különböző természetfeletti lények lakják. Napjainkban, amikor már jobban ismerjük bolygónkat, kilakoltattuk a megmagyarázhatatlant és a rejtélyt az űrbe, és ezt egy tudományosabb módon magyarázzuk meg, gyakran valami olyannal, amit racionálisabbnak vélünk. Például úgy gondolják, hogy az űrlényeknek megvannak az eszközeik egy furcsa, magasan fejlett technológiához, amivel olyan dolgokat tudnak megtenni, amiket egyébként nehezen tudnánk elképzelni. De akkor ez nem csak egy új módja annak, hogy megmagyarázzuk azt, amit a néphiedelem varázslatnak vagy mágiának hívott? Hiszen a néphiedelem lényei rendszerint varázserővel bírtak, míg az űrlényeknek hozzáférésük van egy szupertechnológiához. Az elbeszélések formai kialakításában is nagy a hasonlóság. Más szóval a régi legendák és motívumok átalakultak, hozzáigazodtak a jelenünkhöz.

Űrlények elrabolják

Régen úgy gondolták, hogy a néphiedelem lényei rabolták el az embereket, és elvitték őket a hegyekbe vagy a föld alá, ehelyett most úgy gondolják, hogy az űrlények rabolják el az embereket az űrhajóikkal. Sok hasonlóság van az űrlényekről való gondolkodás és aközött, ahogy a néphiedelem lényeiről gondolkodott az ember. Tehát úgy kellene tekintenünk ezekre a régi elbeszélésekre, mint ami egy új, időszerűbb csomagolást kapott.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se

A néphiedelem lényei

A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Az, hogy a néphiedelem lényei csupán a múlt részét képezik, ez nem igaz. Ha elgondolkodunk ezen egy kicsit, hamar belátjuk, hogy még ma is vannak történetek, melyek közszájon forognak a tradicionális, jól ismert lényektől kezdve a teljesen újakig, illetve a régi, ismert lények újra értelmezései.

Néphiedelem lényei napjainkba varázsló

Ezek a lények körülöttünk vannak és erre folyamatosan emlékeztetnek minket, főként a különös történetmesélő-helyzetekben (például pletykaterjesztés, kísértet históriák) vagy a populáris kultúrában. Ki ne ismerné, vagy kinek ne lenne véleménye arról, hogy mik a sárkányok, a kísértetek, a trollok (kobold, hegyimanó), óriások, tündérek, vámpírok és vérfarkasok. Sem a neveket, sem azok jelentését nem tekintik idegennek és gyakran anélkül használják, hogy valaki pontosabb magyarázatot adna erről.

Természetfeletti lények - vámpír

Talán ezek a történetek a különböző lényekről napjainkban hétköznapibbak, mint valaha voltak, még ha manapság inkább szórakoztatnak és elbűvölnek minket, mintsem valóban hinnénk bennük. Ez a dolog a hittel kapcsolatban szintén komplikált, egyes helyzetekben lehet aktuális, míg más helyzetekben nem. Talán a szellemeket és trollokat sok helyzetben irreálisnak tekintjük, de éjjel, a kísértetek óráján, egy régi házban, egy kihalt helyen, vagy ha az ember eltéved egy sötét erdő mélyén, hát igen, akkor talán megváltozik a helyzet. Ám vannak olyan lények is, melyekben elvileg csak a gyermekek hisznek, ilyen például a Fogtündér, a Fogmanó, a húsvéti nyúl, a szörny az ágy alatt, a mikulás vagy az álommanó. Sok felnőtt is beszámolt már arról, hogy találkozott a következő természetfeletti dolgokkal: szellemekkel, lelkekkel, földönkívüliekkel, vérfarkasokkal, lidércekkel, erdei tündérekkel, házi manókkal, vagy angyalokkal és démonokkal. Ezek a beszámolók olykor helyiek, mint például a boszorkánygyűlés Brattön szigetén a Solberga parókián, vagy Koffa, a Vänern-tó taviszörnye, vagy a hazajáró lelkek, amik specifikus helyekhez kötődnek, például a Läckö kastély fehér asszonya, vagy az örgrytei Överås udvarház fekete asszonya, vagy különböző kísértetészlelések és misztikus történések a Kongelfs fogadóban, a Gräfsnäs várromnál, vagy a régi akasztófa helyén a Carlanderska kórház mögött Göteborgban. Egy dolog mindenesetre biztos, ezek a lények nem csak a régmúlthoz tartoznak, bár más módon, de napjaink urbanizált, összekapcsolódott, multikulturális társadalmában is ugyanannyira jelen vannak.

Vérfarkasok és bohócok

Egy lény, amivel gyakran találkozunk filmekben, magazinokban, számítógépes játékokban és regényekben, a vérfarkas. Vérfarkasként olyan személyre utalnak, aki jellegzetes időszakokban farkassá vagy farkashibriddé változik. Maga a szó farkasembert jelent. Egy másik lény, mely gyakran feltűnik, az a vérszívó vámpír. A populáris kultúrában ezek a lények gyakran egymás ellenségeiként léteznek, mindketten egy másik vérfarkas vagy vámpír harapása révén fertőződtek meg. A svéd népi hiedelemben nagyon sok történet létezik a vérfarkasokról, de rendkívül kevés a vámpírokról. A vérfarkasokkal ellentétben a vámpírok csak ritkán különösen öregek, ami egyértelmű jele annak, hogy éppen a vámpír egy újonnan érkezett lény Svédországban. Amennyiben eltekintünk a sorozatok, a játékok és a filmek világától, talán meglepődünk, ha tudomást szerzünk róla, hogy a svéd napilapokban már voltak vérfarkas és vámpír riasztások, de csak a 70-es években. A magyarázatért, hogy hogyan történhetett ilyesmi, legjobb ha közelebbről belekukkantunk egy pár ilyen esetbe.

Természetfeletti lény a vérfarkas

1972-ben elterjedt a pletyka, hogy egy vérfarkas pusztít Trelleborgban, pár hónappal később pedig egy másik Jakobsbergben. Egy évvel később azt a híresztelést közölte le a tömegmédia, hogy egy múmia tartja rettegésben az embereket Stockholm külterületén, Sätrában. A rendőrőrsre folyamatosan érkeztek a telefonhívások a rémült szülőktől és a félelemtől bénult gyermekektől. A napilapok ezt leközölték, időnként kissé gúnyos felhanggal. Mindazonáltal a gyerekek és a szülők félelme minden volt, csak ironikus nem, az valódi volt. Ez a három eset megmutatja, hogy a gyerekeket befolyásolják a horrorfilmek és a magazinok, és ez volt a sötét elemekkel való találkozás és a pletykaterjedés mögött a háttérben. Elég erős meggyőződésünk, hogy sem vérfarkasok, sem múmiák nem voltak Svédországan a 70-es években. Mindenek ellenére ez egy érdekes példa arra, milyen gyorsan burjánzik el a pletyka, és hogy komolyan is lehet venni ezeket, még akkor is, ha nagyon rövid időszak alatt történik.

Természetfeletti lény a vérfarkas

2016 őszén egy riasztás történt az ijesztő bohócokról, mely futótűzként terjedt Svédországban és a világ nagy részén. Látszólag szinte minden bokor mögött gyilkos bohócok lapultak és azt állították róluk, hogy éjjel különösen aktívak. A gyerekek halálra rémültek, a szülők nagyon idegesek voltak, ami oda vezetett, hogy a rendőrséget aggódó emberek hívogatták. Tényleg voltak gyilkos bohócok, és tényleg lázadást terveztek, hogy csapatokba verődve megdöntsék a rendet és feje tetejére állítsák a társadalmat? Nem, semmi ilyesmi nem fordult elő.

Ijesztő bohócok

A nyomok az USA-ba és Angliába vezetnek, ahol az első „fantom bohócokról” szóló pletykák helyi körökben terjedtek 2012-től. Később, a szociális médiának köszönhetően nagyobb területen is elterjedt, mely aztán tovább eszkalálódott, majd egy széleskörű bohóchorrorhoz vezetett 2016-ban. Amint a szóbeszéd gyökeret vert és több riasztást jelentettek, úgy növekedett a híresztelés aránya. A bohócokat mára nagyrészt elfelejtették (csak elvétve jelentenek most már ilyen eseteket a világon a szociális médián keresztül), ugyanúgy feledésbe merültek, ahogy a vérfarkasok, a vámpírok és a múmiák.

Minden időkben léteztek a félelem különböző formái. Változó, hogy mitől félnek az emberek, általánosságban elmondható, hogy ez gyakran a társadalmi félelmekhez kapcsolódik. A hagyományőrző archívumunkban rengeteg feljegyzés található hátborzongató alakokról. A félelem irányulhatott egyes etnikai csoportok vagy alacsony státuszúnak tekintett szakmák felé, mint amilyen például a mezőgazdasági kisegítő, a hóhér, illetve olyan személyek felé, akiket a boszorkánytudományban jártasnak tekintettek. Alternatívaként ott volt a rémület a természetfeletti lényekkel szemben, mint például az erdei nimfa, a folyó meztelen hegedülő lénye, az ördög vagy a szellemek.

Erdei nimfa

A sebesség, ahogy napjainkban a szóbeszéd és a félelem terjed nem egyeztethető össze a régi időkkel. Továbbá az a tény sem, hogy ma a különböző korosztályok nagy része folyamatosan online, így a szóbeszéd és a kommunikáció az egész világon képes elterjedni. Régebben szóban közvetítették az ilyen típusú elbeszéléseket, ezek szájról szájra, vagy nyomtatott formában, könyvek és napilapok által terjedtek.

A Szellem az üvegben és a Fekete madame

Különböző játékoknak különböző a célja. Egy ilyen lehet a játékosok vitézségének tesztelése, hogy el lehessen dönteni, milyen bátrak a résztvevők. Ezek között van egy változat, ahol a résztvevők egy gyertya, egy papírlap és egy üvegpohár segítségével megpróbálnak kapcsolatba lépni egy szellemmel, hogy az megválaszolja a kérdéseiket.

Szellem az üvegben

A résztvevők a felmelegedett üvegpohár hátoldalához érintik az ujjaikat, az elképzelés pedig az, hogy a pohár odacsúszik a különböző betűkhöz, melyek szavakat alkotnak egy festett diagrammon, ami a pohár alatt van. Ezt a játékot úgy hívják, hogy szellem a palackban. Olykor egy egyedi fatáblát használnak, amit ouija-táblának hívnak. Ennek egy másik variációja, amihez csak két keresztbe tett toll szükséges, a Charlie Charlie. A résztvevők spontán reakciói miatt az ujjaik egy adott irányba mozdulnak, ezáltal a tárgy specifikus betűk vagy szavak felé mozdul el, amit aztán úgy értelmeznek, hogy a szellemek mozdították el az üveget vagy a tollat.

Ouija-tábla

A legnépszerűbb játék a fiatalok körében a Fekete madame. Ez úgy zajlik, hogy egy vagy több gyerek bemegy egy fürdőszobába, lekapcsolják a világítást, gyertyát gyújtanak, majd a tükör előtt elmondanak egy rigmust. A versike különbözőképpen hangozhat, de egy szokványos forma ez: Fekete madame, fekete madame, gyere elő! Esetlegesen ezt háromszor megismétlik. Olykor arra is buzdítják azokat, akiknek van merszük ehhez a játékhoz, hogy tegyék a tenyerüket a tükörre. Ezeknek a játékoknak a csábítása az izgalom, mely akkor keletkezik, amikor a csoport kapcsolatba lép a szellemvilággal. Ugyanakkor az érzés is, hogy amit csinálnak, az majdhogynem tiltott dolog. A szellemvilággal való kapcsolatfelvétel különböző módjai nagyon régre nyúlnak vissza. A Fekete madame előfutárai Angliában és az Egyesült Államokban is megtalálhatók. A Hagyományőrző Intézet egyik gyűjteményében több száz választ kaptunk a játék különböző variációira és leírásaira az ország nagy részéből.

Fekete madame - gyertya és tükör

Annak különböző módjai, hogy az ember megpróbáljon rájönni kivel fog összeházasodni, nagyon régi, és erre több különböző trükk létezett. Gyakran úgy vélték, hogy a Szent Iván-éj egy olyan időpont, amikor megtudhatják az emberek, hogy ki lesz a jövendőbeli vőlegényük vagy menyasszonyuk. Egy módszer volt erre a virágszedés. Le kell szedni sok virágot, majd ezt berakni a párna alá. Ezután az adott személy megláthatja álmában, hogy ki lesz a férje vagy a felesége. Egy másik variáció, mely még ma is él, az egy virág segítségével történik, mely többek között százszorszép is lehet. Kitépnek egy szirmot, egyszerre csak egyet, és minden kitépett sziromnál váltakozva mondogatják: „szeret”, „nem szeret”. Az a személy akire a lány (vagy fiú) gondol amikor az utolsó szirom is lehullott, szeretni fogja vagy nem azt, aki a rituálét elvégezte.

A cikk folytatása itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se

Ki volt Lucia?

A régi idők Lucia alakjának bemutatása

Lucia-ünnep

Napjaink fehér ruhás Luciája fénykoronával a fején. Ez a jelenség csak nemrég vált népi hagyománnyá. Tommy Kuusela közelebbről megvizsgált sok értelmezést azzal kapcsolatban, hogyan gondoltak Lucia alakjára a vidéki társadalomban.

A 2012-2015-ös években megrendezésre került a „Télközepi ragyogás” elnevezésű alternatív karácsonyi vásár Jättendalban, Hälsinglandon. A témája „Lucia a népi hitvilágban” volt, valamint az, hogy az embereket mennyire lebilincselték a sötét leírások, melyek a Lucia-alakkal kapcsolatban léteztek. A képen Lucia látható a bűnbakkal. Fotó: Fredrik Broman/Humanspectra

Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről?

Hogyan értelmezték Luciát a vidéki társadalomban az 1800-as években és az 1900-as évek elején? Napjainkban sokan egy fehér ruhás nőre gondolnak, fénykoronával a fején, akit csillagfiúk, koszorúslányok és akár mézeskalács fiúk követnek, akik fényt szórnak a sötétségbe. Annak ellenére, hogy a Lucia-ünnepet sokan a régi hagyományokkal hozzák összefüggésbe, ez egy aránylag új tradíció, különösen a népi hagyományok körében. Mit mutat a folklór archívum gyűjteménye? Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről? Ki tudja, ki volt ő, hogyan értelmezték és hogy nézett ki?

A nyelvi és folklór archívum intézetben több ezer leírás található, mely Luciáról és a Lucia-ünnepségről szól a régi és újabb időkben. Az anyaggyűjtés az 1800-as évek második felétől a modern időkig folyamatos. Ennek az átfogó gyűjteménynek köszönhetően első kézből kapunk betekintést abba, hogyan jelent meg Lucia a régi időkben vidéken. Erre az anyagra hivatkoznak olyankor, amikor napjainkban Luciáról vitáznak. Egy blogbejegyzés természetesen korlátozott és ezért nincs hely arra, hogy érintsen minden szokást és tradíciót, ami összefügg a Lucia-ünneppel. Fontos kiemelni, hogy ez egy sokoldalú tradíció, és több okból is értelmetlen lenne megpróbálni egyetlen eredeti népi hagyományt találni arról, hogy kinek vélték Luciát, inkább összeválogattunk több különböző bemutatást és magyarázatot.

Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Öregrundból, Upplandról, mely arról szól, hogy az antialkoholisták szervezete és egyéb egyesületek hogyan terjesztették a Lucia-ünnepet. Leginkább az iskolákban ünnepelték „lussit”, melyet összekötöttek a tanítási szünet kezdetével. Richard Broberg gyűjtése, 1941. Archiválási szám: 15232, 55. oldal

Lucia svéd története

Először az 1900-as évek alatt nyert általános teret az országban több Lucia-ünnepi szokás. Ezekkel kapcsolatos többek között a fehér ruhás Lucia, fénykoronával a fején, aki a házak lakóit kínálja kávéval és süteménnyel. Az 1900-as években a nemesi kúriáktól, a parókiáktól és az otthonokból terjedt át a Lucia-ünnep az iskolákba, az irodákba, a közintézményekbe, az egyesületekbe stb. Sok feljegyzés került elő az archívumból, melyek szerint nem sokan ünnepelték Luciát a régi időkben, ez a szokás inkább lassacskán terjedt az ország nyugati részéből az 1920-as vagy az 1930-as években, és akkor is elsősorban a városokban. Némi időbe telt, míg ismertté vált vidéken is. Amikor az intézet, és annak elődje az 1930-as évektől kérdőív formájában kérdezett meg embereket a Luciáról, figyelemre méltó volt, hogy sokan azt mesélték, hogy az ő gyermekkorukban a Lucia-ünnep még nem volt ismert. Ezeket a negatív adatokat is érdemes figyelembe venni.

Lucia-ünnepre öltözve

Hjalmar Lucia-ünnepi ruhában 1876-ban. Fotó: A. Jensen/Västergötland Múzeum

A december 12-e és 13-a közötti éjszaka jelentősége már az 1300-as évek óta fennáll, mivel a naptár pontatlansága miatt északon ezt tartották az év legrövidebb napjának és legrövidebb éjszakájának. A katolikus időkben a karácsonyi böjt ezen a napon kezdődött, ezért úgy vélték, hogy helyénvaló az ezt megelőző napon többször reggelizni. A naptárreformnak köszönhetően 1753-ban a téli napforduló, azaz az év leghosszabb éjszakája áttolódott Szent Tamás napjára, december 21-ére, de a régebbi elképzelés tovább élt, miszerint a 13-a éjszaka összefonódott a sötétséggel és mindenféle veszéllyel. Ekkor a természetfeletti lények különösen aktívak voltak, úgy vélték, hogy ez egy jó időpont arra, hogy iránymutatást adjanak azáltal, hogy bepillantást nyújtanak a jövőbe. Azt is mondták, hogy az ember nem lehetett aktív, nem dolgozhatott ezen az éjszakán. Sok szabály maradt fenn hosszú időn keresztül a naptárreform után is azzal kapcsolatban, hogy az ember mit tehet és mit nem a Lucia-nap éjszakáján. Az éjszaka eljövetelét a továbbiakban is úgy értelmezték, hogy az felfűtött és veszélyes.

Sok feljegyzés van azokról, akik a Lucia-ünnepen részt vettek. Egyes esetekben a lányokat fiúnak, a fiúkat pedig lányoknak öltöztették be. Tipikus diákcsíny volt, hogy egyesek úgy öltöztek be, hogy teljesen felismerhetetlenek voltak. Egyesek kézművesnek öltöztek, mint például kovácsnak, fazekasnak, kötélgyártónak, kéményseprőnek stb. Néha a gyerekek ijesztő alakoknak öltöztek be, mint például ördögnek, sátánnak és Lucia-napi boszorkánynak. Általános volt az arcmaszk, a ki- vagy befordított bunda viselése, szalma felhasználása, a krétázott, festett vagy bekormozott arc. A szabály szerint körbementek a helységben, és felajánlották a szolgálataikat (gyakran tréfásan) némi üdítőért, levesért, pénzért vagy hasonlóért. Ez a koldulásnak és az ivászatnak volt egy formája, és a fiatalok ekkor kurjongattak és durva dalokat énekeltek. Ez a csínytevés az öltözködési szokással együtt részben napjaink Halloween ünnepére, de más, régebbi beöltözési szokásokra és diákcsínyekre is emlékeztetnek.

Lucia

Lucia-ünnep Västergötlandon valamikor 1890 és 1905 között. Fotó: Carl Victorin / Västergötland Múzeum (CC BY-NC-ND)

Ki volt Lucia a vidéki elbeszélések alapján?

A hagyományőrző archívumban elképesztően sok adat van arról, hogy ki volt Lucia az emberek szerint. A sok variáció azt mutatja, hogy aligha beszélhetünk egyöntetű tradícióról, egyetemes és szilárd magyarázattal a Lucia-alakkal kapcsolatban. Más szóval, lehetetlen meghatározni, hogy a közemberek kinek vélték Luciát „eredetileg” az 1800-as és a korai 1900-as években. Az is tipikus, hogy a népi előadásokban vannak ellentmondások és különböző variációk. Olykor úgy írják le Luciát, mint egy rossz embert, vagy egy hitetlen pogány némbert. A leírások egy részében összefüggésbe hozzák őt a sötét erőkkel. Ilyen kontextusban néha megemlítik, hogy ő a bomlás és a föld alatti dolgok anyja. Egy 1941-es härjedaleni feljegyzésben egy 82 éves asszony elmeséli, hogyan rejtette el Lucia a gyermekeit a pincében, amikor Jézus meglátogatta, hogyan tette őket láthatatlanná. Ezeket az embereket Lucia-hegyi népnek vagy egyedülieknek hívták. Egy 1951-es feljegyzésben egy värmlandi 58 éves férfi így írta le Luciát: „Egy gonosz némber és részeges disznó”. Egy 1935-ös ångermanlandi feljegyzésben boszorkányként, más variációkban látnokként említik őt. Egy idős nő Västergötlandból 1931-ben feljegyezte, hogy Lucia egy özvegy fiatalasszony volt, aki átpártolt a Sátánhoz. Különböző vidékekről különböző példákat találunk szerte az országban, különösen Norrlandról, melyek úgy tűnik, azt igazolják, hogy Luciát gonosz démonként, illetve más negatívumként értelmezték. Ám ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor egy teljesen más kép alakult volna ki bennünk Luciáról, mint aminek napjainkban gondoljuk.

Lucia értelmezés

Egy feljegyzés Arnäsból Ångermanlandról, ahol Lucia boszorkányként lett leírva, akit egy veszekedés alapján egy bizonyos helyre száműztek. Ella Odstedt gyűjtése, 1933, archívumi névmutató 8525, 11. oldal.

A probléma ezekkel a Lucia-felfogásokkal kapcsolatban többek között az, hogy teljesen ellentmondásosak. Más szóval, nem indulhatunk ki abból, hogy Lucia eredetileg egy negatív alak volt. Sok feljegyzés a következőképpen írja le Luciát: egy szép istennő, istenfélő és jólelkű asszony, egy szent, egy kedves ember, egy apáca, egy szép fiatalasszony, aki halhatatlan vagy hasonló. Különböző feljegyzések szerint nyugatról érkezett és ajándékokat osztott szét, különösen a gyerekeknek, amikor háború dúlt az országban. Egy värmlandi 40 éves férfi 1933-as feljegyzése szerint Luciát megölték, mert veszélyt jelentett az evangélikus hitre. Ugyanebben az időben és helyen született egy feljegyzés, miszerint Lucia királynő volt, akit rézüstben megfőztek. Egy férfi Västergötlandból azt mesélte 1934-ben, hogy Lucia egy keresztény lány volt, akit Nero császár el akart venni feleségül, de a lány megtagadta. A kivégzése előtt kapott egy Lucia-süteményt. Egy 1928-as Östergötlandból származó gyűjtés értelmezése szerint Lucia Lukács evangelistából vezethető le.

Az anyagokban sok névvariáció van, ami férfi lényre utal. Egy ångermanlandi 74 éves férfi egy 1977-es feljegyzésében úgy emlékszik vissza, hogy a gyermekkorában azt gondolták Lusséről, hogy fekete kocán lovagol és üres viperabőrei vannak. A férfi azt is állította a feljegyzésében hogy az elbeszélések szerint Lussének feküdnie és forognia kell, a láncait rázva, arra várva, hogy kiszabaduljon. Egy 1916-os dalslandi feljegyzésben az áll, hogy minden Lucia-napon Loppepär körbevezeti szekerét tömérdek bolhával, ami veszélyes, mert bármikor kiboríthatja a rakományt. Van sok szófordulat és nézet a Lusse és Lucifer nevekről is, melyet valószínűleg a két név hasonlósága okoz. Vannak történetek már-már démoni figurákról, melyeket luciamágusként vagy luciaboszorkányként említenek. Sok probléma akad a sebességgel kapcsolatban Lucia éjszakáján, éppen ezért a malomnak teljes csendben kell maradnia, máskülönben fennáll a veszély, hogy a luciamágus tönkreteszi azt. Egyes helyeken lusseutazásról beszélnek, miszerint egy rémisztő kísértet Lucia éjszakáján járkál a levegőben Lucia irányítása alatt (ez a Vad vadászat mesének egy variációja, mely más összefüggésben történhet az Ördög, Odin, Tor, egy király, egy vadász, vagy más hasonló személy vezetése alatt). Ezen elképzelések közül sok keringhetett egy időben a köztudatban, és terjedhetett el az ország különböző részein.

Lucia értelmezések

Egy feljegyzés Ljushultból Västergötlandból arról, hogy Luciáról beszéltek pozitívan és negatívan egyaránt. Az emberek egy része számára jótevő volt, mások számára azonban ugyanazt jelenti, mint Lucifer. Luciáról azt is tartották, hogy megtanította az embereket a földművelésre. W. Palmblad gyűjtése 1930-ból, archívumi névmutató: 2566:7, 18. oldal.

Ki volt Lucia? Néhány teória

A középkorban Lucia december 13-ára kapott helyet a naptárban. A neve alapján egy sor különböző népi elgondolásra asszociál az ember. Alapvetően két verziónk van Luciáról, a világosság és a sötétség Luciája. Az idők folyamán különböző teóriák születtek Lucia hátteréről és eredetéről.

Valószínűleg a legtámogatottabb teória az, hogy Lucia Szent Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének a megtestesülése. Az ő napja december 6., és a régi időkben ugyanezen a napon kezdődött az iskolai téli szünet. A szorgalmas gyermekek ajándékot és édességet kaptak valakitől, aki beöltözött a püspöknek. A püspök kíséretében volt egy ördögi figura, aki megszidta és azzal fenyegette a lusta és veszekedő gyerekeket, hogy magával viszi őket a pokolba (napjainkban is megvan az ezzel egyenértékű figura Európa-szerte, például a krampusz Közép-Európában). Amikor Svédország protestáns ország lett, az egyház el akarta fojtani a szentimádatot és a katolikus szokásokat. Németországban Szent Miklóst egy másik ajándékozó váltotta fel, a Kis Jézus, és az ajándékosztás átkerült karácsonyra. Főként egy kislány játszotta el a Kis Jézus szerepét. Fehér köpenybe volt burkolva, fénykoronával a fején. Az Ördög megmaradt a Kis Jézus kíséretében, mert szükségesnek vélték. Az 1600-as években ez a szokás elért Németországból Svédországba, ám ez nem illett bele a karácsonyi ünnepbe, ezért tették át Lucia napjára. Az 1700-as években a Kis Jézust átkeresztelték Luciára a västergötlandi kúriákban, és innentől kezdve vannak adatok arról, hogy Nyugat-Svédország egyéb részein is elkezdték ünnepelni Luciát az uradalmi birtokokon. Ez a teória sok szempontból hihetőnek tűnhet, legalábbis ami a fehér ruhás Lucia eredetének magyarázatát illeti. De persze más aspektusok és elképzelések is vannak arra vonatkozólag, hogy kinek gondolták Luciát a régmúltban.

Egy régi teória szerint Lucia, mint misztikus lény, lehetséges, hogy a kereszténység előtti időből maradt meg. Vannak hasonlóságok, melyek elsősorban a skandináv istennőre, Frejára utalnak, de egyéb istennőket is kiemelhetünk a Közel-Keletről, mint Inanna, Ishtar vagy Lilith/Lilitu, mint Lucia elődeit. A hipotézisek összefüggésben vannak elsősorban a termékenység- és növényvilág kultusszal. Ami kiemelte ezt, hogy a lányok a Lucia-ünnep alatt teljesen vagy részben szalmába öltözhettek. Egy teória volt, hogy erre a Lucia-lányra úgy tekintettek, mint egy ősi betakarítással kapcsolatos dolog egy hosszan fennmaradó formájára, mely összefügg a mezőgazdasági időszak és a cséplés végével. Amit ebben az összefüggésben figyelmen kívül hagytak, hogy még a fiatal férfiak is szalmába öltözhettek, őket hívták szalma-öregembereknek (szemben a szalma-öregasszonyokkal). A szalmabábuk és a szalmába öltözött személyek nem korlátozódtak kizárólag a Lucia-ünnepre.

A régi kutatók teóriái napjainkban is élnek és néha előkerülnek, továbbá motiválóan hatnak azáltal (olykor nem kritikus módon), hogy párhuzamot mutatnak a kereszténység előtti idők és a későbbi korok szokásai és hagyományai között. Bizonyos módon ezzel létrehoznak egy képet a múltról, melyet néhány példa is alátámaszt, de a válogatás egyben azt is jelenti, hogy azok az anyagok, melyek nem illenek a képbe, azt kiszelektálják és eltávolítják. Ezért az olvasó nem tudhatja, hogy azok a példák, melyek kiválasztásra kerültek, általánosak vagy ritkák, illetve, hogy vannak-e ezeknek ellentmondó adatok a forrásanyagban. Ráadásul lehetnek különbségek az ország különböző részeiről, melyek nem adnak magyarázatot az általánosításra. Ezeknek a teóriáknak a nagy része, mely Lucia eredetéről kering, csak teóriák, melyeket bajosan lehetne ellenőrizni. Ezt egy kirakós játékhoz lehetne hasonlítani, ahol az oda nem illő darabokat figyelmen kívül hagyják. A skandináv gyökerekre vonatkozólag nem tudunk túl sokat arról, hogy a Freja-kultusz hogyan nézett ki a kereszténység előtti időkben, ami megnehezíti az ilyen nagymértékű összehasonlításokat. A középkori források alapján meglévő adatok elsősorban Izlandról és Norvégiából származnak. Ott Freja istennő leírása nagyon rövid, és a kultusz leírása hiányzik. Ráadásul ez változott az alatt az ezer év alatt, onnantól, mielőtt a kereszténység gyökeret vert volna Skandináviában, az 1800-as és 1900-as években született Lucia-leírásokig (ráadásul történt egy váltás a katolikus hitről a protestáns hitre, valamint idővel a különböző szabadegyházakra). Hogy egy kereszténység előtti istennő kultuszának emléke sikeresen túlélte volna ezeket a vallásváltásokat, anélkül, hogy az egyház keményebben reagált és átalakította volna, nem igazán valószínű. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor elvárhatnánk az írásbeli adatokat. Még amikor Freja vagy más óskandináv alak átnevezésre kerül a régi anyagokban – van rá egy sor példa – számolhatunk azzal, hogy ezek a nevek, az óskandináv láz eredményeként kerültek be a népi köztudatba, melyek az 1600-as évektől az 1800-as évekig, a régi dolgok iránti érdeklődés és a nemzeti romantikus hullám között eltűntek. Népköltészet, balladák, regények, vidéki helyi kutatások, versek, dalok, újságcikkek és hasonlók együttesen érintették az óskandináv isten- és hősi világot, és ezek által terjedt a nép körében.

Nincs egységes kép

A Luciáról szóló elbeszéléseket részben Szent Lucia katolikus legendája színezte ki, melyet a tanárok és a papok terjesztettek. Ezek az elbeszélések már át lettek dolgozva, át lettek formálva egy művelt, irodalmi, civilizált és szalonképes tradícióvá. Valószínűleg ez az a darabka, melyet a legtöbben ismernek napjainkban. Ám ezen városi tradíciók mellett volt egy sor különböző tolmácsolása a Lucia-legendának a nép körében, mely értelmez és hozzátesz a szent nevéhez, és különböző népi megjelenítések és magyarázatmodellek révén mesél Luciáról. Egyértelmű, hogy nincs egy egységes és magától értetődő kép arról, hogy ki volt Lucia, ehelyett van sok magyarázat, melyek át lettek alakítva és hozzá lettek igazítva az adott időszakokhoz, helyekhez és elbeszélőkhöz, pont ugyanúgy, ahogy sok más ismert alakkal is megtörtént, mint például a húsvéti nyúllal és a karácsonyi Mikulással.

Lucia fehér ruhás fiatal nőként való értelmezése részben modern jelenség, valamint több tényező eredménye. Többek között a fent említett a Kis Jézussal kapcsolatos német szokás, de a Skansen által 1893-ban, a västergötlandi hagyomány példájaként bevezetett Lucia felvonulás, továbbá a Stockholms Dagblad (napilap) által szervezett nyilvános városi Lucia felvonulás 1927-ben. Ugyanez az újság 1928 előtt szépségversenyt hirdetett, melynek eredményeként százával érkeztek a fotók, azt remélve, hogy egy férfiakból álló zsűri Luciának választja. Ezt mások is lemásolták, és így alakult ki egy tipikus kép arról, milyen formában szerették volna az emberek Luciát látni. A régi fotókon és leírásokban még fiúk is beöltözhettek Luciának, bár általánosabb volt, hogy Luciát lány alakította.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy aligha értelemszerű, hogy nézett ki Lucia vagy egyáltalán ki volt ő. A népi elbeszélésekben még az sem egyértelmű, hogy Luciának bármi köze lett volna a katolikus szenthez, még kevésbé az, hogy hogy nézett ki. Nincs egy egyetemes Lucia-alak a vidéki társadalomban – ez egy viszonylag új jelenség. A kiterjedt anyagmennyiség a népi kultúrából annyira gazdag és változatos, hogy az ember úgy érezheti, hogy a legtöbb teóriát igazolni tudja néhány egyedülálló bizonyíték segítségével. Ezeknek a kiválasztott bizonyítékoknak a kombinálása a spekulációkkal és összehasonlításokkal térben és időben könnyen különböző eredményekhez és végkövetkeztetésekhez vezethetnek, és nem mindig van támasz az összegyűjtött forrásanyagban. Aki le akarja írni, hogyan nézett ki ez a hagyomány a régmúltban, vagy véleményt akar alkotni arról, hogy nézett ki egy Lucia, sokat nyerhet azzal, ha vidéki hagyományőrző intézeteket keres fel, és az ezrével lévő leírásokban kutat, melyek azokban a gyűjteményekben fellelhetők.

Iskolai Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Söderhamnból Hälsinglandról, melyben egy iskolai tanítónő leírja, hogy a gyerekek Lucia-ünnepet tartottak az iskolában, de senki nem öltözött be Luciának. R. Fernkvist gyűjtése 1944, archívumi névmutató: 16674, 1. oldal.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: isof.se

Interjú Szöllősi Adrienne műfordítóval

Szöllősi Adrienne műfordító„Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot” – nyilatkozta Szöllősi Adrienne műfordító a Ráday Antikváriumnak.

– Úgy tudom, téged kértek fel Karl Ove Knausgård Harcom regényfolyamának fordítására, de nem vállaltad el. Végül szerkesztője lettél a könyveknek. Ebben a döntésben az időtényező játszott szerepet? A nyelvtanítás miatt nem vállaltad a fordítást?

– Nemcsak a tanítás miatt, hanem úgy éreztem, hogy ez nekem túl nagy falat. Nem nyelvileg vagy irodalmilag, hanem a szerző lelkivilágának a szempontjából. Ebbe bele kell élni magam, ami az akkori élethelyzetemben túl sok lett volna. Természetesen az időtényező is szerepet játszott, de nem emiatt mondtam nemet. Minden tiszteletem a fordítóké, Petrikovics Edité és Patat Bencéé.

– Elgondolkodtam azon, hogy valaki vagy tanár, vagy műfordító, de te egyszerre vagy mindkettő. Ezt hogy csinálod?

– Ez a személyiségemből fakad. Ha valaki műfordító, akkor folyamatosan más ember szövegeivel foglalkozik. Egyik műből esik a másikba, mármint akkor, ha ebből meg szeretne élni. Ha valaki ezt munkajelleggel űzi, az meglehetősen megterhelő, mert ahhoz nagyon sokat kell dolgozni. Én ezt nem bírnám. Nekem a kettő együtt adja meg az egyensúlyt. Emberek között is vagyok, amit a tanítás jelent, és el is tudok vonulni, amit a műfordítás megkövetel. A kettő együtt kellemes kombináció számomra.

– Melyiket szereted jobban?

– Ez változó. Amikor már túl sokat tanítok, akkor örülök, hogy véget ér a kurzus, és le tudok ülni fordítani. Ám egy könyv fordításába az ember jó mélyen bele tudja ásni magát, benne van a hétköznapjaiban, azzal álmodik, azzal éli a hétköznapjait. Egy könyv vége felé úgy érzem, hogy kezd ez a világ felemészteni. Olyankor jó megint kilépni belőle, emberek közé menni, új tanulócsoporttal, új emberekkel foglalkozni. Mivel különböző országokból érkezőket tanítok, ezért minden alkalommal nagyon izgalmas, hogy milyen nemzetiségű emberekkel, milyen kultúrákkal fogok találkozni, és hogyan fogom megtanítani nekik a norvég nyelvet, ami minden alkalommal teljesen más módszert igényel.

– Úgy tudom, hogy az összes skandináv nyelvből fordítasz. Melyiket szereted a legjobban?

– Azt mondanám, hogy a norvég a fő nyelvem. A svéd kezd egyre inkább másodikként bekerülni a rangsorba. Ha valaki megtanul egy skandináv nyelvet, főként, ha az a norvég, akkor a többit is elkezdi érteni. Ez a norvég nyelv és Norvégia történetéből adódik, hogy közel áll a dán és a svéd kultúrához is, ezáltal könnyen átjárható. A svédre jobban oda kell figyelni, mert több a különbség, bár érdekes módon beszéd szintjén könnyebb megérteni, a dánt pedig könnyebb olvasni. Valóban mindhárom nyelvből fordítok, de egyértelműen a norvég kultúra áll legközelebb hozzám. Bár, ha választanom kellene, hogy hol szeretnék legjobban élni, akkor Malmőt választanám, mert szeretem Svédország déli részét, továbbá van egy híd, melyen gyorsan át lehet érni Koppenhágába, és Oslo sincs messze. Ez kellemes kombináció lenne számomra.

– Szerinted mi az oka a skandináv krimik és a skandináv irodalom ilyen mértékű globális térhódításának az elmúlt években?

– Ez egy hosszú és többtényezős történet. Egyrészt jók a szerzőik. A másik oka, hogy olyan országokról van szó, ahol a szerzőknek lehetőséget adnak arra, hogy publikáljanak. A kiadóknak vannak anyagi erőforrásaik arra, hogy ne utasítsák el a tehetségeket. Ha úgy érzik, hogy egy szerző, illetve egy mű jó, akkor mindenképpen úgy döntenek, hogy egy próbát megér, és ebből lesznek a sikerek. A harmadik ok, mely szintén az anyagi lehetőségekből és a kultúrából következik, hogy nagyon okosan építik fel a marketinget. A negyedik ok, melyet mondhattam volna elsőként is, hogy van a skandináv könyveknek, a krimiknek és a szépirodalmi alkotásoknak egyaránt egy sajátos atmoszférájuk. A kriminél megfigyelhető valami titokzatos, de ugyanakkor őszinte viszony az olvasóhoz. Talán a svéd krimikben több titokzatosság van, valamint ők jobban kedvelik a misztikus vonalat is. A norvég krimiknél ez kicsit más. Ha megfigyeljük Jo Nesbø regényeit, akkor láthatjuk, hogy ő főként a lelki folyamatokra épít. Vannak még norvég írók, akik nagyon szeretik a pszichothriller vonalat. A szépirodalomnál pedig nagyon szeretik a lélek mélységeibe való lemerülést, amit ők valami elképesztő ügyességgel csinálnak. Továbbá, ami Karl Ove Knausgårdnál látható, az a kérlelhetetlen őszinteség saját magával és a világgal szemben.

– A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy miért éppen most aratnak ekkora sikert világszerte a skandináv szerzők?

– Voltak ennek hullámai. Az első ilyen újbóli berobbanás Jostein Gaarden Sofie világa volt, ami egy meglehetősen furcsa könyv volt akkor, és amikor van egy könyv, ami hirtelen sikeressé válik, akkor elkezdenek odafigyelni a többire is. A második vonal a krimi volt, Stieg Larssonnak köszönhetően, azután feltűnt Jo Nesbø. És ezzel megint jött egy hullám, ami az érdeklődés középpontjába állította a szépirodalmat is. Most pedig Karl Ovénak köszönhetően rengeteg norvég szerző megjelenhet végre.

– Másként tekintesz a munkádra, ha szórakoztató irodalmat, krimit fordítasz, vagy ha szépirodalmat?

– Nem. Mindig nagyon komolyan veszem a fordítást. Nem teszek különbséget. Egy krimi is épp olyan nehéz. Sokszor gondoltam arra, hogy krimit írni igen bonyolult, mert nagyon pontosan kell mozgatni a szálakat. Rettenetesen oda kell figyelni a szerzőnek, hogy ne csússzon el, valamint hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

– Fordítás közben mit tartasz fontosabbnak, a pontos szöveghűséget, vagy hogy átadd azt a gondolatot, azt az érzést, vagy azt az érzelmet a magyar olvasóknak, amikor az a gondolat vagy annak leírása teljesen stílusidegen a magyar nyelvtől vagy gondolkodástól?

– Alapvetően sok esetben nagyon stílusidegen. Például, ha a tengerről vagy az égről írnak, vagy meteorológiai jelenségekről, azt nagyon nehéz fordítani, utána kell járni, hogy mi a magyar kifejezés, ha van egyáltalán. Ezenkívül vannak társadalmi jelenségek, amiket nagyon nehéz átültetni magyarra, de a szöveghűség mindenképpen elsődleges. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy magyarul ne lehessen élvezni. Sokszor a norvég szerzőknél fontosak a formai sajátosságok, azoktól nem térhetek el. Az adja sokszor a szerzőknek a lényegét. Nagyon jól meg lehet találni hozzá a magyar formákat is. A kettő nem zárja ki egymást, ez így működhet. Vannak néha szólások, jelenségek, dialektusok. Karl Ovénál is gyakori a dialektus. Ezt hogyan lehet lefordítani? Szerkesztőként ezt egyeztetnem kellett a fordítóval. A szerző meg is jegyezte, hogy az amerikai kiadás esetében nagyon furcsa volt számára az angol egy bizonyos amerikai dialektusában látni a szöveget. A magyar fordító ezt úgy oldotta meg, hogy jelezte, itt most dialektusban beszélnek. Ez bele lett építve a szövegbe. A szociális dialektusok esete jóval könnyebb, mert például egy kamasznyelv vagy szleng, vagy ahogy egy adott korú vagy szociális körülmények között lévő emberek beszélnek, azt sokkal könnyebb átültetni magyar nyelvre.

– Szerinted lehetséges gondolatokat, képeket, érzelmeket pontosan leképezni egy fordításban, ugyanúgy, ahogy az író azt elképzelte? Lehetséges úgy elkészíteni egy műfordítást, hogy a magyar olvasók pontosan ugyanazt érezzék vagy gondolják, mint amit a norvég olvasók?

– Természetesen az egyéni értelmezés mindig más. Amit én meg tudok tenni, hogy a lehető legmaximálisabban törekszem arra, hogy tartalmilag és hangulati szempontból megragadom azt, amit a szerző szeretne közölni. A műfordítás művészet, hiszen nagyfokú empátiára és fantáziára van szükség. De ebben benne van a műfordító is, hiszen nem tudom száz százalékban leírni azt, amit az író, hiszen egy adott képről, egy városrészről van egy személyes benyomásom, ami kétségtelenül érzéseket vált ki belőlem, és ezt próbálom belevinni a műbe. Ott a szöveg, amitől nem térek el, az, hogy utána mit érzek, privát dolog, nem mindig van feltétlenül benne a szövegben, de ez sokat segít abban, hogy megragadjam a helyzetet, ahogy azt a szerző is szeretné látni a fordításban. Az is sokat segít, ha a fordítónak van helyismerete, nyelvismerete, otthon van a kultúrában. Benne élünk. Aki skandináv nyelvről fordít, az két kultúrában él. Mindkét kultúrának ismerjük a rezdüléseit, amik lényegesek. Ugyanez a helyzet, amikor magyar mű kerül lefordításra. Ismerek sok magyar fordítót, akik norvégra vagy svédre ültetnek át műveket. Az egyik ilyen fordító Kari Kemény. Nagyon sok magyar alkotást fordított norvégra. Ő félig norvég, félig magyar. Két kultúrában nőtt fel, ami sokat segít a fordítás során. Mindenképpen szükséges, hogy a fordító valamelyest két kultúrában éljen.

– Mekkora a fordító felelőssége egy könyv sikerében?

– Nagyon nagy. Csak akkor lesz egy könyv sikeres, ha a fordító beleadja szívét-lelkét, különben érthetetlen lesz.

– Előfordulhat az, hogy egy középszerű művet egy fordító sikeressé tesz egy másik országban?

– Természetesen. A fordító íráskészsége befolyásolja a könyv sikerét. Időnként lehet egy kevésbé jó műből kiváló fordítást készíteni, mely által az egy másik országban nagy siker lesz.

– A skandináv krimikben és a szépirodalomban egyaránt megtalálható egy furcsa kettősség. Egyrészt elképesztően realisták, mindeközben pedig egy nagyon erős misztikum szövi át ezeket a műveket. Ez kizárólag a skandináv irodalom sajátja?

– Nem. Ez ugyanúgy megtalálható a spanyol, a portugál és az olasz irodalomban és szórakoztató irodalomban. Olvastam Luca D’Andrea krimijeit, és ott ugyanezt éreztem. Igaz, hogy ez Észak-Olaszországban játszódik, ezáltal lehet, hogy a magas hegyek és a köd meg a hó okozza ezt, de a spanyolban is megtalálható hasonló, például Dolores Redondónál, nagy rajongója vagyok.

– Van-e olyan könyv, amire úgy emlékszel vissza, hogy azt rendkívül nehéz volt fordítani?

– A Sofie világa elég nehéz volt a filozófiai kifejezések miatt, fontos volt, hogy azok pontosak legyenek. Időigényes volt, mert rengeteg utánaolvasást igényelt. Zlatan életrajzi műve is elég nehéz volt a sportkifejezések miatt. Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot, hiszen ez egy teljesen más világ, ami igen távol állt tőlem. Megnéztem nagyon sok ezzel kapcsolatos videót. Próbáltam pontos lenni a fordítás során. A legutóbbi munkám, a Tengerkönyv sem volt túl könnyű a tenger biológiájával kapcsolatos és a földtani kifejezések miatt. További nehézséget okozott, hogy nagyon sok élőlénynek nincs magyar neve. Ilyen esetekben a latin neveket hagytam meg. Valójában akkor nehéz egy fordítás, amikor tőlem távol álló témáról van szó.

– Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. A továbbiakban is számítunk rád, mi, a skandináv irodalom magyar rajongói.

Az interjút Franky Silver készítette a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.