Ki volt Lucia?

A régi idők Lucia alakjának bemutatása

Lucia-ünnep

Napjaink fehér ruhás Luciája fénykoronával a fején. Ez a jelenség csak nemrég vált népi hagyománnyá. Tommy Kuusela közelebbről megvizsgált sok értelmezést azzal kapcsolatban, hogyan gondoltak Lucia alakjára a vidéki társadalomban.

A 2012-2015-ös években megrendezésre került a „Télközepi ragyogás” elnevezésű alternatív karácsonyi vásár Jättendalban, Hälsinglandon. A témája „Lucia a népi hitvilágban” volt, valamint az, hogy az embereket mennyire lebilincselték a sötét leírások, melyek a Lucia-alakkal kapcsolatban léteztek. A képen Lucia látható a bűnbakkal. Fotó: Fredrik Broman/Humanspectra

Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről?

Hogyan értelmezték Luciát a vidéki társadalomban az 1800-as években és az 1900-as évek elején? Napjainkban sokan egy fehér ruhás nőre gondolnak, fénykoronával a fején, akit csillagfiúk, koszorúslányok és akár mézeskalács fiúk követnek, akik fényt szórnak a sötétségbe. Annak ellenére, hogy a Lucia-ünnepet sokan a régi hagyományokkal hozzák összefüggésbe, ez egy aránylag új tradíció, különösen a népi hagyományok körében. Mit mutat a folklór archívum gyűjteménye? Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről? Ki tudja, ki volt ő, hogyan értelmezték és hogy nézett ki?

A nyelvi és folklór archívum intézetben több ezer leírás található, mely Luciáról és a Lucia-ünnepségről szól a régi és újabb időkben. Az anyaggyűjtés az 1800-as évek második felétől a modern időkig folyamatos. Ennek az átfogó gyűjteménynek köszönhetően első kézből kapunk betekintést abba, hogyan jelent meg Lucia a régi időkben vidéken. Erre az anyagra hivatkoznak olyankor, amikor napjainkban Luciáról vitáznak. Egy blogbejegyzés természetesen korlátozott és ezért nincs hely arra, hogy érintsen minden szokást és tradíciót, ami összefügg a Lucia-ünneppel. Fontos kiemelni, hogy ez egy sokoldalú tradíció, és több okból is értelmetlen lenne megpróbálni egyetlen eredeti népi hagyományt találni arról, hogy kinek vélték Luciát, inkább összeválogattunk több különböző bemutatást és magyarázatot.

Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Öregrundból, Upplandról, mely arról szól, hogy az antialkoholisták szervezete és egyéb egyesületek hogyan terjesztették a Lucia-ünnepet. Leginkább az iskolákban ünnepelték „lussit”, melyet összekötöttek a tanítási szünet kezdetével. Richard Broberg gyűjtése, 1941. Archiválási szám: 15232, 55. oldal

Lucia svéd története

Először az 1900-as évek alatt nyert általános teret az országban több Lucia-ünnepi szokás. Ezekkel kapcsolatos többek között a fehér ruhás Lucia, fénykoronával a fején, aki a házak lakóit kínálja kávéval és süteménnyel. Az 1900-as években a nemesi kúriáktól, a parókiáktól és az otthonokból terjedt át a Lucia-ünnep az iskolákba, az irodákba, a közintézményekbe, az egyesületekbe stb. Sok feljegyzés került elő az archívumból, melyek szerint nem sokan ünnepelték Luciát a régi időkben, ez a szokás inkább lassacskán terjedt az ország nyugati részéből az 1920-as vagy az 1930-as években, és akkor is elsősorban a városokban. Némi időbe telt, míg ismertté vált vidéken is. Amikor az intézet, és annak elődje az 1930-as évektől kérdőív formájában kérdezett meg embereket a Luciáról, figyelemre méltó volt, hogy sokan azt mesélték, hogy az ő gyermekkorukban a Lucia-ünnep még nem volt ismert. Ezeket a negatív adatokat is érdemes figyelembe venni.

Lucia-ünnepre öltözve

Hjalmar Lucia-ünnepi ruhában 1876-ban. Fotó: A. Jensen/Västergötland Múzeum

A december 12-e és 13-a közötti éjszaka jelentősége már az 1300-as évek óta fennáll, mivel a naptár pontatlansága miatt északon ezt tartották az év legrövidebb napjának és legrövidebb éjszakájának. A katolikus időkben a karácsonyi böjt ezen a napon kezdődött, ezért úgy vélték, hogy helyénvaló az ezt megelőző napon többször reggelizni. A naptárreformnak köszönhetően 1753-ban a téli napforduló, azaz az év leghosszabb éjszakája áttolódott Szent Tamás napjára, december 21-ére, de a régebbi elképzelés tovább élt, miszerint a 13-a éjszaka összefonódott a sötétséggel és mindenféle veszéllyel. Ekkor a természetfeletti lények különösen aktívak voltak, úgy vélték, hogy ez egy jó időpont arra, hogy iránymutatást adjanak azáltal, hogy bepillantást nyújtanak a jövőbe. Azt is mondták, hogy az ember nem lehetett aktív, nem dolgozhatott ezen az éjszakán. Sok szabály maradt fenn hosszú időn keresztül a naptárreform után is azzal kapcsolatban, hogy az ember mit tehet és mit nem a Lucia-nap éjszakáján. Az éjszaka eljövetelét a továbbiakban is úgy értelmezték, hogy az felfűtött és veszélyes.

Sok feljegyzés van azokról, akik a Lucia-ünnepen részt vettek. Egyes esetekben a lányokat fiúnak, a fiúkat pedig lányoknak öltöztették be. Tipikus diákcsíny volt, hogy egyesek úgy öltöztek be, hogy teljesen felismerhetetlenek voltak. Egyesek kézművesnek öltöztek, mint például kovácsnak, fazekasnak, kötélgyártónak, kéményseprőnek stb. Néha a gyerekek ijesztő alakoknak öltöztek be, mint például ördögnek, sátánnak és Lucia-napi boszorkánynak. Általános volt az arcmaszk, a ki- vagy befordított bunda viselése, szalma felhasználása, a krétázott, festett vagy bekormozott arc. A szabály szerint körbementek a helységben, és felajánlották a szolgálataikat (gyakran tréfásan) némi üdítőért, levesért, pénzért vagy hasonlóért. Ez a koldulásnak és az ivászatnak volt egy formája, és a fiatalok ekkor kurjongattak és durva dalokat énekeltek. Ez a csínytevés az öltözködési szokással együtt részben napjaink Halloween ünnepére, de más, régebbi beöltözési szokásokra és diákcsínyekre is emlékeztetnek.

Lucia

Lucia-ünnep Västergötlandon valamikor 1890 és 1905 között. Fotó: Carl Victorin / Västergötland Múzeum (CC BY-NC-ND)

Ki volt Lucia a vidéki elbeszélések alapján?

A hagyományőrző archívumban elképesztően sok adat van arról, hogy ki volt Lucia az emberek szerint. A sok variáció azt mutatja, hogy aligha beszélhetünk egyöntetű tradícióról, egyetemes és szilárd magyarázattal a Lucia-alakkal kapcsolatban. Más szóval, lehetetlen meghatározni, hogy a közemberek kinek vélték Luciát „eredetileg” az 1800-as és a korai 1900-as években. Az is tipikus, hogy a népi előadásokban vannak ellentmondások és különböző variációk. Olykor úgy írják le Luciát, mint egy rossz embert, vagy egy hitetlen pogány némbert. A leírások egy részében összefüggésbe hozzák őt a sötét erőkkel. Ilyen kontextusban néha megemlítik, hogy ő a bomlás és a föld alatti dolgok anyja. Egy 1941-es härjedaleni feljegyzésben egy 82 éves asszony elmeséli, hogyan rejtette el Lucia a gyermekeit a pincében, amikor Jézus meglátogatta, hogyan tette őket láthatatlanná. Ezeket az embereket Lucia-hegyi népnek vagy egyedülieknek hívták. Egy 1951-es feljegyzésben egy värmlandi 58 éves férfi így írta le Luciát: „Egy gonosz némber és részeges disznó”. Egy 1935-ös ångermanlandi feljegyzésben boszorkányként, más variációkban látnokként említik őt. Egy idős nő Västergötlandból 1931-ben feljegyezte, hogy Lucia egy özvegy fiatalasszony volt, aki átpártolt a Sátánhoz. Különböző vidékekről különböző példákat találunk szerte az országban, különösen Norrlandról, melyek úgy tűnik, azt igazolják, hogy Luciát gonosz démonként, illetve más negatívumként értelmezték. Ám ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor egy teljesen más kép alakult volna ki bennünk Luciáról, mint aminek napjainkban gondoljuk.

Lucia értelmezés

Egy feljegyzés Arnäsból Ångermanlandról, ahol Lucia boszorkányként lett leírva, akit egy veszekedés alapján egy bizonyos helyre száműztek. Ella Odstedt gyűjtése, 1933, archívumi névmutató 8525, 11. oldal.

A probléma ezekkel a Lucia-felfogásokkal kapcsolatban többek között az, hogy teljesen ellentmondásosak. Más szóval, nem indulhatunk ki abból, hogy Lucia eredetileg egy negatív alak volt. Sok feljegyzés a következőképpen írja le Luciát: egy szép istennő, istenfélő és jólelkű asszony, egy szent, egy kedves ember, egy apáca, egy szép fiatalasszony, aki halhatatlan vagy hasonló. Különböző feljegyzések szerint nyugatról érkezett és ajándékokat osztott szét, különösen a gyerekeknek, amikor háború dúlt az országban. Egy värmlandi 40 éves férfi 1933-as feljegyzése szerint Luciát megölték, mert veszélyt jelentett az evangélikus hitre. Ugyanebben az időben és helyen született egy feljegyzés, miszerint Lucia királynő volt, akit rézüstben megfőztek. Egy férfi Västergötlandból azt mesélte 1934-ben, hogy Lucia egy keresztény lány volt, akit Nero császár el akart venni feleségül, de a lány megtagadta. A kivégzése előtt kapott egy Lucia-süteményt. Egy 1928-as Östergötlandból származó gyűjtés értelmezése szerint Lucia Lukács evangelistából vezethető le.

Az anyagokban sok névvariáció van, ami férfi lényre utal. Egy ångermanlandi 74 éves férfi egy 1977-es feljegyzésében úgy emlékszik vissza, hogy a gyermekkorában azt gondolták Lusséről, hogy fekete kocán lovagol és üres viperabőrei vannak. A férfi azt is állította a feljegyzésében hogy az elbeszélések szerint Lussének feküdnie és forognia kell, a láncait rázva, arra várva, hogy kiszabaduljon. Egy 1916-os dalslandi feljegyzésben az áll, hogy minden Lucia-napon Loppepär körbevezeti szekerét tömérdek bolhával, ami veszélyes, mert bármikor kiboríthatja a rakományt. Van sok szófordulat és nézet a Lusse és Lucifer nevekről is, melyet valószínűleg a két név hasonlósága okoz. Vannak történetek már-már démoni figurákról, melyeket luciamágusként vagy luciaboszorkányként említenek. Sok probléma akad a sebességgel kapcsolatban Lucia éjszakáján, éppen ezért a malomnak teljes csendben kell maradnia, máskülönben fennáll a veszély, hogy a luciamágus tönkreteszi azt. Egyes helyeken lusseutazásról beszélnek, miszerint egy rémisztő kísértet Lucia éjszakáján járkál a levegőben Lucia irányítása alatt (ez a Vad vadászat mesének egy variációja, mely más összefüggésben történhet az Ördög, Odin, Tor, egy király, egy vadász, vagy más hasonló személy vezetése alatt). Ezen elképzelések közül sok keringhetett egy időben a köztudatban, és terjedhetett el az ország különböző részein.

Lucia értelmezések

Egy feljegyzés Ljushultból Västergötlandból arról, hogy Luciáról beszéltek pozitívan és negatívan egyaránt. Az emberek egy része számára jótevő volt, mások számára azonban ugyanazt jelenti, mint Lucifer. Luciáról azt is tartották, hogy megtanította az embereket a földművelésre. W. Palmblad gyűjtése 1930-ból, archívumi névmutató: 2566:7, 18. oldal.

Ki volt Lucia? Néhány teória

A középkorban Lucia december 13-ára kapott helyet a naptárban. A neve alapján egy sor különböző népi elgondolásra asszociál az ember. Alapvetően két verziónk van Luciáról, a világosság és a sötétség Luciája. Az idők folyamán különböző teóriák születtek Lucia hátteréről és eredetéről.

Valószínűleg a legtámogatottabb teória az, hogy Lucia Szent Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének a megtestesülése. Az ő napja december 6., és a régi időkben ugyanezen a napon kezdődött az iskolai téli szünet. A szorgalmas gyermekek ajándékot és édességet kaptak valakitől, aki beöltözött a püspöknek. A püspök kíséretében volt egy ördögi figura, aki megszidta és azzal fenyegette a lusta és veszekedő gyerekeket, hogy magával viszi őket a pokolba (napjainkban is megvan az ezzel egyenértékű figura Európa-szerte, például a krampusz Közép-Európában). Amikor Svédország protestáns ország lett, az egyház el akarta fojtani a szentimádatot és a katolikus szokásokat. Németországban Szent Miklóst egy másik ajándékozó váltotta fel, a Kis Jézus, és az ajándékosztás átkerült karácsonyra. Főként egy kislány játszotta el a Kis Jézus szerepét. Fehér köpenybe volt burkolva, fénykoronával a fején. Az Ördög megmaradt a Kis Jézus kíséretében, mert szükségesnek vélték. Az 1600-as években ez a szokás elért Németországból Svédországba, ám ez nem illett bele a karácsonyi ünnepbe, ezért tették át Lucia napjára. Az 1700-as években a Kis Jézust átkeresztelték Luciára a västergötlandi kúriákban, és innentől kezdve vannak adatok arról, hogy Nyugat-Svédország egyéb részein is elkezdték ünnepelni Luciát az uradalmi birtokokon. Ez a teória sok szempontból hihetőnek tűnhet, legalábbis ami a fehér ruhás Lucia eredetének magyarázatát illeti. De persze más aspektusok és elképzelések is vannak arra vonatkozólag, hogy kinek gondolták Luciát a régmúltban.

Egy régi teória szerint Lucia, mint misztikus lény, lehetséges, hogy a kereszténység előtti időből maradt meg. Vannak hasonlóságok, melyek elsősorban a skandináv istennőre, Frejára utalnak, de egyéb istennőket is kiemelhetünk a Közel-Keletről, mint Inanna, Ishtar vagy Lilith/Lilitu, mint Lucia elődeit. A hipotézisek összefüggésben vannak elsősorban a termékenység- és növényvilág kultusszal. Ami kiemelte ezt, hogy a lányok a Lucia-ünnep alatt teljesen vagy részben szalmába öltözhettek. Egy teória volt, hogy erre a Lucia-lányra úgy tekintettek, mint egy ősi betakarítással kapcsolatos dolog egy hosszan fennmaradó formájára, mely összefügg a mezőgazdasági időszak és a cséplés végével. Amit ebben az összefüggésben figyelmen kívül hagytak, hogy még a fiatal férfiak is szalmába öltözhettek, őket hívták szalma-öregembereknek (szemben a szalma-öregasszonyokkal). A szalmabábuk és a szalmába öltözött személyek nem korlátozódtak kizárólag a Lucia-ünnepre.

A régi kutatók teóriái napjainkban is élnek és néha előkerülnek, továbbá motiválóan hatnak azáltal (olykor nem kritikus módon), hogy párhuzamot mutatnak a kereszténység előtti idők és a későbbi korok szokásai és hagyományai között. Bizonyos módon ezzel létrehoznak egy képet a múltról, melyet néhány példa is alátámaszt, de a válogatás egyben azt is jelenti, hogy azok az anyagok, melyek nem illenek a képbe, azt kiszelektálják és eltávolítják. Ezért az olvasó nem tudhatja, hogy azok a példák, melyek kiválasztásra kerültek, általánosak vagy ritkák, illetve, hogy vannak-e ezeknek ellentmondó adatok a forrásanyagban. Ráadásul lehetnek különbségek az ország különböző részeiről, melyek nem adnak magyarázatot az általánosításra. Ezeknek a teóriáknak a nagy része, mely Lucia eredetéről kering, csak teóriák, melyeket bajosan lehetne ellenőrizni. Ezt egy kirakós játékhoz lehetne hasonlítani, ahol az oda nem illő darabokat figyelmen kívül hagyják. A skandináv gyökerekre vonatkozólag nem tudunk túl sokat arról, hogy a Freja-kultusz hogyan nézett ki a kereszténység előtti időkben, ami megnehezíti az ilyen nagymértékű összehasonlításokat. A középkori források alapján meglévő adatok elsősorban Izlandról és Norvégiából származnak. Ott Freja istennő leírása nagyon rövid, és a kultusz leírása hiányzik. Ráadásul ez változott az alatt az ezer év alatt, onnantól, mielőtt a kereszténység gyökeret vert volna Skandináviában, az 1800-as és 1900-as években született Lucia-leírásokig (ráadásul történt egy váltás a katolikus hitről a protestáns hitre, valamint idővel a különböző szabadegyházakra). Hogy egy kereszténység előtti istennő kultuszának emléke sikeresen túlélte volna ezeket a vallásváltásokat, anélkül, hogy az egyház keményebben reagált és átalakította volna, nem igazán valószínű. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor elvárhatnánk az írásbeli adatokat. Még amikor Freja vagy más óskandináv alak átnevezésre kerül a régi anyagokban – van rá egy sor példa – számolhatunk azzal, hogy ezek a nevek, az óskandináv láz eredményeként kerültek be a népi köztudatba, melyek az 1600-as évektől az 1800-as évekig, a régi dolgok iránti érdeklődés és a nemzeti romantikus hullám között eltűntek. Népköltészet, balladák, regények, vidéki helyi kutatások, versek, dalok, újságcikkek és hasonlók együttesen érintették az óskandináv isten- és hősi világot, és ezek által terjedt a nép körében.

Nincs egységes kép

A Luciáról szóló elbeszéléseket részben Szent Lucia katolikus legendája színezte ki, melyet a tanárok és a papok terjesztettek. Ezek az elbeszélések már át lettek dolgozva, át lettek formálva egy művelt, irodalmi, civilizált és szalonképes tradícióvá. Valószínűleg ez az a darabka, melyet a legtöbben ismernek napjainkban. Ám ezen városi tradíciók mellett volt egy sor különböző tolmácsolása a Lucia-legendának a nép körében, mely értelmez és hozzátesz a szent nevéhez, és különböző népi megjelenítések és magyarázatmodellek révén mesél Luciáról. Egyértelmű, hogy nincs egy egységes és magától értetődő kép arról, hogy ki volt Lucia, ehelyett van sok magyarázat, melyek át lettek alakítva és hozzá lettek igazítva az adott időszakokhoz, helyekhez és elbeszélőkhöz, pont ugyanúgy, ahogy sok más ismert alakkal is megtörtént, mint például a húsvéti nyúllal és a karácsonyi Mikulással.

Lucia fehér ruhás fiatal nőként való értelmezése részben modern jelenség, valamint több tényező eredménye. Többek között a fent említett a Kis Jézussal kapcsolatos német szokás, de a Skansen által 1893-ban, a västergötlandi hagyomány példájaként bevezetett Lucia felvonulás, továbbá a Stockholms Dagblad (napilap) által szervezett nyilvános városi Lucia felvonulás 1927-ben. Ugyanez az újság 1928 előtt szépségversenyt hirdetett, melynek eredményeként százával érkeztek a fotók, azt remélve, hogy egy férfiakból álló zsűri Luciának választja. Ezt mások is lemásolták, és így alakult ki egy tipikus kép arról, milyen formában szerették volna az emberek Luciát látni. A régi fotókon és leírásokban még fiúk is beöltözhettek Luciának, bár általánosabb volt, hogy Luciát lány alakította.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy aligha értelemszerű, hogy nézett ki Lucia vagy egyáltalán ki volt ő. A népi elbeszélésekben még az sem egyértelmű, hogy Luciának bármi köze lett volna a katolikus szenthez, még kevésbé az, hogy hogy nézett ki. Nincs egy egyetemes Lucia-alak a vidéki társadalomban – ez egy viszonylag új jelenség. A kiterjedt anyagmennyiség a népi kultúrából annyira gazdag és változatos, hogy az ember úgy érezheti, hogy a legtöbb teóriát igazolni tudja néhány egyedülálló bizonyíték segítségével. Ezeknek a kiválasztott bizonyítékoknak a kombinálása a spekulációkkal és összehasonlításokkal térben és időben könnyen különböző eredményekhez és végkövetkeztetésekhez vezethetnek, és nem mindig van támasz az összegyűjtött forrásanyagban. Aki le akarja írni, hogyan nézett ki ez a hagyomány a régmúltban, vagy véleményt akar alkotni arról, hogy nézett ki egy Lucia, sokat nyerhet azzal, ha vidéki hagyományőrző intézeteket keres fel, és az ezrével lévő leírásokban kutat, melyek azokban a gyűjteményekben fellelhetők.

Iskolai Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Söderhamnból Hälsinglandról, melyben egy iskolai tanítónő leírja, hogy a gyerekek Lucia-ünnepet tartottak az iskolában, de senki nem öltözött be Luciának. R. Fernkvist gyűjtése 1944, archívumi névmutató: 16674, 1. oldal.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: isof.se

Interjú Szöllősi Adrienne műfordítóval

Szöllősi Adrienne műfordító„Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot” – nyilatkozta Szöllősi Adrienne műfordító a Ráday Antikváriumnak.

– Úgy tudom, téged kértek fel Karl Ove Knausgård Harcom regényfolyamának fordítására, de nem vállaltad el. Végül szerkesztője lettél a könyveknek. Ebben a döntésben az időtényező játszott szerepet? A nyelvtanítás miatt nem vállaltad a fordítást?

– Nemcsak a tanítás miatt, hanem úgy éreztem, hogy ez nekem túl nagy falat. Nem nyelvileg vagy irodalmilag, hanem a szerző lelkivilágának a szempontjából. Ebbe bele kell élni magam, ami az akkori élethelyzetemben túl sok lett volna. Természetesen az időtényező is szerepet játszott, de nem emiatt mondtam nemet. Minden tiszteletem a fordítóké, Petrikovics Edité és Patat Bencéé.

– Elgondolkodtam azon, hogy valaki vagy tanár, vagy műfordító, de te egyszerre vagy mindkettő. Ezt hogy csinálod?

– Ez a személyiségemből fakad. Ha valaki műfordító, akkor folyamatosan más ember szövegeivel foglalkozik. Egyik műből esik a másikba, mármint akkor, ha ebből meg szeretne élni. Ha valaki ezt munkajelleggel űzi, az meglehetősen megterhelő, mert ahhoz nagyon sokat kell dolgozni. Én ezt nem bírnám. Nekem a kettő együtt adja meg az egyensúlyt. Emberek között is vagyok, amit a tanítás jelent, és el is tudok vonulni, amit a műfordítás megkövetel. A kettő együtt kellemes kombináció számomra.

– Melyiket szereted jobban?

– Ez változó. Amikor már túl sokat tanítok, akkor örülök, hogy véget ér a kurzus, és le tudok ülni fordítani. Ám egy könyv fordításába az ember jó mélyen bele tudja ásni magát, benne van a hétköznapjaiban, azzal álmodik, azzal éli a hétköznapjait. Egy könyv vége felé úgy érzem, hogy kezd ez a világ felemészteni. Olyankor jó megint kilépni belőle, emberek közé menni, új tanulócsoporttal, új emberekkel foglalkozni. Mivel különböző országokból érkezőket tanítok, ezért minden alkalommal nagyon izgalmas, hogy milyen nemzetiségű emberekkel, milyen kultúrákkal fogok találkozni, és hogyan fogom megtanítani nekik a norvég nyelvet, ami minden alkalommal teljesen más módszert igényel.

– Úgy tudom, hogy az összes skandináv nyelvből fordítasz. Melyiket szereted a legjobban?

– Azt mondanám, hogy a norvég a fő nyelvem. A svéd kezd egyre inkább másodikként bekerülni a rangsorba. Ha valaki megtanul egy skandináv nyelvet, főként, ha az a norvég, akkor a többit is elkezdi érteni. Ez a norvég nyelv és Norvégia történetéből adódik, hogy közel áll a dán és a svéd kultúrához is, ezáltal könnyen átjárható. A svédre jobban oda kell figyelni, mert több a különbség, bár érdekes módon beszéd szintjén könnyebb megérteni, a dánt pedig könnyebb olvasni. Valóban mindhárom nyelvből fordítok, de egyértelműen a norvég kultúra áll legközelebb hozzám. Bár, ha választanom kellene, hogy hol szeretnék legjobban élni, akkor Malmőt választanám, mert szeretem Svédország déli részét, továbbá van egy híd, melyen gyorsan át lehet érni Koppenhágába, és Oslo sincs messze. Ez kellemes kombináció lenne számomra.

– Szerinted mi az oka a skandináv krimik és a skandináv irodalom ilyen mértékű globális térhódításának az elmúlt években?

– Ez egy hosszú és többtényezős történet. Egyrészt jók a szerzőik. A másik oka, hogy olyan országokról van szó, ahol a szerzőknek lehetőséget adnak arra, hogy publikáljanak. A kiadóknak vannak anyagi erőforrásaik arra, hogy ne utasítsák el a tehetségeket. Ha úgy érzik, hogy egy szerző, illetve egy mű jó, akkor mindenképpen úgy döntenek, hogy egy próbát megér, és ebből lesznek a sikerek. A harmadik ok, mely szintén az anyagi lehetőségekből és a kultúrából következik, hogy nagyon okosan építik fel a marketinget. A negyedik ok, melyet mondhattam volna elsőként is, hogy van a skandináv könyveknek, a krimiknek és a szépirodalmi alkotásoknak egyaránt egy sajátos atmoszférájuk. A kriminél megfigyelhető valami titokzatos, de ugyanakkor őszinte viszony az olvasóhoz. Talán a svéd krimikben több titokzatosság van, valamint ők jobban kedvelik a misztikus vonalat is. A norvég krimiknél ez kicsit más. Ha megfigyeljük Jo Nesbø regényeit, akkor láthatjuk, hogy ő főként a lelki folyamatokra épít. Vannak még norvég írók, akik nagyon szeretik a pszichothriller vonalat. A szépirodalomnál pedig nagyon szeretik a lélek mélységeibe való lemerülést, amit ők valami elképesztő ügyességgel csinálnak. Továbbá, ami Karl Ove Knausgårdnál látható, az a kérlelhetetlen őszinteség saját magával és a világgal szemben.

– A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy miért éppen most aratnak ekkora sikert világszerte a skandináv szerzők?

– Voltak ennek hullámai. Az első ilyen újbóli berobbanás Jostein Gaarden Sofie világa volt, ami egy meglehetősen furcsa könyv volt akkor, és amikor van egy könyv, ami hirtelen sikeressé válik, akkor elkezdenek odafigyelni a többire is. A második vonal a krimi volt, Stieg Larssonnak köszönhetően, azután feltűnt Jo Nesbø. És ezzel megint jött egy hullám, ami az érdeklődés középpontjába állította a szépirodalmat is. Most pedig Karl Ovénak köszönhetően rengeteg norvég szerző megjelenhet végre.

– Másként tekintesz a munkádra, ha szórakoztató irodalmat, krimit fordítasz, vagy ha szépirodalmat?

– Nem. Mindig nagyon komolyan veszem a fordítást. Nem teszek különbséget. Egy krimi is épp olyan nehéz. Sokszor gondoltam arra, hogy krimit írni igen bonyolult, mert nagyon pontosan kell mozgatni a szálakat. Rettenetesen oda kell figyelni a szerzőnek, hogy ne csússzon el, valamint hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

– Fordítás közben mit tartasz fontosabbnak, a pontos szöveghűséget, vagy hogy átadd azt a gondolatot, azt az érzést, vagy azt az érzelmet a magyar olvasóknak, amikor az a gondolat vagy annak leírása teljesen stílusidegen a magyar nyelvtől vagy gondolkodástól?

– Alapvetően sok esetben nagyon stílusidegen. Például, ha a tengerről vagy az égről írnak, vagy meteorológiai jelenségekről, azt nagyon nehéz fordítani, utána kell járni, hogy mi a magyar kifejezés, ha van egyáltalán. Ezenkívül vannak társadalmi jelenségek, amiket nagyon nehéz átültetni magyarra, de a szöveghűség mindenképpen elsődleges. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy magyarul ne lehessen élvezni. Sokszor a norvég szerzőknél fontosak a formai sajátosságok, azoktól nem térhetek el. Az adja sokszor a szerzőknek a lényegét. Nagyon jól meg lehet találni hozzá a magyar formákat is. A kettő nem zárja ki egymást, ez így működhet. Vannak néha szólások, jelenségek, dialektusok. Karl Ovénál is gyakori a dialektus. Ezt hogyan lehet lefordítani? Szerkesztőként ezt egyeztetnem kellett a fordítóval. A szerző meg is jegyezte, hogy az amerikai kiadás esetében nagyon furcsa volt számára az angol egy bizonyos amerikai dialektusában látni a szöveget. A magyar fordító ezt úgy oldotta meg, hogy jelezte, itt most dialektusban beszélnek. Ez bele lett építve a szövegbe. A szociális dialektusok esete jóval könnyebb, mert például egy kamasznyelv vagy szleng, vagy ahogy egy adott korú vagy szociális körülmények között lévő emberek beszélnek, azt sokkal könnyebb átültetni magyar nyelvre.

– Szerinted lehetséges gondolatokat, képeket, érzelmeket pontosan leképezni egy fordításban, ugyanúgy, ahogy az író azt elképzelte? Lehetséges úgy elkészíteni egy műfordítást, hogy a magyar olvasók pontosan ugyanazt érezzék vagy gondolják, mint amit a norvég olvasók?

– Természetesen az egyéni értelmezés mindig más. Amit én meg tudok tenni, hogy a lehető legmaximálisabban törekszem arra, hogy tartalmilag és hangulati szempontból megragadom azt, amit a szerző szeretne közölni. A műfordítás művészet, hiszen nagyfokú empátiára és fantáziára van szükség. De ebben benne van a műfordító is, hiszen nem tudom száz százalékban leírni azt, amit az író, hiszen egy adott képről, egy városrészről van egy személyes benyomásom, ami kétségtelenül érzéseket vált ki belőlem, és ezt próbálom belevinni a műbe. Ott a szöveg, amitől nem térek el, az, hogy utána mit érzek, privát dolog, nem mindig van feltétlenül benne a szövegben, de ez sokat segít abban, hogy megragadjam a helyzetet, ahogy azt a szerző is szeretné látni a fordításban. Az is sokat segít, ha a fordítónak van helyismerete, nyelvismerete, otthon van a kultúrában. Benne élünk. Aki skandináv nyelvről fordít, az két kultúrában él. Mindkét kultúrának ismerjük a rezdüléseit, amik lényegesek. Ugyanez a helyzet, amikor magyar mű kerül lefordításra. Ismerek sok magyar fordítót, akik norvégra vagy svédre ültetnek át műveket. Az egyik ilyen fordító Kari Kemény. Nagyon sok magyar alkotást fordított norvégra. Ő félig norvég, félig magyar. Két kultúrában nőtt fel, ami sokat segít a fordítás során. Mindenképpen szükséges, hogy a fordító valamelyest két kultúrában éljen.

– Mekkora a fordító felelőssége egy könyv sikerében?

– Nagyon nagy. Csak akkor lesz egy könyv sikeres, ha a fordító beleadja szívét-lelkét, különben érthetetlen lesz.

– Előfordulhat az, hogy egy középszerű művet egy fordító sikeressé tesz egy másik országban?

– Természetesen. A fordító íráskészsége befolyásolja a könyv sikerét. Időnként lehet egy kevésbé jó műből kiváló fordítást készíteni, mely által az egy másik országban nagy siker lesz.

– A skandináv krimikben és a szépirodalomban egyaránt megtalálható egy furcsa kettősség. Egyrészt elképesztően realisták, mindeközben pedig egy nagyon erős misztikum szövi át ezeket a műveket. Ez kizárólag a skandináv irodalom sajátja?

– Nem. Ez ugyanúgy megtalálható a spanyol, a portugál és az olasz irodalomban és szórakoztató irodalomban. Olvastam Luca D’Andrea krimijeit, és ott ugyanezt éreztem. Igaz, hogy ez Észak-Olaszországban játszódik, ezáltal lehet, hogy a magas hegyek és a köd meg a hó okozza ezt, de a spanyolban is megtalálható hasonló, például Dolores Redondónál, nagy rajongója vagyok.

– Van-e olyan könyv, amire úgy emlékszel vissza, hogy azt rendkívül nehéz volt fordítani?

– A Sofie világa elég nehéz volt a filozófiai kifejezések miatt, fontos volt, hogy azok pontosak legyenek. Időigényes volt, mert rengeteg utánaolvasást igényelt. Zlatan életrajzi műve is elég nehéz volt a sportkifejezések miatt. Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot, hiszen ez egy teljesen más világ, ami igen távol állt tőlem. Megnéztem nagyon sok ezzel kapcsolatos videót. Próbáltam pontos lenni a fordítás során. A legutóbbi munkám, a Tengerkönyv sem volt túl könnyű a tenger biológiájával kapcsolatos és a földtani kifejezések miatt. További nehézséget okozott, hogy nagyon sok élőlénynek nincs magyar neve. Ilyen esetekben a latin neveket hagytam meg. Valójában akkor nehéz egy fordítás, amikor tőlem távol álló témáról van szó.

– Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. A továbbiakban is számítunk rád, mi, a skandináv irodalom magyar rajongói.

Az interjút Franky Silver készítette a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Soha, sehol nem éreztem otthon magam… Márai Sándorról

Márai Sándor,,… valamit kerestem, valami örökké hiányzott.. Mi? Az, hogy a saját világomban, a magam levegőjét lélegezzem. Ez hiányzott, és talán ezért utaztam el innen ezekben az években mindig, amikor csak lehetett: éveken, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt” E szavakat, mondatokat Márai Sándor, a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója, publicistája vetette papírra.

Hogyan lehetséges, hogy egy nagypolgári család tanult fia, akinek lehetősége volt már ifjú korában megismerni a nagyvilágot, beutazhatta, sőt be is lakhatta Svájcot, Olaszországot, Párizst, Berlint, majd élete alkonyán az Egyesült Államokat, sehol nem lelte meg azt a helyet, amit hazájának vallhatott volna? Hiszen a fenti mondatokat az 1971-ben írt Föld, föld! című regényéből idéztük.

Általában azokat a művészeket, politikusokat, újságírókat, akik életük jelentős részét utazgatással, hazájuktól távol, különböző országokban töltik, akár alkotóként, akár csak világcsavargóként, szoktuk világpolgárként aposztrofálni. Mi a közös jellemzőjük ezeknek az embereknek? Hogy ahol hosszabb időt töltenek, netán letelepednek egy-két esztendőre, mindig otthon érzik magukat. Nem gyökértelenek, inkább szabad gyökerűek, akik minden nekik kedves helyen megtalálják, magukba szippantják a föld sóját, aromáját.

Márai Sándorról ez a legkevésbé sem mondható el. Már korai alkotói éveiben, az 1920-as évek Magyarországán is, bár sikeres újságíróként tartották nyilván. Még egyetemistaként publikálta első verseskötetét (Emlékkönyv), mellyel Kosztolányi Dezső elismerését is kivívta. De ő világot akart látni, Lipcsében folytatta tanulmányait. Német lapokban publikált, tárcáit, tudósításait készséggel közölték a német újságok. Németországban sem volt maradása, Párizsba költözött feleségével, ahol hat évet időztek. Furcsán hangzik ez az ,,időztek”, de maga Márai mondta nemegyszer, hogy ő sehol nem lakik, csak időzik. Hat év után a Közel-Keletre utazott, ismerkedett a keleti kultúrával. Csak ezután tért vissza Magyarországra.

Márai SándorÉs itthon ugyanazt kereste, amit szerte a világban, és ami otthontalanná tette mindenütt. Azt a világot, azt az életérzést, amit a mesterének és példaképének tartott Krúdy Gyula műveiből szippantott magába és érzett magáénak: Azt az idealisztikus polgári miliőt, ami talán soha nem létezett Magyarországon, de Krúdy úgy tudta ábrázolni, olyan beleélhető nosztalgiával, hogy nagyon sokakkal együtt Márait is rabjává tette.

Ezeket a vélt vagy valós érzéseket, hangulatokat vetítette ki regényeiben, melyeket a 30-as években írt, és párját ritkító sikernek örvendtek. (Zendülők, Idegen emberek, és főként egyik legjelentősebb műve, az Egy polgár vallomásai.)  Bár korlátait nem volt képes átlépni, mégis megtartotta azt az objektív kritikai hangnemet, amely megkülönbözteti Krúdy mindent rózsaszínre festő nosztalgiájától. Ami hallatlan népszerűségének titka hitelességén kívül: elragadó, a magyar nyelv szépségeit kibontakoztató stílusa, amely azonban soha nem válik öncélúvá. Hiszen tudott ő formát is váltani: a szöveghűség érdekében rideggé, elidegenedetté válik a szöveg, ha Kafka-fordításait olvassuk.

Az 1940-ben kiadott Szindbád hazamegy című regényével olyan írói bravúrt hajtott végre, mely a magyar irodalomban szinte példátlan: olyan Krúdy-persziflázst alkotott, amely nemcsak a stílust, de még a békebeli Magyarország hangulatát is híven idézte.

Bár a világháború borzalmai őt is megviselték, alkotói tevékenységét nem hagyta abba. Színdarabjai, regényei hatalmas sikert könyvelhettek el. Leghíresebb, máig közkézen forgó könyve,  A gyertyák csonkig égnek is ebben az időszakban íródott. Még ebben az évben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.

Márai Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, Olaszországban telepedett le családjával, s bár megszakítás nélkül dolgozott, az elveszettség, otthontalanság érzése nem csillapodott benne. Mindez érzékletesen nyomon követhető Naplójában, melyet haláláig (1990) vezetett.

1952-ben az Egyesült Államokba költöztek. Márai aktív publicistája volt a Szabad Európa Rádiónak, úgy vélte, ez az éteren keresztül történő kapcsolat erősíti a köteléket közte és elhagyott hazája között.

Már emigrálásakor kikötötte, hogy addig, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot, egy sor sem jelenhet meg műveiből Magyarországon. Egyébként is a legszigorúbb tiltólistán volt az ötvenes-hatvanas években. Mindettől függetlenül kötetei elő-előbukkantak, és jártak kézről kézre. A sors fintora, hogy nem érhette meg művei szabad könyvpiacon való megjelenését, hiszen 1989-ben hunyt el.

1990-ben visszakapta akadémiai tagságát és életművét posztumusz Kossuth-díjjal honorálta a magyar állam.

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

(Márai Sándor: Halotti beszéd)

Írta: Vágó József

Márai Sándor könyveit itt tudod megvásárolni: Márai Sándor könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

… mondta Péhovard (Hogy mit is mondott Rejtő Jenő?)

Hogy mit is mondott Péhovard, azaz P. Howard, alias Rejtő Jenő? Aki nem túlságosan sznob a művészeteket illetően, aki nem fintorog, ha az irodalom hozzányúl a valódi élet realitásához, aki nem háborodik fel egy illetlen szó hallatán színházban, moziban, egy regényt vagy novellát olvasván, hanem elgondolkodik, hogy vajon öncélú, polgárpukkasztó-e, amit lát, hall, olvas, vagy funkciója van… hát igen, az elmondhatja: ezt már a Péhovard is megmondta, vagy megmondhatta volna.

Rejtő Jenő

Gondoljunk csak bele: az izgalmas, kalandokkal teli, végtelenül kacagtató történetekben, itt-ott, hellyel-közzel értékálló, közhelyesnek hangzó, de mély humanista gondolatokat kifejező mondatokat találunk, melyek, mint a búvópatak, észrevétlenül, láthatatlanul, de át- meg átszövik, emberivé teszik a rejtői mondandót. Így épülnek fel Rejtő karakterei. Nem tudjuk meg első olvasásra, mitől válik szimpatikussá Rozsdás, aki kemény, bátor, nem tétovázik, ha kalandról van szó, kíméletlen, amennyiben szükség van rá, de itt-ott, egy-egy pillanatra felvillan romantikára áhító énje, az önzetlen, érző szívű lovag, aki szíve hölgyéért mindent feláldozna… na de hát egy marseille-i matrózkocsmában… Ott bizony a belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.

Számtalan példát említhetnénk fentiek bizonyítására, még olyan extrém figurákkal kapcsolatban is, mint az itt-ott feltűnő, és igencsak feltűnő Vanek úr, aki csetlik-botlik az alvilági labirintusban, de végül mindig a jó oldalon köt ki. A rengeteg zagyvaság, amiket összehord, néha tartalmaz valami olyan mélabús világszemléletet, ami (eretnekség, de megkockáztatom) Shakespeare antihősére, méla Jacque-ra, vagy a Micimackó Fülesére emlékeztet. Persze, lehet, hogy nem ez volt Rejtő szándéka. Nem tudhatjuk. De engedtessék meg kimondani: a humanista humanista marad holtáig.

Nem mellékesen, mint azt tudjuk életrajzából, hogy 1943-ban munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el, azt már kevesebben, hogy esténként, mikor éhesen és fagyoskodva ledőlhettek a foglyok priccseikre, elalvásig a barakkjában levőknek Rejtő mondta, mondta végeérhetetlen történeteit Afrikáról, az idegenlégióról, a furfangos világcsavargókról. Színt csempészett a sötétségbe, öt perc reményt a reménytelenségbe.

Méltánytalan volt megítélése életében. Az irodalom nagyjai közül nagyon kevesen álltak mellette. Hiszen hogyan is méltathatta volna figyelemre Babits vagy Kosztolányi azt a kávéházi lézengőt, aki, ha nem tudta kifizetni a reggelijét, akkor lefirkantott néhány sort egy szalvétára, átküldte vele a főpincért a szemközti Nova Kiadóhoz, ahol kiegyenlítették a számlát a leírtak ellenében. (Jellemzően, ezek a telefirkált számlák milliókért cserélnek gazdát azóta is a gyűjtők körében.)

1945 után is tiltólistán maradt életműve. Talán még inkább, mint életében. Bár az irodalmi élet kirekesztette, a periférián terjedtek közismert regényei. Megszállott rajongók, zugárusok, de még irodalomtörténészek, közismert, ha nem is elismert írók, költők is tevékenyen részt vettek abban, hogy ne merüljön feledésbe Rejtő Jenő neve.

Aztán a 60-as évek vége felé megtört a jég. Feloldották a vesztegzárat, akárcsak a Grand Hotelben. Megjelentek a klasszikus Rejtő-regények immár állami kiadók révén. A kétkedők, fanyalgók kapkodhatták a fejüket: nem volt az a kinyomtatott mennyiség, ami el ne fogyott volna.

Természetesen megjelentek a pénzcsinálók korifeusai is: filmet kell készíteni ezekből a regényekből! Az hozza a pénzt! De nem hozta. Rejtő leírt mondatai, poénjai, párbeszédei ellenálltak minden erőszakos beavatkozásnak. A mondatok, amiken könnyesre röhögtük magunkat, a filmvásznon üresen pufogtak, a bizarr jelenetekből ócska ripacskodás lett, megcsúfolása egy életműnek.

Maradnak tehát a könyvek. A történetek, amelyek, valljuk be, igen sok inspirációt nyújtottak a következő és az azt követő írógenerációknak. Hogy mi ad ihletet? Melyik mű ad felhőtlen szórakozást (A három testőr Afrikában), vérforraló izgalmat krimibe illő fordulalaival (Menni vagy meghalni), fogvacogtató félelmet a próféciaszerű látomáson (Csontbrigád), azt az olvasók dolga eldönteni. Van választék az írásművészet magasiskolájából.

– Az élet olyan, mint a Lánchíd – mondta Péhovard. –  Hogy miért? Nem tudom.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Elhunyt Margit Sandemo – Véget ért a Jéghegyek népe

Margit Sandemo norvég-svéd írónő szeptember 1-én, szombat éjjel, 94 éves korában elhunyt. „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült” – adta tudtul a család egy újsághír révén.

Margit Sandemo

Margit Sandemo 1924. április 23-án született. Leginkább nagysikerű regénysorozata, a Jéghegyek népe révén vált ismertté. Művei szereplői erős női karakterek, továbbá gyakorta megjelennek regényeiben a természetfeletti és a romantikus elemek.

Margit Sandemo nem publikált 40 éves kora előtt, bár állítása szerint ekkor már 30 kész történet volt a fejében. 1964-ben küldte el első regényét egy kiadónak. Ott azonban azzal a válasszal szembesült, hogy első műve sokkal inkább illene egy magazinba folytatásos regényként. Ennek az alkotásnak A harag éjszakája volt a címe.

Egy családregény-sorozat

Karrierjében a legfontosabb esemény az volt, amikor a Bladkompaniet könyvkiadó igazgatója megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve családregény-sorozatot írni.

Margit Sandemo ezt a felkérést két éven át elutasította, ám 1980-ban mégis elkezdte írni a Jéghegyek népe regényfolyam első kötetét. Az írónő azt mondta, hogy ez olyan élmény volt számára, mintha valaki más mesélt volna az ő szavain keresztül, amikor a könyveket írta, mintha valaki ki akart volna csalogatni valamit, ami aztán a lényén áramlott keresztül.

A sorozat végül 47 kötetes lett. Hat alkalommal került kiadásra, 40 millió példányban kelt el.

2002 után Svédországban

Margit Sandemo élete különböző periódusaiban Svédországban és Norvégiában is élt, de 2002-ben végleg Svédországban telepedett le. Svédül írt a norvég-svéd beszélt nyelv jellegzetes fordulataival, de a könyvei elsőként norvég fordításban jelentek meg.

Hosszú bibliográfiája több mint 165 címet tartalmaz, beleértve néhány valódi krimit is. Önéletrajza Életöröm címmel 2010-ben jelent meg.

Családja egy sajtóközleményben a következőket tudatta: „Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy Margit Sandemo örök álomra szenderült skånei otthonában.”

Az írónő 94 éves volt. Többek között két fiát hagyta maga után.

A cikket fordította: Franky Silver

Forrás: Expressen.se