Agatha Christie, a felforgató

Elég merész kijelentés, ugye? Egy huszadik század eleji, felső középosztálybeli hölgy, mint felforgató? Bizony, hogy az! Felforgatta a modern bűnügyi irodalmat minden vonatkozásban. Nyelvileg, stílusában, szemléletében.

Egyszóval új alapokra helyezte azt a műfajt, amit az úgynevezett ,,magas kultúra” lenézett, és a ponyvairodalomba sorolt. Bár volt egy-két kivétel ( Arthur Conan Doyle, Edgar Allan Poe), de azokat is igencsak fanyalogva ismerték el irodalomnak.

És akkor megérkezett Agatha Christie. Ejtsünk szót először is a stílusáról. Látszólag betartotta a viktoriánus írásmód valamennyi szabályát. Szereplői valamennyien tökéletes úriemberek, hölgyek, minden a helyén a legapróbb részletekig, csak éppen… Csak éppen bujkál valamiféle irónia a párbeszédekben, minden mondat mintha önmaga paródiája volna. Nem véletlen, hogy éppen egy olyan figurát helyez első történetei középpontjába, mint Hercule Poirot, a kis belga, aki ugyan tökéletes úriember, otthonosan mozog a legfelsőbb körökben, ismer minden etikettnek megfelelő szabályt, és eszerint is viselkedik, de pontosan ez a tökéletes viselkedés és beszédmód teszi komikussá és nevetségessé az egész környezetet, amerre csak megfordul. Hiszen nincs semmi kivetnivaló a viselkedésében, a megnyilvánulásaiban, csak éppen viszolyognak tőle az angolok. Hogy miért? A saját csapdájukba ejti őket. Ki kell beszélniük a kibeszélhetetlent, el kell mondaniuk legbensőbb titkaikat valakinek, aki nem közéjük tartozik. Vagy ha nem, legalábbis utalni valamire, amire fényt kell deríteni.

És erre még ráfejel később a cserfes falusi öreglány, Miss Marple, aki úgy szövögeti a pletykákból, mendemondákból, elcsípett szóbeszédekből kialakított végeérhetetlen szóáradatát, hogy a potenciális gyanúsítottak azt sem tudják, hogyan gabalyodtak bele a logikai hálóba, ahonnan nincs menekvés.

Talán ennyit a stílusról. Agatha Christie másik titka, ha ugyan titok egyáltalán, a cselekménybonyolítás. Valamennyien tudjuk, akik a krimik, detektívtörténetek hívei vagyunk, hogy minden nevesebb huszadik századi krimiírónak megvoltak azok a regényszerkesztési szabályai, amelyek jellegzetessé, egyedivé tették írásaikat. Mert ugye abban mindannyian megegyeznek, hogy zseniálisak, hibátlan a logikájuk, rendíthetetlenül hajszolják a bűnt és a bűnöst. A módszereik azonban rendkívül széles skálán mozognak. És ránk, olvasókra van bízva, hogy melyik a szimpatikusabb. Sherlock Holmes titokzatos ügyei, kirándulásai, titkolózása még legjobb barátja előtt is mind az utolsó pillanatig? Vagy Raymond Chandler magándetektívje, a kemény öklű Philippe Marlowe, aki látszólag egyenesen halad célja felé, hogy megoldjon valami rejtélyt, de mindig közbejön valami. Egy másik ügy, amiről csak később derül ki, hogy köze van az eredetihez, vagy éppen halálos veszélybe kerül hősünk… tehát az eseménydús történetben csak kóválygunk mindaddig, míg Chandler meg nem szán minket, és az utolsó oldalon elmeséli az egész történetet.

Nos, Agatha Christie nem élt efféle huncutságokkal. Minden ügy, amelyet Poirot mester vagy Miss Marple a kezébe vesz, a szigorú logika alapján kerül felfejtésre. Persze Poirot is titkol el tényeket, melyek előttünk is rejtve maradnak az utolsó percig, no de hát ismerjük a kis belga mérhetetlen egoizmusát: nem viselné el, ha nem tetszeleghetne a dicsőség fényében.

Nem úgy Miss Marple. Ő csak kötöget, leskelődik, kávézgat újonnan szerzett barátnőivel, és közben, olvasói által is jól követhetően rakosgatja össze a mozaik darabkáit. Itt-ott belebotlik egy-két régi csúf ügybe, eltitkolt vétségbe, néhány elpottyantott zabigyerekbe, de ezek a mellékszálak csak felfrissítik a történet menetét.

Az elmúlt évszázadban sokan kifogásolták a kritikusok közül, hogy Agatha Christie regényeiben rengeteg szereplőt sorakoztat fel. Persze, hogy össze tudja kuszálni a szálakat, ha nem négy-öt, hanem húsz gyanúsítottja van egy bűnténynek. No, de erre is rácáfolt az író éppen művei által. Hiszen a Tíz kicsi néger című regénye egy elzárt szigeten játszódik, ahol nagyon kevesen vannak. Ki kicsoda? Hogyan került oda? Mi a gyilkosságok indítéka? És már bele is vesztünk abba az örvénybe, amelyet ez a huncut boszorkány kavart.

Végezetül egy érdekesség, amely körül heves viták dúlnak lassan egy évszázada: Jó pár irodalomtudós amellett tör lándzsát, hogy megtalálta az írónő módszerének titkát. Összeszed sok-sok szereplőt, megírja az alaptörténetet. Aztán újraolvassa, kiválogatja a szereplők közül a leggyanúsabbakat, és sorban megöli őket. Ki természetes halállal vész oda, ki erőszakos úton. Szóval addig szűkül a kör, amíg Poirot vagy Miss Marple elkezdheti az érdemi munkát. Ez is egy álláspont, de cáfolatként idézzük, ha nem is szó szerint Christie-t, aki valamikor az ötvenes években azt nyilatkozta, amikor e tárgyban kérdezték, hogy a legjobb sztorikat a fürdőkádjában almaevés közben, vagy a konyhájában találja ki, amikor hagymát szeletel. Példaként említette, hogy A vád tanúja című darabja is így született. ,,De azért egész jó sztori, nem?” – mosolygott rá az újságírókra.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Agatha Christie – A rejtélyek nagyasszonya

Agatha ChristieBármennyire is fanyalognak irodalomtudósok, sznob könyvbúvárok, a ,,magas művészet” megszállottjai, nekik is be kell látniuk: a XX. század kitermelte azt az írónőt, akinek műveit Shakespeare és a Biblia után a legtöbben olvassák. Agatha Christie, aki tulajdonképpen csak azért vett tollat a kezébe, mert nővére, Margaret azzal csúfolta, hogy soha senkit nem fognak érdekelni a történetei. Agatha Christie néhány év alatt Nagy-Britanniát, egy évtized alatt Európát, majd a világot belebolondította Hercule Poirot-ba és Miss Marple-ba.

Mi volt Agatha Christie titka? Ezt rágják lassan egy évszázada irodalmárok, tudósok és áltudósok, írók és újságírók egyaránt. Pedig valószínűleg nagyon egyszerű a válasz: született Angliában egy rendkívül éles eszű, dús fantáziával megáldott, a való életet megismerni akaró és tudó kislány, akinek csak egy valamit kellett megtanulnia, hogy azzá lehessen, amire született: a saját stílusát. Ez sem tűnt túl nagy feladatnak a számára. Hiszen már az első kiadott regénye okán (melyért kemény 25 fontot zsebelt be a kiadótól) megteremtette azt a kis belga detektívet, Hercule Poirot-t, aki a világhírnévig repítette. Na meg persze az állandó kíváncsiság: mindent megismerni, amivel kapcsolatba kerül.

Agatha ChristieAmi tapasztalatot összegyűjtött az I. világháború alatt az ápolónői szolgálata közben, azt kamatoztatta fent említett első regényében, A titokzatos stylesti esetben. És ehhez a gyakorlathoz ragaszkodott egész életében. Agatha Christie mindig, minden vele megtörtént, vagy általa tapasztalt eseményt elhelyezett egy detektívregényi kontextusba, legyen az világkörüli útja az első férjével, részvétele az egyiptomi ásatásokon a másodikkal, vagy egyszerűen csak a fölcsipegetett pletykák, intrikák, szóbeszédek, melyeket bőségesen hallott nagyanyjától, vagy annak barátnőitől. Össze is gyúrta őket egyetlen cserfes, szimatolgató, kíváncsiskodó, minden lében kanál vénkisasszonnyá, akit azonban valami páratlanná tett: rendkívül éles esze és hibátlan logikája. Úgy hívták: Miss Marple.

Bár a több mint nyolcvan regény, novelláskötet és több nagy sikerű színdarab nem mindegyike vallhatja főszereplőjének e két furcsa, mondhatni antihőst, mégiscsak ők ketten állnak a csúcson, és ők a közönség kedvencei immár egy évszázada. Bár Agatha Christie többször említette, az ötödik-hatodik Poirot-történet után kezdte nagyon nem szeretni a kis belgát, irritálták azok a jellemvonásai, melyekkel ő maga ruházta föl, mégsem tudott nagyon sokáig megszabadulni tőle, hiszen az olvasók rajongtak érte. Végül csak a 70-es évek elején, amikor megjelentette a Függöny című regényét, tudott végleg leszámolni ,,ezzel az egocentrikus, dilis alakkal”, ahogy ő fogalmazott. Miss Marple-t sokkal jobban kedvelte ,,rigolyái ellenére is”. (Idézet az írónőtől.)

Agatha Christie

Agatha Christie az Akropolisznál 1958-ban

Érdekes adalék, hogy amikor a könyv megjelent, a The New York Times egy olyan szívhez szóló nekrológot közölt Hercule Poirot-ról, mintha élő személy lett volna. Gondolom, nagyon-nagyon sokan el is hitték.

Többen fölvetették, hogy mi lenne, ha Agatha Christie egy eset kapcsán együtt szerepeltetné a két mesterdetektívet. Az volt az ellenvetés, hogy Poirot nem tudná elviselni, ha egy kotnyeles öreglány felülbírálná a megállapításait.

No, de vissza Agatha Christie-hez. Nem volt híján kalandoknak élete során. 1922-ben első férjével világ körüli útra kelt, Hawaiin első európai nőként megtanult szörfözni, olyan mesteri fokon, hogy még Edward herceg is elismeréssel adózott neki.

Számtalan legenda, pletyka, feltevés és találgatás keringett és kering azóta is rajongói körében annak az eseménynek a kapcsán, ami 1926-ban történt. Mikor Agatha Christie rájött, hogy a férje megcsalja, hagyott egy levelet a titkárnőjének, és eltűnt 11 napra. A fél ország rendőrsége, újságírók hada és lelkes amatőrök keresték, hírek kaptak szárnyra a haláláról, meggyilkolásáról, de konkrétumot senki nem tudott. Miután kiderült, hogy 11 napig az eldugott Old Swan Hotelben időzött, majd visszatért otthonába, sem oldódott föl a rejtély. Az asszony nem nyilatkozott, titkát magával vitte a sírba. A különféle elméletek pedig azóta is burjánzanak amnéziáról, titkos szeretőről, akármiről. De ki legyen rejtélyes, ha nem egy krimiíró?

Agatha Christie

Agatha Christie az egyiptomi ásatásoknál

Akadt furcsaság számtalan e kalandos életben. Bevallom, számomra a legmulatságosabb, ami 1941-ben történt. Bár a korszak vészterhes volt, de a történet párját ritkító. Abban az évben jelent meg Agatha Christie N vagy M című regénye. (Véleményem szerint a maga műfajában páratlan remekmű.) Nos, egyik kulcsfigurája Major Bletchley. Az egyébként is feszült háborús helyzetben a félelmetes MI5 (angol titkosszolgálat) szagot fogott, és nyomozni kezdett az írónő körül. Ugyanis a katonai hírszerzés egyik jeladója a Bletchley Parkban volt. A túlbuzgó ügynök szerint Agatha Christie rendelkezett valamilyen belső hírforrással. Később persze abbamaradt a kutakodás, volt, aki nevetett az egészen, voltak (nem kevesen), akiket lefokoztak, aztán elfelejtődött az egész. Csak a regény nem, szerencsére. Egy alkalommal, amikor kérdezték, az írónő azt mondta: ,,Oxfordból jöttem hazafelé vonattal. A Bletchley nevű állomásnál nagyon sokáig vesztegeltünk. Mérges lettem, és elhatároztam, hogy a regényemben a legellenszenvesebb alakot Bletchleynek fogják hívni.”

Rengeteg izgalmas, mulattató, furcsa, rejtélyes történet, pletyka, legenda kering Agatha Christie körül. Ezekből próbáltam egy kis ízelítőt adni. A többi ott van a műveiben. Egy rajongóját idézem, aki arra a kérdésre, hogy ,,Miért szereted Agatha Christie-t?”, azt válaszolta: ,,Csak.”

A cikk folytatása hamarosan érkezik.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Arnaldur Indridason: Hidegzóna

Arnaldur Indridason: HidegzónaA Hidegzóna szintén az Erlendur-sorozat egyik későbbi darabja, szám szerint a hatodik. Az első két Erlendur-könyv nem jelent meg magyarul, tehát a magyar olvasók számára a Hidegzóna a negyedik a sorozatban.

Mint azt már megszokhattuk, ebben a kötetben is egy eltűnési eset a cselekmény központi témája. Különlegessége, hogy itt is – csakúgy, mint a Kihantolt bűnökben – fél évszázaddal korábbra nyúlnak vissza a szálak.

Számunkra külön érdekesség, hogy az ötvenes évekbeli szál egyik főszereplője egy magyar lány, továbbá az ötvenes évekbeli magyarországi és NDK-beli helyzet nagyon pontosan lett körülhatárolva.

Majdnem teljesen spoilermentes!

A mű kerete

A regény kerettörténete a Kleifarvatn-tó megmagyarázhatatlan és gyors apadása. Ez tette lehetővé, hogy egy régi csontváz előkerüljön, amelyet évtizedekkel ezelőtt a tóba dobtak.

A Kleifarvatn hihetetlen gyors apadása valós esemény. A tó Izland délnyugati részén található, viszonylag közel Reykjavíkhoz. 2000-ben nagy földrengés rázta meg a térséget, ezután a tó nagyon gyorsan kezdett apadni, négy métert süllyedt a vízszint. Egy évvel később a hőforrások visszapótolták a Kleifarvatn elszivárgott vizét.

Kleifarvatn

Ez a keret nagyon finoman érzékelteti, hogy végül minden úgy történik, ahogy történnie kell. A történet elején a hidrológusnő aggódva figyeli a tavat és az előbukkant csontvázat, közben nem túl boldog magánéletén gondolkodik. A regény végén ugyanitt áll, ám már boldogan. Párkapcsolata rendeződött, a tó vízszintje pedig elkezdett emelkedni.

Ez a két tényező egyáltalán nem függ össze, mégis ad egy optimista színezetet a dolgoknak. Bár az Erlendur-regényekre nem éppen az optimizmus a jellemző, ám ez csak első látásra van így. Olvasás közben – valamint a történet végén szintén – a szomorúság mellett egyfajta elégedettséget is érez az olvasó. Ezek olyan árnyalt érzelmek, amit nem biztos, hogy szánt szándékkal alakított így az író.

A regény címe

A regény címe sokat sejtető, és többféle értelmezése is létezik, ám ezt nem az író találta ki.

A mű eredeti címe Kleifarvatn (a szivárgó tó neve, ahol a csontvázat megtalálták). Az angol nyelvű kiadás címe The Draining Lake (kb. A szivárgó tó). A német nyelvű kiadás címe viszont már Kaltezone, amely szó szerint hidegzónát jelent.

A történet az ’50-es évekre nyúlik vissza, így a cím utalhat a hidegháborúra, akár időbeli elhelyezésére, akár a területi zónára. De mutathat párhuzamot az izlandi időjárási viszonyokkal is, a sziget valóban egy hidegzóna. Érdekes megoldás volt így fordítani a regény címét, sokkal többet mond számunkra, mint az eredeti izlandi cím.

Erlendur szokásos belépése a történetbe

Erlendurnek szinte már védjegyévé vált, hogy valamilyen régi eltűnéses eseten gondolkodva lép be az aktuális történetbe.

Aki egyetlen Erlendur-esetet is olvasott már, jól tudja, hogy a nyomozó megszállottja az eltűnésekkel foglalkozó történeteknek. Rengeteg ezzel a témával kapcsolatos könyve van, és mindegyiket többször is olvasta már.

Az aktuális történetbe való belépés szinte mindig egy olyan történet leírásával kezdődik, amely nagyon régen történt. Valamilyen embercsoport utazott valahová, majd útközben viharba keveredtek, és általában egy-két ember kivételével mindannyian ott pusztultak.

A nyomozónak is megvan a saját története. Gyermekkorukban hóviharba keveredtek az öccsével, aki azután eltűnt. Erlendur azóta is magát okolja a történtekért, talán ezért olvassa megszállottan ezeket a régi történeteket. A korábbi regényekben az egész eset minden részlete feltárult már.

A csapat

Három teljesen különböző ember alkotja a nyomozó csapatot: Erlendur, a zárkózott magányos farkas, Elínborg, a kiegyensúlyozott családanya, Sigurdur Óli, a makulátlan fiatalember, aki erőteljesen amerikanizálódott.

Ők hárman gyakran vitáznak, sokszor nem értenek egyet, mégis kapcsolatukat teljes harmónia jellemzi. Tökéletesen kiegészítik egymást, szilárd csapatot alkotnak.

Mindhármuknak megvan a maga története, családi körülményei. Vannak problémáik, mint minden embernek. Ezek a különálló történetek végigkísérik az olvasót a regény teljes folyamán. Ez teszi őket valóságossá, hitelesen emberivé.

A regény bevezetése

Az író megszokott ütemezése, hogy rögtön a történet elején megad minden alapvető információt.

Ebbe beletartozik a nyomozók aktuális élethelyzete, a bűntény leírása, valamint a tettes bemutatása. Ebben a regényben is így történt. Már a 23. oldalnál járva rendelkezünk minden alapinformációval.

A tettes bemutatása érdekes, mert kifejezetten arra irányul, hogy megértést tanúsítsunk iránta már az első soroktól kezdve. A tettesnek csak a gondolatait olvashatjuk, hiszen nem beszél senkivel a regény egész ideje alatt. A gondolatai viszont annyira tiszták és jó szándékúak, hogy biztosak lehetünk abban, olyan oka volt a gyilkosságra, amely erkölcsileg felmenti őt. Végül kiderül, hogy valóban így van, de ezt a talajt már rögtön a 15. oldalon elkezdi előkészíteni az író.

A történet ritmusa

A ritmus az egyik legfontosabb jellemző, melyet meg kell említeni a skandináv irodalommal kapcsolatban. Semmi mással össze nem hasonlítható ezeknek a regényeknek a ritmusa, akár a kortárs irodalmat vesszük alapul, akár a klasszikus irodalomhoz nyúlunk vissza.

Arnaldur Indridason esetében ez még hangsúlyosabb, mint a többi skandináv szerző esetében. Nem is igazán lehet meghatározni, hogy mi teszi olyan különlegessé ezt a ritmust, ez sokkal inkább csak egy érzés. Néhány dolgot azonban ki lehet emelni, amelyeknek esetleg közük lehet hozzá.

A ritmussal kapcsolatban az első és legfontosabb egy olyan tényező, amelyet nem túl könnyű észrevenni, pedig teljesen szem előtt van. Két történetet követhetünk nyomon, a nyomozást és a tettes visszaemlékezéseit. Érdekes módon a visszaemlékezés sokkal dinamikusabb, eseménydúsabb, olykor fergetegesen magával ragadó. Egy-egy visszaemlékezéses részt váratlanul, hirtelen szakít félbe az író, szinte fájdalmas visszatérni a jelenbe és folytatni a monoton nyomozás szálát. Mintha egy sportkocsiból hirtelen egy kerékpárra kerülnénk át, körülbelül ekkora a sebességkülönbség a két szál eseményei között.

Ugyancsak a ritmushoz tartozik, hogy a két szál közötti váltakozás ritka. Túl hosszú időt töltünk el egyik vagy másik idősíkon, szinte megfeledkezünk a másikról, majd hirtelen jön a váltás. Amikor már teljesen megszoktuk az egyik idősík történéseinek sebességét, akkor tör be váratlanul a másik, vagy éppen fordítva.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a múltidézés sokkal színesebb, részletesebb a körülmények leírása, valahogy az egész valóságosabbnak tűnik, mint a jelen eseményei. Érdekes lenne tudni, hogy ez az író eszköztárába tartozó trükk, vagy csak ösztönösen alakult így a történet.

Az epres mellékszál

Bár a történet szempontjából ennek a mellékszálnak egyáltalán semmi jelentősége nincs, mégis ad valami pluszt általánosságban az emberi természetről.

Valószínűleg a célja inkább az volt, hogy Sigurdur Ólit jobban megismerjük. Egy férfiról szól, akinek néhány hónappal ezelőtt autóbalesetben meghalt a felesége és a kislánya. Anya és lánya bevásárlásból tartottak hazafelé, amikor egy kereszteződésben egy részeg sofőr átgázolt az autójukon. Mindketten azonnal meghaltak. A férfi azóta magát okolja, mert rövid idővel a baleset előtt felhívta feleségét, és megkérte, hogy hozzon epret is. Talán ez volt az a momentum, amiért a nő és a kislány pár perccel később indultak haza, ezért a kereszteződésben éppen őket sodorta el a részeg sofőr. A baleset után Sigurdur Óli és egy lelkész mentek ki a férfihoz közölni a rossz hírt. Az eset óta a férfi rendszeresen hívogatja telefonon a nyomozót a munkahelyén és az otthonában egyaránt. A beszélgetések alkalmával világossá válik, hogy Sigurdur Óli teljességgel érzéketlen az esettel kapcsolatban, inkább csak idegesíti a hívogatás.

Elgondolkodtató, hogy a gyászoló férj miért éppen őt hívogatja, miért nem a lelkészt, aki valóban képes lenne vele együtt érezni. Ezek azok a furcsaságok az emberi természettel kapcsolatban, amelyeket nem igazán lehet logikusan levezetni, sem megérteni.

Az író célja nyilván az volt, hogy Sigurdur Ólit kicsit ellenszenvessé tegye számunkra. Az én esetemben ez sikerült, bár az előző könyvek során sem ő volt a kedvencem. Ezenkívül ad némi támpontot a házasságukról, Sigurdur Óli fiatal és érzékeny feleségéről, és ezzel megint egy újabb furcsaságba botlunk. Hogyan lehet boldog egymással két ennyire különböző ember?

Az emberölés filozófiája

Egyszerű és érdekes. Gyilkosság vagy emberölés? Az író saját véleményét adja a fiatal kórboncnok szájába.

Amikor Sigurdur Óli megkérdezi a kórboncnokot, hogy jelen esetben beszélhetnek-e szándékos emberölésről, akkor a kórboncnok a következőképpen válaszol: „Az emberölés mindig szándékos, csak némelyik ostobább a többinél.”

Állandó mellékszálak: Erlendur gyerekei és Marion

Erlendur gyerekeinek sorsát végig nyomon követhetjük a sorozat olvasása során. A drogos Eva Lind és az alkoholista Sindri Snaer.

Erlendur próbál rajtuk segíteni, talán bűntudata is van, amiért gyerekkorukban magukra hagyta őket. A lányával olykor közel kerülnek egymáshoz, máskor meg Eva nagyon ellenséges. A fiával azonban szinte semmilyen kapcsolata nincs, alig ismerik egymást. Az író nagyon jól lefesti a szülő tehetetlenségét drogfüggő gyerekével szemben.

A másik állandó mellékszál Marion Briem betegsége, haldoklása. Marion Erlendur főnöke és mentora volt egy személyben. Nem szeretet, amit egymás iránt éreznek, sokkal inkább kölcsönös tisztelet. Ebben a regényben Marion már nagyon közel van halála órájához. Erlendur az egyetlen, aki olykor látogatja őt. Nagyon sokat elárul Erlendurről az a stílus, ahogy Marionnal megbeszélik a majdani temetést és az ezzel járó teendőket. Első olvasásra érzéketlennek tűnhet, ám sokkal inkább azt teszi világossá, hogy ők ketten annyira közel álltak egymáshoz az elmúlt évtizedekben, hogy még egyikük esetleges halála sem tabu. Meg kell beszélni a gyakorlati részét, el kell rendezni, mint minden más teendőt.

A híres izlandi depresszió

Az egyik kihallgatás során elhangzott egy rövid párbeszéd, amely sokkal jobban érzékelteti az általános izlandi depressziót, mint bármi más.

Erlendur és Elínborg egy asszonnyal beszélgettek, akinek a férje akkoriban tűnt el nyom nélkül, amikorra a megtalált csontváz korát becsülték. Elínborg megkérdezte az asszonyt, hogy depressziós volt-e a férje. A válasz mindent elmond az izlandi helyzetről. Az asszony a kérdésre ezt válaszolta: „Nem jobban, mint egy átlag izlandi. Ősszel tűnt el, ha ez mond valamit.”

Hasonló támpontot ad a depresszióról Erlendur egyik meghatározó gondolata. Egyik kollégáját figyeli, akinek szinte minden sikerült az életben, de az ember mindenki szerint unalmas és lusta. Erlendur végignéz rajta és azt gondolja: „Vajon miért van az, hogy a boldogság még unalmasabbá teszi az embereket, mint amilyenek eredetileg voltak?” Elgondolkodtató, hogy Erlendur hogyan jutott arra a következtetésre, hogy kollégája a boldogság miatt olyan elképesztően unalmas. Talán mert Izlandon nem ez az általános életérzés.

Számunkra ez furcsa lehet, hiszen a depresszióról még mindig nem tudunk túl sokat. Bizonyított tény, hogy a napsütéses órák számának csökkenésével növekedik a depressziósok száma. A téli depresszió jelensége nálunk is gyakori. Ennek tudatában gondoljuk végig Izland földrajzi adottságait. Izlandon az éves napsütéses órák száma fele a magyarországinak. A skandináv országokban a téli depresszió a lakosság egynegyedét sújtja. (A trópusi országokban ez ismeretlen jelenség.) Kijelenthetjük, hogy a skandináv országokban a depresszió valóban népbetegség, akár hagyományos lakossági jellemzőnek is mondhatjuk.

Ezzel szoros összefüggésben áll, hogy az eltűnési eseteket sokkal kevésbé veszik komolyan ebben a térségben, mint bárhol máshol a világon. A depresszió miatt az öngyilkossági ráta igen magas, továbbá ott vannak a hóviharban bekövetkezett balesetek. Éppen ezért Izlandon és a többi skandináv országban az a tény, hogy olykor eltűnnek emberek, általánosan elfogadott, az életük részét képezi.

Ahhoz, hogy teljesen megértsük ezt az életformát, meg kell értenünk még valamit. A regényben többször szó esik arról, hogy Erlendur nehezen viseli a nyári késő esti napsütést, ezért elsötétíti a lakását. Ahogy mi vágyunk télen kicsit több napsütésre és várjuk a tavaszt, az izlandiak úgy vágynak nyáron a hidegre és a sötétségre. Ez jelenti természetes létformájukat.

Az ’50-es évek

Bár már 1500 szót leírtam, de a történetről még alig beszéltem. Ez egyáltalán nem véletlen, halogatom a dolgot, mert annyira szörnyű volt számomra az ’50-es évekről olvasni.

A múlt történései az ’50-es években játszódnak Lipcsében. Az izlandi diák, Tómas beleszeret egy magyar lányba, Ilonába. Az író elképesztően pontos adatokkal rendelkezik az akkori magyarországi helyzetről. Az NDK-ban pedig ott a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat. Az egész történetet ennek a közepébe helyezi az író, az akkori rendszer kritikáját pedig a szereplőkkel mondatja el. Ilona nagyon nehezen tudja meggyőzni Tómast, hogy a szovjet fennhatóság valójában diktatúra. Ezekben a részekben tárgyalják a szólásszabadság és a sajtószabadság hiányát, a szerző ír a gyűléseken és felvonulásokon való kötelező részvételről, valamint a leglényegesebbről, az állandó megfigyelésről.

A történetről többet nem írok, ennyi spoiler ide éppen elég volt. A leglényegesebb, hogy az író nagyon pontosan és érzékletesen írja le a Stasi épületét, alkalmazottait, módszereit, valamint az egészet belengő folyamatos félelmet.

Néhány adatot azonban közlök a Stasiról annak érdekében, hogy teljesen érthető legyen az akkori tökéletesen megalapozott félelem az emberek részéről. Ezeket az adatokat Sigurdur Óli sorolja fel Erlendurnek a nyomozás vége felé az autóban, amikor éppen a gyanúsítotthoz tartanak. A Stasinak 41 irodája volt 97 ezer alkalmazottal. 2171-en ellenőrizték a leveleket, 1486-an szereltek poloskákat a telefonokba, 8426-an hallgatták le a telefonhívásokat és a rádióadásokat. 100 ezernél több állandó civil besúgó volt, több mint egymillió alkalmi informátor. Hatmillió személyről készült jelentés, és volt egy teljes ügyosztály a Stasi dolgozók megfigyelésére. Elmondható, hogy az NDK igen közel járt ahhoz, hogy teljes megfigyelés alá vonja az ország összes polgárát. Megvalósították a gondolatrendőrséget.

A regényben a nyomozás során az egyik egykori lipcsei diák nagyon jól megfogalmazta egy mondatban az akkori helyzetet: „Mindig is úgy éreztem, hogy az a szocializmus, amit az NDK-ban gyakoroltak, inkább a nácizmus folytatása volt…” Azután megismétli még egyszer, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának: „… nagyon gyorsan arra jutottam, hogy a keletnémet szocializmus gyakorlatilag csak a nácizmus egy másik fajtája.”

Egy másik egykori diák gondolatai, amikor ránézett egy másik emberre, és rádöbbent, hogyan lehet bármikor is létjogosultsága egy rendőrállamnak, illetve olyan fokú diktatúrának, amilyet az NDK-ban tapasztalt: „… látta benne az embertelenséget, és átlátta, hogyan épülhetnek egész társadalmak a puszta kegyetlenségre.”

Izland elszigeteltsége

Izland szinte minden történelmi eseményt a távolból figyelt, amit elsősorban földrajzi helyzetének köszönhet. Ez az elszigeteltség olykor kedvező volt számukra, mint ahogy ez a regényből is világossá válik.

Izland

A legjobban egy kis epizód érzékelteti ezt az elszigeteltséget. Az eset az egyik nagykövetségen zajlott a nyomozás során. A nagykövetség dolgozója megkérdezte a nyomozókat, hogyan ölték meg azt az embert, akinek a csontvázát megtalálták a tóban. Egyenesen rákérdezett, hogy kivégzés volt-e, tarkólövés vagy ilyesmi.

Elínborg elképedt, és ezt válaszolta: „Ugyan már, Izlandon vagyunk! Ebben az országban majdnem kétszáz éve hajtották végre az utolsó kivégzést, azt is bárddal.”

Egy izlandi számára elképzelhetetlen, hogy egy honfitársa bármilyen módon belefolyt volna politikai szövevényekbe. Izlandnak ehhez nem fűződött semmilyen érdeke.

Izland elszigeteltségét hivatott hangsúlyozni az is, hogy szinte mindegyik regényben elhangzik valamilyen formában, hogy a kis nyomozócsapat egyszerű bűntényekhez van szokva. Amikor már hellyel-közzel összeállt a kép, hogy merre kell keresniük a további adatokat, a három nyomozó hitetlenkedve próbálta felfogni, hogy mibe tenyereltek, képtelenek voltak felfogni az esetet. „Egyszerű, izlandi bűntényekhez voltak szokva, titokzatos szerkezetek, kereskedelmi attasék és hidegháborús nagykövetségek nélkül: az izlandi valósághoz, amely unalmas, földhözragadt és végtelenül távol van a világ csatatereitől.”

A nyomozás

A nyomozás menete szintén erősen kapcsolódik az előzőekben leírt ritmus kérdéséhez. Ez nagyon jól jellemzi a skandináv írásmódot, melyet Arnaldur Indridason különösen jól ötvözött saját egyéni stílusával. Ez a stílus most már minden regényében felismerhető.

Még a századik oldal elérése előtt szinte minden információt megkapunk. Rengeteg körülményt mutat meg az író, nagyon érzékletesen mutatja be a szereplőket, még a tettest is (és nincs titok, tudjuk, hogy ő a tettes, csak a személyét fedi homály).

Jelen esetben a fordulópont hozzávetőlegesen a 80. oldalon következik be. Ott már mindent tudunk, amit tudnunk kell, sokkal több információval rendelkezünk, mint a nyomozók. Ám van néhány apróság, amelyeken velük együtt kell végighaladnunk. Ekkor kezdődik a monoton nyomozás. Lelassulnak az események, amelyeken olykor egy érdekes visszaemlékezés vagy egy érdekes információ áttör, szinte kiránt minket a monotonitásból. Egyszerre mindig csak apró információkat tudunk meg, mint ahogy ez a való életben is így működik. Ettől érezzük úgy, hogy velük együtt nyomozunk, ettől lesz hiteles az egész.

Érdekesség, hogy az Erlendur-sztorikban szinte mindig kettéválik a nyomozás menete. Erlendur elindul a saját útján, amely sok esetben jócskán elhajlik az eredeti nyomozástól. Ezt azonban senki nem veti a szemére, az elmúlt harminc évben nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy ritkán téved. Nincs ez másként most sem. Egy Ford Falcon egykori tulajdonosa után kutat, aminek látszólag igen kevés, vagy inkább semmi köze nincs a történethez. Csak jóval később derül ki, hogy mégis. Közben telnek a hetek, olykor valaki rákérdez, hogy miért hajtja ezt a szálat, hiszen itt csak egy eltűnt emberről van szó. De Erlendurnek az eltűnések a gyengéi, így senki nem próbálja meg visszatartani a maga választotta úttól. A szálak pedig egyre közelebb érnek egymáshoz.

A nyomozás menetén haladva az író teletűzdeli a történetet véleményekkel. Hol a nyomozók alkotnak véleményt, hol a kihallgatott személyek, a szemtanúk vagy a tettes. Ezek a vélemények teszik teljes egésszé azt a képet, amit végül az olvasó kialakíthat magának az ’50-es évekről, az akkori körülményekről, valamint az indítékokról.

A gondolatok „átfolyása”

Nem tudom más szóval jellemezni ezt a stílusirányzatot, amit eddig még egyetlen írónál sem tapasztaltam.

Azokra az átfolyásokra gondolok, ahogy a szereplők gondolkodnak, asszociálnak. Például Erlendur beszél valakivel, egy szemtanúval, és egy szóról vagy egy mozdulatról eszébe jut a lánya, és végiggondolja az előző napon történt telefonbeszélgetést. Sokszor az eredeti beszélgetés a szemtanúval már nem is folytatódik, esetleg egy elköszönés erejéig visszatér az író, de a következő mondatban már egy új szituációban találjuk magunkat.

Ennek ellenére mégsem zűrzavaros ez a különleges szerkesztésmód. Sokkal inkább a gördülékenységet segíti elő. Talán azért van így, mert a való életben is így gondolkodunk, asszociálunk, csupán annyi változik, hogy itt megengedhető, hogy a cselekmények helyszíne gyorsabban változzon. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez a skandináv írásmód jellemzője, mert nem az. Ilyen erős „gondolati átfolyást” még egyetlen más írónál sem tapasztaltam. Pontosan ez az a jellemző, amiért Arnaldur Indridason az egyik kedvenc íróm.

Írta: Franky Silver

Arnaldur Indridason regényeit azoknak ajánlom, akik súlyos és nem könnyen emészthető szórakoztató irodalomra vágynak. Itt találhatók: Arnaldur Indridason könyvek a Ráday Antikváriumban

Jo Nesbo: Vörösbegy

Jo Nesbo: VörösbegyJo Nesbo Harry Hole regénysorozatának harmadik kötete a Vörösbegy, amely az egyik legizgalmasabb és legcsavarosabb történet.

Skandináv regények között nem egyedülálló az a megoldás, melyet ebben a regényben Jo Nesbo is alkalmazott, vagyis hogy fél évszázados időeltolódással mesél két teljesen különálló történetet. Hasonló megoldással találkozhatunk a nagyszerű izlandi író, Arnaldur Indridason Kihantolt bűnök, valamint Hidegzóna című regényeiben. Ez egy igen hatékony módszer a feszültség fokozására, amit Nesbo mesteri szintre fejlesztett a Vörösbegyben.

A magyar kiadásból erősen hiányoltam, hogy nincs feltüntetve a sorozat számozása, hiszen itt nem csak a nyomozás menetéről van szó, hanem Harry Hole életének szakaszait is nyomon követhetjük.

A kritika spoilert tartalmaz.

Különböző idősíkok

Már a könyv elején tudja jól az olvasó, hogy a két történet – melyeket több mint 50 év választ el egymástól – valahol össze fog fonódni, lesz valamilyen kapcsolódási pont.

Éppen ezért nagyon érdekes felvetés, hogy mi köze lehet az 1944-ben Leningrád mellett harcoló norvég frontkatonáknak a mai Oslóhoz, és milyen bűntény vagy merénylet van előkészülőben.

Történet-független bevezetés

A regény elején Jo Nesbo egy eddig nem használt trükkhöz folyamodik. Az Egyesült Államok elnöke érkezik Oslóba, és az ő fogadására kirendelt rendőrök és titkosszolgálatosok között találjuk magunkat egy idegfeszítő szituációban.

Majd váratlan fordulattal vége lesz a jelenetnek, és egészen máshol folytatódik a történet. Ezzel a feszültségben gazdag szituációval az író előre felpörget minket, előkészíti elménket az igazi történet befogadására. Érdekes lelkiállapotba kerültem az első és a valódi első fejezet között.

A háború, mint körülmény

A regény teljes „ideje” alatt a történet két szálon fut, egészen a legvégéig. A háború alatti játszódó jelenetek naturális betekintést nyújtanak az egykori frontkatonák körülményeibe, valamint eszméikbe, elszigetelt erkölcseik saját tisztaságába.

Szép lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem állt szándékában egyiküknek sem az árulás, amikor ezek a fiatalok – még szinte gyerekek – önként jelentkeztek a német hadseregbe. Valóban meg voltak győződve arról, hogy a szabad Norvégia ügyéért harcolnak.

Ennek érzékeltetése után az író szembeállítja a nemzetiszocialistákat a fiatal neonácikkal. Nagyon pontosan érezhető, ahogy az idős emberek valósággal rosszul vannak a neonácik céljaitól és eszközeitől, a megjelenésükről már nem is beszélve. Ezzel szemben a neonácik istenként tisztelik a ma már aggastyán egykori frontkatonákat, teljesen félreértve egykori céljaikat és az egész önkéntesség szellemiségét.

Félreértés ne essék, nem áll szándékomban védeni azokat az önkéntes norvég katonákat, akik az első szóra mentek harcolni a németek oldalán. Mindössze csak annyit akartam ezzel mondani, hogy megértettem akkori valós céljaikat, hazaszeretetüket, és hogy mennyire könnyű volt őket félrevezetni és más célokra felhasználni.

Norvégia helyzete a második világháborúban

A regényen felbuzdulva utánanéztem, hogy nagy vonalakban mi történt Norvégiában a második világháború alatt.

Norvégia semlegességi nyilatkozatot adott ki, ami cseppet sem hatotta meg a német hadsereget, így két hónap alatt megadásra kényszerítették az országot. Ekkor a királyi család emigrálni kényszerült. Ez is egy fontos momentuma a Vörösbegynek, hiszen ez a merénylő legnagyobb sérelme országa vezetőitől.

Németország nyilvánvalóan a kizsákmányolhatóság miatt nem hagyta, hogy Norvégia semleges maradjon. Az ezer hajóból álló flotta volt a legjelentősebb ok, amiért az ország megszállása kívánatos volt a német csapatok számára.

Ezenkívül két érdekes adat. A második világháború alatt Norvégia nemzeti jövedelmének majdnem a felét használták fel a németek háborús célokra. Egyszerűen kivonták az országból ezt a hatalmas erőforrást. Elgondolkodtató, ennek ellenére miért nem volt erősebb az ellenállás Norvégiában. Erre is megvan a magyarázat. Norvégia lakossága mindössze 4 millió volt, ehhez képest a háború végén 400 ezer német katona tartózkodott az országban. Ez elég jelentős szám. Ha jobban belegondolunk, minden tizedik norvég állampolgárra jutott egy német katona. Ezzel az erőjelenléttel nyilvánvalóan képesek voltak csírájában elfojtani az ellenállásnak még a gondolatát is.

A fenti adatokat azért szerettem volna megosztani, mert így vált számomra is teljesen érthetővé Norvégia hozzáállása a háborúhoz. Valamint az is érthetőbb lett, hogyan voltak képesek a németek olyan könnyedén félrevezetni a norvég fiatalokat, hogy önként menjenek az élvonalba harcolni a németek oldalán. Egyszerű félrevezetésről volt szó, mint ahogy arra a könyvben szereplő Sindre Fauke is rádöbbent: ez nem az ő háborúja már.

Ez a jelenet visszanézve meghatározó a történet szempontjából, és a frontkatonák jelleméről, hozzáállásáról is sokat elárul. Harry Hole nyomozása során eljut Sindre Fauke-hoz, az idős, de energikus egykori frontkatonához. Kérdései elsősorban arra irányulnak, hogy megértse a múltat, hiszen a nyomozás során már világossá vált, hogy a múlt rejti majd a jelen ügy megoldását. Harry arról faggatja Sindrét, hogy mikor változott meg, mikor jött rá, hogy nem a jó oldalon áll. Sindre ezt válaszolta: „Igazából nem nevezném változásnak. Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját vívom.”

Időpontok és nevek keveredése

Különösen nehezíti az olvasók számára a megértést, hogy a múltban játszódó történet nem lineáris, sokkal inkább összedobált mozaikdarabkákból áll, néha még az időrend sem stimmel.

További nehezítés – ami Jo Nesbo „aljas trükkje” – a nevekkel való visszaélés. Több esetben is az a gátja a megértésnek, hogy több szereplőnek van azonos vagy hasonló neve.

A nevekkel való manipulálás halmozása ez a regény, hiszen a férfi, akit keresünk Úriásnak hívatta magát, a kórházban ezen a néven szólították az ápolónők is. Tehát nagyon bizonytalan, hogy valójában ki feküdt abban a kórházban.

Az elmaradhatatlan érzelmi összeomlás

Jo Nesbót olvasni kemény szellemi munka, és ez többszörösen igaz a Vörösbegyre. Emellett érzelmileg is erősen megindítja az olvasót, olyan eszközöket vet be az író, amelyek egyedülállóak.

Harry nyomozótársa gyilkosság áldozata lesz, mert rájön valami nagyon fontos dologra. Harry és Ellen nagyon közel álltak egymáshoz, szoros barátság alakult ki közöttük. Jo Nesbo mintha azt érezné, hogy kötelessége minden egyes regényben megölni valakit, aki közel áll Harryhoz annak érdekében, hogy újra és újra a mélységekbe taszítsa az amúgy is labilis nyomozót.

Amikor Ellen meghal, mindannyian sajnáljuk. Ám az az igazi megrázkódtatás, amikor Harry elkezdi hívogatni Ellen üzenetrögzítőjét, és elmondja neki az aznap történteket. Úgy tesz, mintha a lány hallaná, miközben a saját halálának körülményeit akarja megbeszélni vele. Morbid és kifacsart szituáció, amellyel én érzelmileg nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen letaglózott.

A befejezés hiányosságai

A fentiek alapján azt lehetne gondolni, hogy a Vörösbegy a legjobb krimi, amelyet valaha olvastam. Tényleg nagyon jó, ám a regény utolsó ötven oldala hagy némi kívánnivalót maga után.

Túlságosan egyenes és következetes, tudtam, hogy mit fogok találni a következő oldalon. Bár a végén volt még egy csavar. Amikor már azt hisszük, hogy beazonosítottuk az egykori frontkatona személyét, akkor csak halvány utalások vannak arra vonatkozóan, hogy talán még nincs megoldva az ügy. A múltidézés áttér az egykori katona naplójának részleteire, amelyre Harry rábukkan, és az ő olvasatában láthatjuk viszont a lapokon. Ez azonban már egy egyértelmű magyarázat és levezetés, bár a végkifejlet még hátravan. Ennek a két résznek az összecsúsztatása elégedetlenséggel töltött el. Ez a kiváló regény frappánsabb befejezést érdemelt volna.

Írta: Franky Silver

Stephen King: A coloradói kölyök

Stephen King: A coloradói kölyökStephen Kingnek talán a legfurcsább műve ez a kisregény. A stílus egyáltalán nem jellemző rá, annyira elüt a megszokottól, hogy többször meg kellett bizonyosodnom arról, valóban Stephen Kinget olvasok.

Nincsenek benne szörnyek, rémek, gonoszságok, sem fantasy elemek. Ám nemcsak emiatt furcsa, hanem elsősorban a hangulat miatt. Az egész mű nyugalmat áraszt, ami tényleg nem Stephen King sajátossága.

Egy nyugodt kisvárosban játszódik a történet, amely egy szigeten fekszik, csak egy komp köti össze a „nagyvilággal”. Ennek ellenére semmi félelmetes nem történik.

A regény történet a történetben. Két idős újságíró „nevelget” egy fiatal gyakornokot, aki eredeti szándéka szerint csak átmenetileg tartózkodik a szigeten.

A regény végére egyértelművé válik, hogy Stephanie-t rabul ejtette a sziget nyugodt életstílusa, és maradni szeretne. Ám ez csak a kerettörténet. A regény egyetlen félnapot mutat be, amikor Stephanie két újságíró gyakorlati oktatója, a helybéli lap tulajdonosa és főszerkesztője elmesélnek egy rejtélyt, amely negyed évszázada történt a szigeten, és amelyre azóta sem találtak magyarázatot.

25 évvel ezelőtt két diák talált a parton egy halott embert, akinek nem voltak iratai, senki nem ismerte, egyáltalán semmit nem lehetett róla tudni. Az egész államban megjelent a fotója, de senki nem jelentkezett, hogy ismerné a fiatalembert. Másfél év múlva egy cigarettazárjegy révén az a kósza ötlete támadt a két újságírónak (a két mesélőnek), hogy a coloradói újságokban is meg kellene jelentetni a fotót. Így derült fény a halott személyazonosságára. Azonban a halála körülményeihez, illetve annak megoldásához, hogyan került háromezer kilométerre az otthonától a férfi, semmi nem vitte közelebb a két újságírót, akiknek időközben „mániájukká” vált az eset.

Nagyon érdekes, hogy King végig azt hangoztatja, hogy ez egy olyan történet, amelyik valójában nem is történet. Hiszen egy történetnek van eleje, közepe és vége, ennek azonban nincs vége (sőt, közepe se nagyon). Az újságírók valamelyike – részben vagy egészben – rengetegszer elismétli ezt a mondatot, ezáltal oktatva a gyakornok lányt az írásra. Valójában Stephen King oktat minket, olvasókat az írásra, vagy inkább a jó írás felismerésére. Kaphatunk órákat arról, hogyan különböztethetjük meg a jó újságcikket a rossztól, valamint a nagyvárosi és a kisvárosi helyi lapok különbözőségeiről.

Bár rengeteg tanulság van a történetben (amely valójában nem is történet), engem mégis egy mellékszál fogott meg igazán. A két újságíró azt taglalja éppen, hogy a halottasház hány napig tartotta ott az ismeretlen férfi holttestét, majd egyikük megjegyezte, hogy bár nincs rá törvény, hány napig kell a holttestet „tárolni”, ám a HULLABIZNISZBEN hallgatólagos megegyezés van ezzel kapcsolatban. A hullabiznisz szó eléggé arcul csapott, pedig lecsupaszítva valóban erről szól az egész halottasház-ravatalozó-koporsókészítő-sírásó szakmakomplexum.

Ugyanennek a jelenetnek a megrázó része, amikor Stephanie elképzeli a hullát, ahogy ott fekszik kiterítve a márványasztalon, azonosítatlanul, elveszetten. Majd azt gondolja: „Egy gazdátlan csomag a holtak postáján.” Ez pontosan leírja a szituációt, több szóra nincs is szükség. A történet (amely valójában nem is történet) fele valóban erről szól, ezt érzékelteti. Egy halott ember, akiről senki nem tud semmit, és látszólag nem hiányzik senkinek. Eléggé elkeserítő már a gondolat is.

A továbbiakban a két újságíró 25 évvel ezelőtti nyomozásukat és az eredményeket meséli, de minden egyes tény vagy feltételezés után figyelmeztetik a gyakornoklányt, hogy ennek a történetnek nincs vége. Az író beleveri a fejünkbe, hogy ne reménykedjünk, mert hiábavaló, a rejtélynek nem lesz megoldása. Ám ezzel mintha még tovább tüzelné a reményt, hogy a végén csak megkönyörül rajtunk, és lesz megoldás. Nem lett. A rejtély örökre rejtély maradt.

Bár a mű „befejezetlen”, nincs megoldás, mégsem éreztem űrt. Végiggondoltam a lehetséges befejezéseket, és rájöttem, hogy valóban nincs helytálló megoldás. Minden elképzelhető teóriát ellenőrzött a két újságíró, és negyed évszázad alatt sem jutottak eredményre. A coloradói kölyök története örök rejtély.

Írta: Franky Silver

Ha hasonló olvasmányhoz támad kedved, kattints ide! Stephen King könyvei a Ráday Antikváriumban