Jack London, vadon vidékek krónikása

Jack London 1916, hat nappal a halála előttMelyik fiú ne álmodozott volna arról gyermek- vagy serdülő korában, hogy bejárja a rejtelmes, felfedezetlen vagy lakatlan területeket, próbára teszi bátorságát, erejét, rátermettségét, hogy vajon miképpen állná meg a helyét az igazi veszélyek közepette? És hány alkotót találunk a világirodalom nagyjai között, akiknek hősei, diadalt kivívói vagy az elbukottak, a vereséget szenvedők nem a képzelet szülöttei, hanem a saját, valós emlékeikben szereplő figurák? Nem sokat találunk.

Ezen kivételes személyiségek egyike Jack London, a modern amerikai irodalom meghatározó egyénisége, akinek kalandos életútja, íráskészsége, mesélő ereje igen mély nyomot hagyott nemcsak az amerikai, de a világirodalom számos kiemelkedő alkotója művészetében.

Jack LondonAz egyszerű, mindennapi olvasó is csak a száját tátja, ha belepillant ennek a 19. század végén született fiatalembernek az élettörténetébe. Mi hajtotta a nyomorban felnövő, 12-13 évesen már inaszkadtáig gürcölő fiút arra, hogy a legelképesztőbb, legkockázatosabb kalandokba is belevágjon? Hiszen már kamaszként előbb osztrigakalózként kereste a kenyerét, majd elszegődött egy fókavadász hajóra hajósinasnak, ahol belekóstolhatott a való élet vad és kegyetlen szegmensébe, ahol egyetlen jog létezik: az ököljog. Az erős talpon marad, a gyenge elbukik.

Amikor megunta a vízi életet, új kalandokat keresett. Mindenféle fizikai munkát elvállalt, hogy megfeleljen a maga számára felállított mércének: mindenben a legjobbnak kell lenni, mindig az élre kell törni.

Kubikusként, vasúti szénhordóként dolgozott, majd úgy döntött, hobóként (országúti csavargó) bejárja Amerikát, és bár ez csak részben sikerült, hiszen bebörtönözték csavargásért, mégis volt hozadéka: az Országúton című regénye, amely jóval később íródott, de óriási sikert aratott. (Évtizedekkel később még John Steinbeck is merített belőle momentumokat az Egerek és emberek című művében.)

A kalandvágy hajtotta Alaszkába is az aranyláz idején, ahol igazán belekóstolhatott az emberi mohóság, irigység, gyűlölködés, árulás legkülönbözőbb formáiba, ugyanakkor a hősiesség, bátorság, bajtársiasság, a legvégsőkig kitartás megnyilvánulásaiba is. Vagyont ugyan nem szerzett, tapasztalatot, élményeket annál inkább.

Jack London 9 éves korában kutyájávalEzek az emlékek ihlették első novelláit, melyek java része az alaszkai aranyásók küzdelmeiről, a létért való harcról, no és persze a vad és érintetlen természet iránti rajongásáról szólnak. (Aranyásók Alaszkában, A farkas fia, A vadon szava.) Sajátos stílusának kialakítása nem jelentett számára különösebb gondot, hiszen gyermekkorától a természet és a kalandos élet iránti rajongásán túl egy valami volt, ami élete végéig kísérte: az olvasás, a tudás iránti vágya. Tisztában volt azzal, hogy hiába áll tapasztalatokban, gyakorlati tudásban jóval kortársai fölött, tanulnia kell, palléroznia kell elméjét ahhoz, hogy befogadják az értelmiségi körök. Igen nagy nehézségek árán, fizikai munka mellett letette az érettségi vizsgát, egyetemre is beiratkozott, de két év után úgy vélte, ez csak időpazarlás. Úgy tűnik, mégsem volt az, hiszen ezeknek a küzdelmes éveknek a visszaidézéséből született a Martin Eden című többé-kevésbé önéletrajzi regénye.

A kalandos ifjúságnak természetesen megvolt a negatív hozadéka is: Alaszkában skorbutot kapott, amely aztán számos más szervi bajának is eredője lehetett. És a legfőbb rém, amellyel élete végéig küzdött: az alkoholszenvedély. Erről is vallott, szokása szerint őszintén és leplezetlenül John Barleycorn című regényében (Magyarul Sárga sátán címmel jelent meg).

Jack LondonNépszerű íróként a 20. század első éveiben már csak az alkotásnak és jachtján való hajókázásainak szentelte idejét. Rengeteget írt, újra és újra felelevenítette alaszkai küzdelmeit, mérhetetlen vonzódását és csodálatát a kutyák iránt (A beszélő kutya, Az éneklő kutya, Fehér Agyar). Tengeri élményeiből ihletett műve, A tengeri farkas is a halhatatlanok közé emeli.

Akár kalandos történeteket kedvelő ifjú olvasókról, akár a kiforrott irodalmi stílust áhító idősebb korosztály felé tekintünk, kétségkívül valamennyiüket elragadja az a szenvedélyesen láttató elbeszélő mód, mely sorok olvastán szinte bőrünkön érezzük a kegyetlen fagy maró hidegét, vagy a sós tengeri levegőt. Ha egy London-történetbe belefeledkezünk, a hősök vagy antihősök bőrébe bújva azt látjuk, halljuk és mondjuk: a kalandok értünk vannak, és mi a kalandokért.

Írta: Vágó József

Kedvet kaptál gyerekkori kedvenced újraolvasásához? Jack London könyveit itt tudod megvásárolni: Jack London könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Egy ismeretlen ismerős: Mark Twain

Mark Twain életeHogy miért ismeretlen és egyben miért ismerős? Tisztelt Olvasó, ha felteszik Önnek azt a kérdést, hogy ki volt és miért jelentős Samuel Langhorn Clemens, tud-e rá kapásból válaszolni? De ha úgy hangzik a kérdés, hogy kicsoda volt Mark Twain, úgy vélem, nem kétséges, hogy a szépirodalmat kedvelők azonnal tudják a helyes választ. Ugyanis e két név ugyanazt a személyt takarja, akinek művei, novellái, karcolatai, regényei immár több mint száz esztendeje ott ragyognak, fényükből mit sem veszítve a világirodalom legjelentősebb alkotásai sorában.

És miért pont Mark Twain? A magyarázat az, hogy a leendő író, aki már 14-15 évesen cikkeket publikált bátyja újságjában, nagyon fiatalon elszegődött egy gőzhajóra, ahol elsajátította a folyami hajózás csínját-bínját. A Mississippin szállítottak árut. Az igen szeszélyes folyamon állandóan mérni kellett a meder mélységét, nehogy zátonyra fussanak. A mélységmérő rúd második vonása jelezte azt a vízmélységet, ahol zavartalanul tudott a hajó haladni. Ennek a második jelzésnek a neve angolul mark two volt, ez adta az ötletet a fiatal fiúnak, hogy e könnyen megjegyezhető álnevet használja íróként.

Nagyon korán felfigyelt rá a korabeli amerikai irodalmi élet. Már az 1867-ben megjelent Az aranyozott kor című regénye óriási siker volt, s az ezt követő regényei, novelláskötetei is irodalmi csemegének számítottak az olvasói körökben. Részint saját életéből merített élményei (Élet a Mississippin), részben valós történelmi alapokon nyugvó izgalmas, érdekfeszítő históriái rázták föl az addig elég lanyha irodalmi életet. (Koldus és királyfi).

Programja már ebben a kezdeti időszakban is igen zsúfolt volt, hiszen számtalan meghívást kapott felolvasó estek megtartására. Szívesen vállalkozott az ilyen eseményekre, hiszen népszerűsége ennek kapcsán is nőttön-nőtt, anyagilag sem volt elhanyagolható. Amiért az emberek (még akik egy sorát sem olvasták) tömegével tódultak felolvasásaira, karizmatikus megjelenése, lebilincselő stílusa (nemcsak a leírt sorok, de az élő beszédben előadottak) révén magukkal ragadták hallgatóit.

Mark Twain élete

Zsenijét bizonyítja, hogy sikert sikerre halmozva sem állapodott meg egy bizonyos szinten, regényről regényre, novelláról novellára fejlesztette stílusát, kifejezőkészségét. Ennek ékes bizonyítéka az a több kötetből álló regényfolyam, amit a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjaival indított. A középosztálybeli éles elméjű, fantáziadús, mindig kalandra kész úrifiú és az apátlan-anyátlan, jobb sorsra érdemes utcagyerek egymásra találását, barátságát, közös élményeit elmesélő történetek méltán kerültek az ifjúsági irodalom aranypolcára. (Büszkén tehetjük hozzá, hogy A Pál utcai fiúk szomszédságába.)

Ez a két fent említett vásott, oly annyira szerethető kölyök hol együtt, hol egymástól elszakadva bolyong a 19. századvég Amerikájában, vidám, meghökkentő, kalandos eseményekbe belecsöppenve, majd szerencsésen kilábalva belőlük. És mindegyik történet soraiban megjelenik a szánalom a szegények, számkivetettek, másodrangúnak tekintett feketék iránt. Nincsenek frázisként pufogtatott szólamok, könnyfakasztó tirádák, csupán együttérzést kiváltó szavak, tettek, jó cselekedetek. Nos, ezeknek a regényeknek igazán frenetikus hatásuk volt már a maguk korában is, mint ahogy az eltelt évszázad alatt bármikor. Nem véletlenül írta Ernest Hemingway (némi túlzott elfogultsággal) az 1930-as évek elején: ,,Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből. Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Mark Twain életeA későbbi műveivel kapcsolatban felvetődik egy kérdés: vajon Nagy-Britannia irodalmi körei miért zárkóztak el sokáig az Európa-szerte megbecsült és nagyra tartott író munkáitól? A válasz nagyon egyszerű és kézenfekvő: Twain zseniális időutazása, az Egy jenki Arthur király udvarában. Ez a regény olyan bátran, mondhatni pimaszul turkál bele az angol nagy legendárium, a Kerekasztal históriájába, olyan pajzán humorral teszi nevetségessé a szinte félistenként tisztelt hősöket, hogy miközben két kontinens olvasói fuldokoltak a kacagástól, a brit sznobok személyükben érezték sértve magukat. No és aztán erre még ráfejelt az író a Pudingfejű Wilson és az Egymillió fontos bankjegy történetével, melyekkel a korabeli angol nagyburzsoáziát teszi gúny tárgyává.

Persze honfitársaival sem volt sokkal kíméletesebb. Számtalan pamfletben állította pellengérre az irigységet, korrupciót, a hatalomnak való behódolást. Vagy a haszonszerzésre áhító ostoba hiszékenységet. (A lóvátett város). Természetesen az Újvilágban ezt könnyedebben kezelték az olvasók. (,,Úgysem rólam, a szomszédról szól…”) Hát így lehet próféta valaki a saját hazájában.

Természetesen nem csak ezért volt töretlen Mark Twain életpályája 1910-ben bekövetkezett haláláig. És azóta mindmáig, és addig, amíg olvasni tudó és szerető emberek élnek kicsiny bolygónkon.

Írta: Vágó József

Nyelvekkel a világban

Az elbeszélés, mint kommunikációs forma

Egy hétköznapi módja annak, hogy kommunikáljunk egymással, az a nyelv. Mi emberek a beszélt nyelv révén tudunk különböző dolgokat közölni egymással, saját magunkról és másokról egyaránt.

Az elbeszélés mint kommunikációs forma

Attól függően, hogy kinek, mit és hogyan mondunk el, egy választ generálunk annál, aki hallgat minket. Mi jellemzi az elbeszélést, mint kommunikációs formát, és mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között?

Amikor mi emberek kommunikálunk egymással, nagyon sok cselekedetet hajtunk végre. Beszélünk, elmondunk valamit, hangokat adunk ki és mozgunk közben, valamint egy egymással szemben elvárt szerepet öltünk magunkra. Amikor kommunikálunk, öntudatlanul normákat állítunk fel azzal kapcsolatban, hogy mi a jó, a helyes, és mi az, ami fontos a társadalomban és az életben.

A kommunikáció egyik leghétköznapibb módja a nyelv, tehát az, hogy beszélünk egymással. Több módon beszélhetünk valakivel vagy valakihez, hogy különböző reakciókat váltsunk ki. Kérdezhetünk valamit, üdvözölhetünk valakit, vagy kiadhatunk egy utasítást. El is mesélhetünk valamit és ez a kommunikáció egy speciális formáját követeli meg. Ez a forma szinte olyan, mint egy páros tánc, ahol vannak előre meghatározott lépések és mozgásminták mindkét partnernél. A mesélő tud valamit, amit a másik még nem, és aki mesél, felelősséget vállal a helyzetért. A mesélő jogot formál a szavakra, cserébe azonban vállalja, hogy amit mond, az jelentőségteljes lesz a hallgató számára.

Ami a mesélést, mint kommunikációs formát jellemzi, éppen az, hogy a mesélő kontrollálja, hogy mit és hogyan közöl. Mit lehet kifejezni az mesélés során? Részben személyek közötti kapcsolatot, történéseket, szituációkat és a környezetet, ezeket lehet tovább adni a hallgatóságnak. A mesélő a szavak megválasztásával és a hangsúlyozás segítségével szintén meghatározza azt, hogyan fogja megérteni a hallgatóság azt, ami közlésre kerül. Ily módon színesedik a történet, és így nyer értelmet mind a mesélő, mind a hallgató számára.

Mondák, vándorlegendák és kulturális minták

Az elbeszélés felhasználható arra, hogy létrehozzuk magának a történetnek egy konstrukcióját. Arra is használható többek között, hogy bemutasson egy közösséget, megmutassa a különbözőségeket, valamint azt, hogy mi a megszokott és mi a szokatlan egy kultúrán belül. Az elbeszélés azonban kizárólag szórakoztató célra is használható.

Mesék, anekdoták, viccek, dalok, közmondások, önéletrajzok és mondák, melyeket különböző mesélőtechnikák segítségével lehet elmondani, hogy azok megkapják specifikus karakterüket.

A monda egy olyan mesélési forma, melyet gyakran támogatunk a társadalomban. A monda egy olyan elbeszélés mely az igazság és a fikció közötti határvonalat foglalja magában. A mesélő ambíciója, hogy a hallgatósága igazságként, valóságként fogja fel, amit mesél. Egy monda formája azáltal jön létre, hogy kinek és hogyan mesélik, valamint milyen szituációban hangzik el. Ezért működik az, hogy a kulturális mintákat, mint amilyenek a félelmek és normák, a mondák révén tanuljuk meg idővel a társadalomban.

Egy vándorlegenda gyakran egy rövidebb elbeszélés, melynek egyértelmű lényege vagy üzenete van, ám ahogy sok mesélőn megy keresztül, valamint ahogy a társadalom idővel változik, ezek a vándorlegendák is formálódnak. Amikor a társadalom változáson megy keresztül, létrejönnek olyan elbeszélések, melyek a változásról szólnak, de amikor mi emberek hozzászokunk a hírhez, az elbeszélések gyakran eltűnnek. Amikor egy személy valami hihetetlen dolgot mesél, amit szerencsés módon az unokatestvére édesanyjának a fodrászától hallott, akkor nagyon esélyes, hogy éppen egy vándorlegendát hallgatsz.

A szóbeli és az írásbeli kommunikáció közötti különbség

Mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között? Elsősorban az, hogy az írásbeli kommunikáció egyirányú. A szerző nem kap közvetlen visszajelzést a szöveggel kapcsolatban az olvasótól. Fordítva is igaz, az olvasó sem tud semmit közvetlenül hozzáfűzni az olvasottakról a szerzőnek.

A nyomtatott szöveg szintén megőrzi formáját, nem változik az olvasóktól függően, hanem statikusabb. Inkább az olvasó, aki a szöveget értelmezi, ő választja meg, hogy hogyan értelmezi és hogyan fogja fel a szöveget, mely az ő személyes tapasztalatától függ, valamint attól, hogy milyen időben él és milyen az uralkodó társadalom.

Mivel a nyomtatott szöveg megőrzi formáját és nem változik ugyanolyan mértékben mint egy szóbeli elbeszélés, ezért a nyomtatott információkat megbízhatóbbnak tekintjük. Mivel a nyomtatott szöveg az igazság meghatározásának tekinthető, ezért ennek eredményeként a történelem során nagyon sok különböző típusú írás került máglyára. Úgy vélték, hogy ezek az írott és nyomtatott szövegek erős hatalommal bírnak, amit teljes mértékben el kell törölni, hogy elveszítsék hatalmukat, ezáltal a valódiságukat. Az írott információk valóban több igazságtartalommal bírnak, mint a szóbeliek? Hogy mely információ igaz és melyik hamis, egyedül az az olvasó tudja, aki a megfelelő időben és helyen értelmez egy szöveget. Az, ami ma igaz, holnap hamis lehet.

Írta: Sandra Bjärenberg
Fordította: Franky Silver
Forrás: Trollbunden
Trollbunden főoldal

A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

Cikkünk első részében szó esett vérfarkasokról, vámpírokról, gyilkos bohócokról, jóslásról és a Fekete madame-ról. A cikk első része itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Kísértetkastély

A mostani részben górcső alá vesszük a kísérteteket, zombikat, kísértethajókat és -vonatokat, a tavi szörnyeket és egyéb érdekes lényeket és történéseket.

Kísértetek, zombik és kísértetjárások

Napjainkban a kísértetek és a zombik egyaránt hétköznapi figurák a tömegkultúrában. Nagyon-nagyon régi az a meggyőződés, hogy a kísértetek, illetve a hazajáró lelkek egyéb formái valóban léteznek.

Kísértet a temetőben

A zombi egy új szó és egy új figura Svédországban. A zombik eredetileg a haiti woodoo valláshoz tartoztak a karibi-térségben. A régi időkben az emberek Svédországban inkább visszatérő lelkekről és kísértetekről beszéltek. A nagy különbség az, hogy egy zombinak hiányzik a gondolkodásra való képessége. Olyan, mint egy akaratlan, éhes ragadozó, amit egy varázserővel bíró személy irányít. Ezzel szemben egy hazajáró lélekről vagy egy kísértetről úgy gondolják, hogy sok tulajdonságot megőriz abból az időből, amikor még élt. Azt, hogy egy ember visszajárt, azzal magyarázták, hogy valami megoldatlan maradt, vagy azzal, hogy még életében az emberek problémásnak vagy gonosznak tartották. A tömegkultúrában ezek a határok elkezdtek elmosódni, ami egy világos jele annak, hogy szerfelett kevesen vannak, akik ezeket a lényeket komolyan veszik.

Zombi

Sokan úgy vélik, hogy a kísértetek tartózkodási helyei a kastélyok, uradalmi birtokok, régi házak, bezárt elmegyógyintézetek, temetők, akasztófák helye és régi hadszínterek. Leegyszerűsítve elmondható, hogy azok a helyek, melyeknek vagy régi történetük van, vagy amiknek a története halálhoz és nyomorúsághoz kapcsolódik. A jämtlandi Lelkészlak egy olyan épület, amiről sokan úgy vélik, hogy Svédország legkísértetiesebb helye, akik ott éjszakáznak, különleges oklevelet kapnak. Hasonló kísértetjárta helyek vannak Nyugat-Götalandon is. Napjainkban speciális kísértettúrákat is szerveznek az ország több területén. Több göteborgi kísértethistória került összegyűjtésre a Kísértetház Göteborgban című könyvben, mely két névtelen szerző által lett kiadva 2015-ben.

Kísérteties világítótorony

Az elképzelés az élet utáni életről, és hogy az elhunytak egy része valamilyen módon itt időzik még ezen a világon, mindig lenyűgözte az embereket és a variációk erre a témára minden emberi kultúrában megtalálhatók. A kísértetek lehetnek veszélyesek, lehetnek közömbösek az emberek tevékenységei iránt, vagy lehetnek segítőkészek. A tömegkultúrában van nagyon sok kedves kísértet. Laban, a kis kísértet, aki a családjával él a Gomorronsol pincében, gyerekkönyvekben került bemutatásra, melyeket Inger és Lasse Sandberg írt a 60-as években. Ő a kedves kísértet tipikus példája. Azért alkották meg ezt a kísértetet, hogy a gyerekek ne féljenek a szellemektől. Idővel Laban kísértet kapott egy csintalan kishúgot is, aki a Labolina nevet kapta. Létezik sok elbeszélés olyan kísértetekről, akik azért mutatják meg magukat, hogy valamit előre jelezzenek, vagy egész egyszerűen csak veszélyesek és agresszívek.

Kísértetvonat és kísértethajó

Léteznek elbeszélések szellemekkel való találkozásokról a vonatokon a göteborgi hagyományőrző archívumban, de a legtöbb leírás ebben a kontextusban a szellemvonatokra vonatkozóan egy másik városban is megtalálható.

Szellemvonat

Rengeteg szóbeszéd és történet keringett egy különös szellemvonatról Stockholmban a 80-as évek elején. Éjszakánként robogott végig egy ezüstszínű vonat a metróvonalon. A híresztelések szerint ez nem akármilyen vonat volt – ez volt a halottak vonata, és aki véletlenül felszállt rá, az soha többé nem tudott leszállni. Ugyanakkor úgy vélték, hogy a vonat végcélja a zárt, lepusztult Kymlinge állomás volt. Ott szálltak le a halottak, és aki olyan szerencsétlen volt, hogy felszállt a vonatra, követnie kellett a halottakat a pokolba. Eddig tartanak a városi legendák. Valójában ez egy olyan vonat volt, amit a Stockholmi Közlekedési Vállalat tesztelt, egy új vonat prototípusa, amit éjszakánként küldtek ki próbakörre. A metróállomást a 70-es években kezdték építeni, de különböző okok miatt sosem készült el. Ezért nem áll ott semmilyen vonat és ez az oka annak, hogy az állomás olyan elhagyatottnak néz ki. Valóban létezett egy ezüstszínű vonat és egy lezárt metróállomás, de nem volt sem szellemvonat, sem szellemállomás, hanem ennek a háttere teljesen természetes okokkal magyarázható. Hasonló történetek vannak szellemhajókról – gondoljunk csak azokra a szellemhajókra, melyek a kalózfilmekben vannak –, melyek valójában nagyon régiek. Ráadásul napjainkban vannak történetek szellemautókról és egyéb szellem járművekről.

Kísértethajó

A metrók és a villamosok viszonylag modern jelenségnek tekinthetők. A régi időkben hosszabb utakra hajóval, lóháton vagy lovaskocsival mentek. Számos történet található ezekről az archívumban. A következőt 1937-ben jegyezték fel Lundby községben (ma Göteborg része):

„Akkor történt, amikor hosszú utazások voltak kint az Északi-tengeren. A vihar elkapta a hajót, az pedig elsüllyedt a tengerben, emberekkel és minden mással együtt. Ezután, ha az ember elment újabb hosszú utazásra, találkozhatott ezekkel az elsüllyedt hajókkal. Pontosan ugyanúgy néztek ki, ahogy az ember emlékezetében megmaradtak. És a teljes legénység világosan látszott. Vörös sisakban voltak.” (IFGH 04026)

A Koffa és a tavi szörnyek

A Skóciában lévő Nessie egy világhírű tavi szörny, úgy tartják, hogy a Loch Ness tóban él. Ám Nessie nincs egyedül. Sok más országnak is vannak feljegyzései hasonló tavi szörnyekkel való találkozásokról.

Nessie Loch Ness tavi szörny

Svédországban a jämtlandi Nagy Tavi Szörny már az 1600-as évek közepe óta ismert. A Nagy Tavi Szörnyet ráadásul egy külön kabalával tisztelték meg, melyet Birgernek neveztek el, ez több gyermekkönyvben is feltűnik. A Hagyományőrző Intézetben vannak feljegyzések és felvételek is a Nagy Tavi Szörnyről. A gyűjteményünkben ezek közül a legrégebbi 1919-ből való. Viszont a Nagy Tavi Szörny sincs egyedül. Az 1800-as évek óta vannak feljegyzések arról, hogy többen azt vallották, hogy láttak tavi szörnyet több svéd tóban, gyakran nagy, kígyóhoz hasonló formában. Svédországban sok különböző adat létezik misztikus lényekről, melyek az elbeszélések szerint különböző tavakban, folyókban és patakokban élnek. A Vänern-tóban van a Koffa (vagy Laka-Koffa), egy helyi híresség, amiről úgy tartják, hogy a tó Torsö és Brommö körüli részén él a vízben. Az elbeszélések szerint úgy néz ki, mint egy tőkehal és egy gyermek keveréke. Egy feljegyzésben a következő áll: „a természetfeletti lény, amiről úgy gondolták, hogy a tó fenekén van és egy régi csáklyázó horgon lóg a Värmland-földszorosnál koffának hívják”. A feljegyzésben a további kiegészítés is megtalálható: „a kérdéses jelenséget senki nem tudta alaposan megnézni ahhoz, hogy közelebbi leírást tudott volna adni róla” (ULMA 30904, 139. oldal).

Taviszörnyek

Következésképp a Koffa nem különösebben nagy, talán ez egy variációja a tó asszonyának gyermekéről szóló legendának. Ez a lény kétségtelenül halász szerencsével ajándékozza meg azt, akinek miután fennakad a horgán, betekeri egy sálba, majd újra szabadon engedi. Norvégia déli részén, a Seljord-tóban él egy híresség, a Seljordi Kígyó. A tavak és a tengerek további más lényekkel is kapcsolatba hozhatók. Nevezetesen a tó asszonya is egy ilyen példa, mely sok történetben megtalálható, melyek Nyugat-Götalandról származnak, és olykor úgy gondolnak rá, mint ami egy nagy és rettenetes kígyó képében jelenik meg. A következő feljegyzés 1927-ből származik Seglora községből, Västergötlandról:

A tó asszonya kígyó alakban

„50 évvel ezelőtt egy idős ember elment a Pjätare-tóhoz horgászni. Útközben elhaladt a Hessereds-tó mellett és ott meglátott egy rémisztő nagy kígyót, a szemei akkorák voltak mint két fatányér. A Pjätare-tóhoz érkezve megpróbált halat fogni, de az sehogy sem akart sikerülni. Ahogy ott ült, meglátta a tó asszonyát közeledni a vízen. Elölről szép volt, de a háta üreges. Az idős férfi ezúttal hal nélkül tért haza” (IFGH 01069).

A tó asszonya üreges háttal

Az emberek gyakran gondolták úgy, hogy nagy tavi szörnyeket láttak számos tóban vagy a tenger mélyén. Ilyenek lehettek az óriástintahalak (egy ilyen lénynek Kraken a neve), melyek hihetetlen arányokat, illetve szörnyek egyéb formáit kapták, amikről úgy vélték, hogy a tenger mélyén élnek. Napjainkban azt a félelmet, hogy mi csal le minket a vízfelszín alá, nagyrészt felváltotta az a félelem, hogy mi van az űrben, az univerzum misztériumai.

Földönkívüliek

Valami, amire gyakran emlékeztetnek minket, főként a tömegkultúra révén, azok a különböző űrlények, földönkívüliek, vagy alienek, ahogy angol jövevényszóval mondjuk.

UFO

Főcímek és adatok jelennek meg bőségesen az ilyen lényekkel való találkozásokról, többek között az interneten. Még egy UFO-archívum is van Norrköpingben, Svédországban. Van egy gyűjtemény is azoknak a személyeknek a jelentéseiből az UFO-Svédország weboldalon, akik úgy gondolják, hogy ufót láttak. Ezen az oldalon Nyugat-Götalandról származó adatokat is lehet találni. A Hagyományőrző Intézetben is van több feljegyzés ufókról, illetve földönkívüliekkel való találkozásokról. Miért nyűgöz le minket ennyire az űr és az űrlények? Talán a válasz abban rejlik, hogy az űr még mindig rejtély az emberiség számára?

világűr

A régi időkben a mély és misztikus tengerek, a sűrű erdők és a megközelíthetetlen hegyek voltak titokzatosak, és ezért gondolták, hogy ezeket sok különböző életforma, azaz különböző természetfeletti lények lakják. Napjainkban, amikor már jobban ismerjük bolygónkat, kilakoltattuk a megmagyarázhatatlant és a rejtélyt az űrbe, és ezt egy tudományosabb módon magyarázzuk meg, gyakran valami olyannal, amit racionálisabbnak vélünk. Például úgy gondolják, hogy az űrlényeknek megvannak az eszközeik egy furcsa, magasan fejlett technológiához, amivel olyan dolgokat tudnak megtenni, amiket egyébként nehezen tudnánk elképzelni. De akkor ez nem csak egy új módja annak, hogy megmagyarázzuk azt, amit a néphiedelem varázslatnak vagy mágiának hívott? Hiszen a néphiedelem lényei rendszerint varázserővel bírtak, míg az űrlényeknek hozzáférésük van egy szupertechnológiához. Az elbeszélések formai kialakításában is nagy a hasonlóság. Más szóval a régi legendák és motívumok átalakultak, hozzáigazodtak a jelenünkhöz.

Űrlények elrabolják

Régen úgy gondolták, hogy a néphiedelem lényei rabolták el az embereket, és elvitték őket a hegyekbe vagy a föld alá, ehelyett most úgy gondolják, hogy az űrlények rabolják el az embereket az űrhajóikkal. Sok hasonlóság van az űrlényekről való gondolkodás és aközött, ahogy a néphiedelem lényeiről gondolkodott az ember. Tehát úgy kellene tekintenünk ezekre a régi elbeszélésekre, mint ami egy új, időszerűbb csomagolást kapott.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se

A néphiedelem lényei

A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Az, hogy a néphiedelem lényei csupán a múlt részét képezik, ez nem igaz. Ha elgondolkodunk ezen egy kicsit, hamar belátjuk, hogy még ma is vannak történetek, melyek közszájon forognak a tradicionális, jól ismert lényektől kezdve a teljesen újakig, illetve a régi, ismert lények újra értelmezései.

Néphiedelem lényei napjainkba varázsló

Ezek a lények körülöttünk vannak és erre folyamatosan emlékeztetnek minket, főként a különös történetmesélő-helyzetekben (például pletykaterjesztés, kísértet históriák) vagy a populáris kultúrában. Ki ne ismerné, vagy kinek ne lenne véleménye arról, hogy mik a sárkányok, a kísértetek, a trollok (kobold, hegyimanó), óriások, tündérek, vámpírok és vérfarkasok. Sem a neveket, sem azok jelentését nem tekintik idegennek és gyakran anélkül használják, hogy valaki pontosabb magyarázatot adna erről.

Természetfeletti lények - vámpír

Talán ezek a történetek a különböző lényekről napjainkban hétköznapibbak, mint valaha voltak, még ha manapság inkább szórakoztatnak és elbűvölnek minket, mintsem valóban hinnénk bennük. Ez a dolog a hittel kapcsolatban szintén komplikált, egyes helyzetekben lehet aktuális, míg más helyzetekben nem. Talán a szellemeket és trollokat sok helyzetben irreálisnak tekintjük, de éjjel, a kísértetek óráján, egy régi házban, egy kihalt helyen, vagy ha az ember eltéved egy sötét erdő mélyén, hát igen, akkor talán megváltozik a helyzet. Ám vannak olyan lények is, melyekben elvileg csak a gyermekek hisznek, ilyen például a Fogtündér, a Fogmanó, a húsvéti nyúl, a szörny az ágy alatt, a mikulás vagy az álommanó. Sok felnőtt is beszámolt már arról, hogy találkozott a következő természetfeletti dolgokkal: szellemekkel, lelkekkel, földönkívüliekkel, vérfarkasokkal, lidércekkel, erdei tündérekkel, házi manókkal, vagy angyalokkal és démonokkal. Ezek a beszámolók olykor helyiek, mint például a boszorkánygyűlés Brattön szigetén a Solberga parókián, vagy Koffa, a Vänern-tó taviszörnye, vagy a hazajáró lelkek, amik specifikus helyekhez kötődnek, például a Läckö kastély fehér asszonya, vagy az örgrytei Överås udvarház fekete asszonya, vagy különböző kísértetészlelések és misztikus történések a Kongelfs fogadóban, a Gräfsnäs várromnál, vagy a régi akasztófa helyén a Carlanderska kórház mögött Göteborgban. Egy dolog mindenesetre biztos, ezek a lények nem csak a régmúlthoz tartoznak, bár más módon, de napjaink urbanizált, összekapcsolódott, multikulturális társadalmában is ugyanannyira jelen vannak.

Vérfarkasok és bohócok

Egy lény, amivel gyakran találkozunk filmekben, magazinokban, számítógépes játékokban és regényekben, a vérfarkas. Vérfarkasként olyan személyre utalnak, aki jellegzetes időszakokban farkassá vagy farkashibriddé változik. Maga a szó farkasembert jelent. Egy másik lény, mely gyakran feltűnik, az a vérszívó vámpír. A populáris kultúrában ezek a lények gyakran egymás ellenségeiként léteznek, mindketten egy másik vérfarkas vagy vámpír harapása révén fertőződtek meg. A svéd népi hiedelemben nagyon sok történet létezik a vérfarkasokról, de rendkívül kevés a vámpírokról. A vérfarkasokkal ellentétben a vámpírok csak ritkán különösen öregek, ami egyértelmű jele annak, hogy éppen a vámpír egy újonnan érkezett lény Svédországban. Amennyiben eltekintünk a sorozatok, a játékok és a filmek világától, talán meglepődünk, ha tudomást szerzünk róla, hogy a svéd napilapokban már voltak vérfarkas és vámpír riasztások, de csak a 70-es években. A magyarázatért, hogy hogyan történhetett ilyesmi, legjobb ha közelebbről belekukkantunk egy pár ilyen esetbe.

Természetfeletti lény a vérfarkas

1972-ben elterjedt a pletyka, hogy egy vérfarkas pusztít Trelleborgban, pár hónappal később pedig egy másik Jakobsbergben. Egy évvel később azt a híresztelést közölte le a tömegmédia, hogy egy múmia tartja rettegésben az embereket Stockholm külterületén, Sätrában. A rendőrőrsre folyamatosan érkeztek a telefonhívások a rémült szülőktől és a félelemtől bénult gyermekektől. A napilapok ezt leközölték, időnként kissé gúnyos felhanggal. Mindazonáltal a gyerekek és a szülők félelme minden volt, csak ironikus nem, az valódi volt. Ez a három eset megmutatja, hogy a gyerekeket befolyásolják a horrorfilmek és a magazinok, és ez volt a sötét elemekkel való találkozás és a pletykaterjedés mögött a háttérben. Elég erős meggyőződésünk, hogy sem vérfarkasok, sem múmiák nem voltak Svédországan a 70-es években. Mindenek ellenére ez egy érdekes példa arra, milyen gyorsan burjánzik el a pletyka, és hogy komolyan is lehet venni ezeket, még akkor is, ha nagyon rövid időszak alatt történik.

Természetfeletti lény a vérfarkas

2016 őszén egy riasztás történt az ijesztő bohócokról, mely futótűzként terjedt Svédországban és a világ nagy részén. Látszólag szinte minden bokor mögött gyilkos bohócok lapultak és azt állították róluk, hogy éjjel különösen aktívak. A gyerekek halálra rémültek, a szülők nagyon idegesek voltak, ami oda vezetett, hogy a rendőrséget aggódó emberek hívogatták. Tényleg voltak gyilkos bohócok, és tényleg lázadást terveztek, hogy csapatokba verődve megdöntsék a rendet és feje tetejére állítsák a társadalmat? Nem, semmi ilyesmi nem fordult elő.

Ijesztő bohócok

A nyomok az USA-ba és Angliába vezetnek, ahol az első „fantom bohócokról” szóló pletykák helyi körökben terjedtek 2012-től. Később, a szociális médiának köszönhetően nagyobb területen is elterjedt, mely aztán tovább eszkalálódott, majd egy széleskörű bohóchorrorhoz vezetett 2016-ban. Amint a szóbeszéd gyökeret vert és több riasztást jelentettek, úgy növekedett a híresztelés aránya. A bohócokat mára nagyrészt elfelejtették (csak elvétve jelentenek most már ilyen eseteket a világon a szociális médián keresztül), ugyanúgy feledésbe merültek, ahogy a vérfarkasok, a vámpírok és a múmiák.

Minden időkben léteztek a félelem különböző formái. Változó, hogy mitől félnek az emberek, általánosságban elmondható, hogy ez gyakran a társadalmi félelmekhez kapcsolódik. A hagyományőrző archívumunkban rengeteg feljegyzés található hátborzongató alakokról. A félelem irányulhatott egyes etnikai csoportok vagy alacsony státuszúnak tekintett szakmák felé, mint amilyen például a mezőgazdasági kisegítő, a hóhér, illetve olyan személyek felé, akiket a boszorkánytudományban jártasnak tekintettek. Alternatívaként ott volt a rémület a természetfeletti lényekkel szemben, mint például az erdei nimfa, a folyó meztelen hegedülő lénye, az ördög vagy a szellemek.

Erdei nimfa

A sebesség, ahogy napjainkban a szóbeszéd és a félelem terjed nem egyeztethető össze a régi időkkel. Továbbá az a tény sem, hogy ma a különböző korosztályok nagy része folyamatosan online, így a szóbeszéd és a kommunikáció az egész világon képes elterjedni. Régebben szóban közvetítették az ilyen típusú elbeszéléseket, ezek szájról szájra, vagy nyomtatott formában, könyvek és napilapok által terjedtek.

A Szellem az üvegben és a Fekete madame

Különböző játékoknak különböző a célja. Egy ilyen lehet a játékosok vitézségének tesztelése, hogy el lehessen dönteni, milyen bátrak a résztvevők. Ezek között van egy változat, ahol a résztvevők egy gyertya, egy papírlap és egy üvegpohár segítségével megpróbálnak kapcsolatba lépni egy szellemmel, hogy az megválaszolja a kérdéseiket.

Szellem az üvegben

A résztvevők a felmelegedett üvegpohár hátoldalához érintik az ujjaikat, az elképzelés pedig az, hogy a pohár odacsúszik a különböző betűkhöz, melyek szavakat alkotnak egy festett diagrammon, ami a pohár alatt van. Ezt a játékot úgy hívják, hogy szellem a palackban. Olykor egy egyedi fatáblát használnak, amit ouija-táblának hívnak. Ennek egy másik variációja, amihez csak két keresztbe tett toll szükséges, a Charlie Charlie. A résztvevők spontán reakciói miatt az ujjaik egy adott irányba mozdulnak, ezáltal a tárgy specifikus betűk vagy szavak felé mozdul el, amit aztán úgy értelmeznek, hogy a szellemek mozdították el az üveget vagy a tollat.

Ouija-tábla

A legnépszerűbb játék a fiatalok körében a Fekete madame. Ez úgy zajlik, hogy egy vagy több gyerek bemegy egy fürdőszobába, lekapcsolják a világítást, gyertyát gyújtanak, majd a tükör előtt elmondanak egy rigmust. A versike különbözőképpen hangozhat, de egy szokványos forma ez: Fekete madame, fekete madame, gyere elő! Esetlegesen ezt háromszor megismétlik. Olykor arra is buzdítják azokat, akiknek van merszük ehhez a játékhoz, hogy tegyék a tenyerüket a tükörre. Ezeknek a játékoknak a csábítása az izgalom, mely akkor keletkezik, amikor a csoport kapcsolatba lép a szellemvilággal. Ugyanakkor az érzés is, hogy amit csinálnak, az majdhogynem tiltott dolog. A szellemvilággal való kapcsolatfelvétel különböző módjai nagyon régre nyúlnak vissza. A Fekete madame előfutárai Angliában és az Egyesült Államokban is megtalálhatók. A Hagyományőrző Intézet egyik gyűjteményében több száz választ kaptunk a játék különböző variációira és leírásaira az ország nagy részéből.

Fekete madame - gyertya és tükör

Annak különböző módjai, hogy az ember megpróbáljon rájönni kivel fog összeházasodni, nagyon régi, és erre több különböző trükk létezett. Gyakran úgy vélték, hogy a Szent Iván-éj egy olyan időpont, amikor megtudhatják az emberek, hogy ki lesz a jövendőbeli vőlegényük vagy menyasszonyuk. Egy módszer volt erre a virágszedés. Le kell szedni sok virágot, majd ezt berakni a párna alá. Ezután az adott személy megláthatja álmában, hogy ki lesz a férje vagy a felesége. Egy másik variáció, mely még ma is él, az egy virág segítségével történik, mely többek között százszorszép is lehet. Kitépnek egy szirmot, egyszerre csak egyet, és minden kitépett sziromnál váltakozva mondogatják: „szeret”, „nem szeret”. Az a személy akire a lány (vagy fiú) gondol amikor az utolsó szirom is lehullott, szeretni fogja vagy nem azt, aki a rituálét elvégezte.

A cikk folytatása itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se