Ki volt Lucia?

A régi idők Lucia alakjának bemutatása

Lucia-ünnep

Napjaink fehér ruhás Luciája fénykoronával a fején. Ez a jelenség csak nemrég vált népi hagyománnyá. Tommy Kuusela közelebbről megvizsgált sok értelmezést azzal kapcsolatban, hogyan gondoltak Lucia alakjára a vidéki társadalomban.

A 2012-2015-ös években megrendezésre került a „Télközepi ragyogás” elnevezésű alternatív karácsonyi vásár Jättendalban, Hälsinglandon. A témája „Lucia a népi hitvilágban” volt, valamint az, hogy az embereket mennyire lebilincselték a sötét leírások, melyek a Lucia-alakkal kapcsolatban léteztek. A képen Lucia látható a bűnbakkal. Fotó: Fredrik Broman/Humanspectra

Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről?

Hogyan értelmezték Luciát a vidéki társadalomban az 1800-as években és az 1900-as évek elején? Napjainkban sokan egy fehér ruhás nőre gondolnak, fénykoronával a fején, akit csillagfiúk, koszorúslányok és akár mézeskalács fiúk követnek, akik fényt szórnak a sötétségbe. Annak ellenére, hogy a Lucia-ünnepet sokan a régi hagyományokkal hozzák összefüggésbe, ez egy aránylag új tradíció, különösen a népi hagyományok körében. Mit mutat a folklór archívum gyűjteménye? Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről? Ki tudja, ki volt ő, hogyan értelmezték és hogy nézett ki?

A nyelvi és folklór archívum intézetben több ezer leírás található, mely Luciáról és a Lucia-ünnepségről szól a régi és újabb időkben. Az anyaggyűjtés az 1800-as évek második felétől a modern időkig folyamatos. Ennek az átfogó gyűjteménynek köszönhetően első kézből kapunk betekintést abba, hogyan jelent meg Lucia a régi időkben vidéken. Erre az anyagra hivatkoznak olyankor, amikor napjainkban Luciáról vitáznak. Egy blogbejegyzés természetesen korlátozott és ezért nincs hely arra, hogy érintsen minden szokást és tradíciót, ami összefügg a Lucia-ünneppel. Fontos kiemelni, hogy ez egy sokoldalú tradíció, és több okból is értelmetlen lenne megpróbálni egyetlen eredeti népi hagyományt találni arról, hogy kinek vélték Luciát, inkább összeválogattunk több különböző bemutatást és magyarázatot.

Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Öregrundból, Upplandról, mely arról szól, hogy az antialkoholisták szervezete és egyéb egyesületek hogyan terjesztették a Lucia-ünnepet. Leginkább az iskolákban ünnepelték „lussit”, melyet összekötöttek a tanítási szünet kezdetével. Richard Broberg gyűjtése, 1941. Archiválási szám: 15232, 55. oldal

Lucia svéd története

Először az 1900-as évek alatt nyert általános teret az országban több Lucia-ünnepi szokás. Ezekkel kapcsolatos többek között a fehér ruhás Lucia, fénykoronával a fején, aki a házak lakóit kínálja kávéval és süteménnyel. Az 1900-as években a nemesi kúriáktól, a parókiáktól és az otthonokból terjedt át a Lucia-ünnep az iskolákba, az irodákba, a közintézményekbe, az egyesületekbe stb. Sok feljegyzés került elő az archívumból, melyek szerint nem sokan ünnepelték Luciát a régi időkben, ez a szokás inkább lassacskán terjedt az ország nyugati részéből az 1920-as vagy az 1930-as években, és akkor is elsősorban a városokban. Némi időbe telt, míg ismertté vált vidéken is. Amikor az intézet, és annak elődje az 1930-as évektől kérdőív formájában kérdezett meg embereket a Luciáról, figyelemre méltó volt, hogy sokan azt mesélték, hogy az ő gyermekkorukban a Lucia-ünnep még nem volt ismert. Ezeket a negatív adatokat is érdemes figyelembe venni.

Lucia-ünnepre öltözve

Hjalmar Lucia-ünnepi ruhában 1876-ban. Fotó: A. Jensen/Västergötland Múzeum

A december 12-e és 13-a közötti éjszaka jelentősége már az 1300-as évek óta fennáll, mivel a naptár pontatlansága miatt északon ezt tartották az év legrövidebb napjának és legrövidebb éjszakájának. A katolikus időkben a karácsonyi böjt ezen a napon kezdődött, ezért úgy vélték, hogy helyénvaló az ezt megelőző napon többször reggelizni. A naptárreformnak köszönhetően 1753-ban a téli napforduló, azaz az év leghosszabb éjszakája áttolódott Szent Tamás napjára, december 21-ére, de a régebbi elképzelés tovább élt, miszerint a 13-a éjszaka összefonódott a sötétséggel és mindenféle veszéllyel. Ekkor a természetfeletti lények különösen aktívak voltak, úgy vélték, hogy ez egy jó időpont arra, hogy iránymutatást adjanak azáltal, hogy bepillantást nyújtanak a jövőbe. Azt is mondták, hogy az ember nem lehetett aktív, nem dolgozhatott ezen az éjszakán. Sok szabály maradt fenn hosszú időn keresztül a naptárreform után is azzal kapcsolatban, hogy az ember mit tehet és mit nem a Lucia-nap éjszakáján. Az éjszaka eljövetelét a továbbiakban is úgy értelmezték, hogy az felfűtött és veszélyes.

Sok feljegyzés van azokról, akik a Lucia-ünnepen részt vettek. Egyes esetekben a lányokat fiúnak, a fiúkat pedig lányoknak öltöztették be. Tipikus diákcsíny volt, hogy egyesek úgy öltöztek be, hogy teljesen felismerhetetlenek voltak. Egyesek kézművesnek öltöztek, mint például kovácsnak, fazekasnak, kötélgyártónak, kéményseprőnek stb. Néha a gyerekek ijesztő alakoknak öltöztek be, mint például ördögnek, sátánnak és Lucia-napi boszorkánynak. Általános volt az arcmaszk, a ki- vagy befordított bunda viselése, szalma felhasználása, a krétázott, festett vagy bekormozott arc. A szabály szerint körbementek a helységben, és felajánlották a szolgálataikat (gyakran tréfásan) némi üdítőért, levesért, pénzért vagy hasonlóért. Ez a koldulásnak és az ivászatnak volt egy formája, és a fiatalok ekkor kurjongattak és durva dalokat énekeltek. Ez a csínytevés az öltözködési szokással együtt részben napjaink Halloween ünnepére, de más, régebbi beöltözési szokásokra és diákcsínyekre is emlékeztetnek.

Lucia

Lucia-ünnep Västergötlandon valamikor 1890 és 1905 között. Fotó: Carl Victorin / Västergötland Múzeum (CC BY-NC-ND)

Ki volt Lucia a vidéki elbeszélések alapján?

A hagyományőrző archívumban elképesztően sok adat van arról, hogy ki volt Lucia az emberek szerint. A sok variáció azt mutatja, hogy aligha beszélhetünk egyöntetű tradícióról, egyetemes és szilárd magyarázattal a Lucia-alakkal kapcsolatban. Más szóval, lehetetlen meghatározni, hogy a közemberek kinek vélték Luciát „eredetileg” az 1800-as és a korai 1900-as években. Az is tipikus, hogy a népi előadásokban vannak ellentmondások és különböző variációk. Olykor úgy írják le Luciát, mint egy rossz embert, vagy egy hitetlen pogány némbert. A leírások egy részében összefüggésbe hozzák őt a sötét erőkkel. Ilyen kontextusban néha megemlítik, hogy ő a bomlás és a föld alatti dolgok anyja. Egy 1941-es härjedaleni feljegyzésben egy 82 éves asszony elmeséli, hogyan rejtette el Lucia a gyermekeit a pincében, amikor Jézus meglátogatta, hogyan tette őket láthatatlanná. Ezeket az embereket Lucia-hegyi népnek vagy egyedülieknek hívták. Egy 1951-es feljegyzésben egy värmlandi 58 éves férfi így írta le Luciát: „Egy gonosz némber és részeges disznó”. Egy 1935-ös ångermanlandi feljegyzésben boszorkányként, más variációkban látnokként említik őt. Egy idős nő Västergötlandból 1931-ben feljegyezte, hogy Lucia egy özvegy fiatalasszony volt, aki átpártolt a Sátánhoz. Különböző vidékekről különböző példákat találunk szerte az országban, különösen Norrlandról, melyek úgy tűnik, azt igazolják, hogy Luciát gonosz démonként, illetve más negatívumként értelmezték. Ám ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor egy teljesen más kép alakult volna ki bennünk Luciáról, mint aminek napjainkban gondoljuk.

Lucia értelmezés

Egy feljegyzés Arnäsból Ångermanlandról, ahol Lucia boszorkányként lett leírva, akit egy veszekedés alapján egy bizonyos helyre száműztek. Ella Odstedt gyűjtése, 1933, archívumi névmutató 8525, 11. oldal.

A probléma ezekkel a Lucia-felfogásokkal kapcsolatban többek között az, hogy teljesen ellentmondásosak. Más szóval, nem indulhatunk ki abból, hogy Lucia eredetileg egy negatív alak volt. Sok feljegyzés a következőképpen írja le Luciát: egy szép istennő, istenfélő és jólelkű asszony, egy szent, egy kedves ember, egy apáca, egy szép fiatalasszony, aki halhatatlan vagy hasonló. Különböző feljegyzések szerint nyugatról érkezett és ajándékokat osztott szét, különösen a gyerekeknek, amikor háború dúlt az országban. Egy värmlandi 40 éves férfi 1933-as feljegyzése szerint Luciát megölték, mert veszélyt jelentett az evangélikus hitre. Ugyanebben az időben és helyen született egy feljegyzés, miszerint Lucia királynő volt, akit rézüstben megfőztek. Egy férfi Västergötlandból azt mesélte 1934-ben, hogy Lucia egy keresztény lány volt, akit Nero császár el akart venni feleségül, de a lány megtagadta. A kivégzése előtt kapott egy Lucia-süteményt. Egy 1928-as Östergötlandból származó gyűjtés értelmezése szerint Lucia Lukács evangelistából vezethető le.

Az anyagokban sok névvariáció van, ami férfi lényre utal. Egy ångermanlandi 74 éves férfi egy 1977-es feljegyzésében úgy emlékszik vissza, hogy a gyermekkorában azt gondolták Lusséről, hogy fekete kocán lovagol és üres viperabőrei vannak. A férfi azt is állította a feljegyzésében hogy az elbeszélések szerint Lussének feküdnie és forognia kell, a láncait rázva, arra várva, hogy kiszabaduljon. Egy 1916-os dalslandi feljegyzésben az áll, hogy minden Lucia-napon Loppepär körbevezeti szekerét tömérdek bolhával, ami veszélyes, mert bármikor kiboríthatja a rakományt. Van sok szófordulat és nézet a Lusse és Lucifer nevekről is, melyet valószínűleg a két név hasonlósága okoz. Vannak történetek már-már démoni figurákról, melyeket luciamágusként vagy luciaboszorkányként említenek. Sok probléma akad a sebességgel kapcsolatban Lucia éjszakáján, éppen ezért a malomnak teljes csendben kell maradnia, máskülönben fennáll a veszély, hogy a luciamágus tönkreteszi azt. Egyes helyeken lusseutazásról beszélnek, miszerint egy rémisztő kísértet Lucia éjszakáján járkál a levegőben Lucia irányítása alatt (ez a Vad vadászat mesének egy variációja, mely más összefüggésben történhet az Ördög, Odin, Tor, egy király, egy vadász, vagy más hasonló személy vezetése alatt). Ezen elképzelések közül sok keringhetett egy időben a köztudatban, és terjedhetett el az ország különböző részein.

Lucia értelmezések

Egy feljegyzés Ljushultból Västergötlandból arról, hogy Luciáról beszéltek pozitívan és negatívan egyaránt. Az emberek egy része számára jótevő volt, mások számára azonban ugyanazt jelenti, mint Lucifer. Luciáról azt is tartották, hogy megtanította az embereket a földművelésre. W. Palmblad gyűjtése 1930-ból, archívumi névmutató: 2566:7, 18. oldal.

Ki volt Lucia? Néhány teória

A középkorban Lucia december 13-ára kapott helyet a naptárban. A neve alapján egy sor különböző népi elgondolásra asszociál az ember. Alapvetően két verziónk van Luciáról, a világosság és a sötétség Luciája. Az idők folyamán különböző teóriák születtek Lucia hátteréről és eredetéről.

Valószínűleg a legtámogatottabb teória az, hogy Lucia Szent Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének a megtestesülése. Az ő napja december 6., és a régi időkben ugyanezen a napon kezdődött az iskolai téli szünet. A szorgalmas gyermekek ajándékot és édességet kaptak valakitől, aki beöltözött a püspöknek. A püspök kíséretében volt egy ördögi figura, aki megszidta és azzal fenyegette a lusta és veszekedő gyerekeket, hogy magával viszi őket a pokolba (napjainkban is megvan az ezzel egyenértékű figura Európa-szerte, például a krampusz Közép-Európában). Amikor Svédország protestáns ország lett, az egyház el akarta fojtani a szentimádatot és a katolikus szokásokat. Németországban Szent Miklóst egy másik ajándékozó váltotta fel, a Kis Jézus, és az ajándékosztás átkerült karácsonyra. Főként egy kislány játszotta el a Kis Jézus szerepét. Fehér köpenybe volt burkolva, fénykoronával a fején. Az Ördög megmaradt a Kis Jézus kíséretében, mert szükségesnek vélték. Az 1600-as években ez a szokás elért Németországból Svédországba, ám ez nem illett bele a karácsonyi ünnepbe, ezért tették át Lucia napjára. Az 1700-as években a Kis Jézust átkeresztelték Luciára a västergötlandi kúriákban, és innentől kezdve vannak adatok arról, hogy Nyugat-Svédország egyéb részein is elkezdték ünnepelni Luciát az uradalmi birtokokon. Ez a teória sok szempontból hihetőnek tűnhet, legalábbis ami a fehér ruhás Lucia eredetének magyarázatát illeti. De persze más aspektusok és elképzelések is vannak arra vonatkozólag, hogy kinek gondolták Luciát a régmúltban.

Egy régi teória szerint Lucia, mint misztikus lény, lehetséges, hogy a kereszténység előtti időből maradt meg. Vannak hasonlóságok, melyek elsősorban a skandináv istennőre, Frejára utalnak, de egyéb istennőket is kiemelhetünk a Közel-Keletről, mint Inanna, Ishtar vagy Lilith/Lilitu, mint Lucia elődeit. A hipotézisek összefüggésben vannak elsősorban a termékenység- és növényvilág kultusszal. Ami kiemelte ezt, hogy a lányok a Lucia-ünnep alatt teljesen vagy részben szalmába öltözhettek. Egy teória volt, hogy erre a Lucia-lányra úgy tekintettek, mint egy ősi betakarítással kapcsolatos dolog egy hosszan fennmaradó formájára, mely összefügg a mezőgazdasági időszak és a cséplés végével. Amit ebben az összefüggésben figyelmen kívül hagytak, hogy még a fiatal férfiak is szalmába öltözhettek, őket hívták szalma-öregembereknek (szemben a szalma-öregasszonyokkal). A szalmabábuk és a szalmába öltözött személyek nem korlátozódtak kizárólag a Lucia-ünnepre.

A régi kutatók teóriái napjainkban is élnek és néha előkerülnek, továbbá motiválóan hatnak azáltal (olykor nem kritikus módon), hogy párhuzamot mutatnak a kereszténység előtti idők és a későbbi korok szokásai és hagyományai között. Bizonyos módon ezzel létrehoznak egy képet a múltról, melyet néhány példa is alátámaszt, de a válogatás egyben azt is jelenti, hogy azok az anyagok, melyek nem illenek a képbe, azt kiszelektálják és eltávolítják. Ezért az olvasó nem tudhatja, hogy azok a példák, melyek kiválasztásra kerültek, általánosak vagy ritkák, illetve, hogy vannak-e ezeknek ellentmondó adatok a forrásanyagban. Ráadásul lehetnek különbségek az ország különböző részeiről, melyek nem adnak magyarázatot az általánosításra. Ezeknek a teóriáknak a nagy része, mely Lucia eredetéről kering, csak teóriák, melyeket bajosan lehetne ellenőrizni. Ezt egy kirakós játékhoz lehetne hasonlítani, ahol az oda nem illő darabokat figyelmen kívül hagyják. A skandináv gyökerekre vonatkozólag nem tudunk túl sokat arról, hogy a Freja-kultusz hogyan nézett ki a kereszténység előtti időkben, ami megnehezíti az ilyen nagymértékű összehasonlításokat. A középkori források alapján meglévő adatok elsősorban Izlandról és Norvégiából származnak. Ott Freja istennő leírása nagyon rövid, és a kultusz leírása hiányzik. Ráadásul ez változott az alatt az ezer év alatt, onnantól, mielőtt a kereszténység gyökeret vert volna Skandináviában, az 1800-as és 1900-as években született Lucia-leírásokig (ráadásul történt egy váltás a katolikus hitről a protestáns hitre, valamint idővel a különböző szabadegyházakra). Hogy egy kereszténység előtti istennő kultuszának emléke sikeresen túlélte volna ezeket a vallásváltásokat, anélkül, hogy az egyház keményebben reagált és átalakította volna, nem igazán valószínű. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor elvárhatnánk az írásbeli adatokat. Még amikor Freja vagy más óskandináv alak átnevezésre kerül a régi anyagokban – van rá egy sor példa – számolhatunk azzal, hogy ezek a nevek, az óskandináv láz eredményeként kerültek be a népi köztudatba, melyek az 1600-as évektől az 1800-as évekig, a régi dolgok iránti érdeklődés és a nemzeti romantikus hullám között eltűntek. Népköltészet, balladák, regények, vidéki helyi kutatások, versek, dalok, újságcikkek és hasonlók együttesen érintették az óskandináv isten- és hősi világot, és ezek által terjedt a nép körében.

Nincs egységes kép

A Luciáról szóló elbeszéléseket részben Szent Lucia katolikus legendája színezte ki, melyet a tanárok és a papok terjesztettek. Ezek az elbeszélések már át lettek dolgozva, át lettek formálva egy művelt, irodalmi, civilizált és szalonképes tradícióvá. Valószínűleg ez az a darabka, melyet a legtöbben ismernek napjainkban. Ám ezen városi tradíciók mellett volt egy sor különböző tolmácsolása a Lucia-legendának a nép körében, mely értelmez és hozzátesz a szent nevéhez, és különböző népi megjelenítések és magyarázatmodellek révén mesél Luciáról. Egyértelmű, hogy nincs egy egységes és magától értetődő kép arról, hogy ki volt Lucia, ehelyett van sok magyarázat, melyek át lettek alakítva és hozzá lettek igazítva az adott időszakokhoz, helyekhez és elbeszélőkhöz, pont ugyanúgy, ahogy sok más ismert alakkal is megtörtént, mint például a húsvéti nyúllal és a karácsonyi Mikulással.

Lucia fehér ruhás fiatal nőként való értelmezése részben modern jelenség, valamint több tényező eredménye. Többek között a fent említett a Kis Jézussal kapcsolatos német szokás, de a Skansen által 1893-ban, a västergötlandi hagyomány példájaként bevezetett Lucia felvonulás, továbbá a Stockholms Dagblad (napilap) által szervezett nyilvános városi Lucia felvonulás 1927-ben. Ugyanez az újság 1928 előtt szépségversenyt hirdetett, melynek eredményeként százával érkeztek a fotók, azt remélve, hogy egy férfiakból álló zsűri Luciának választja. Ezt mások is lemásolták, és így alakult ki egy tipikus kép arról, milyen formában szerették volna az emberek Luciát látni. A régi fotókon és leírásokban még fiúk is beöltözhettek Luciának, bár általánosabb volt, hogy Luciát lány alakította.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy aligha értelemszerű, hogy nézett ki Lucia vagy egyáltalán ki volt ő. A népi elbeszélésekben még az sem egyértelmű, hogy Luciának bármi köze lett volna a katolikus szenthez, még kevésbé az, hogy hogy nézett ki. Nincs egy egyetemes Lucia-alak a vidéki társadalomban – ez egy viszonylag új jelenség. A kiterjedt anyagmennyiség a népi kultúrából annyira gazdag és változatos, hogy az ember úgy érezheti, hogy a legtöbb teóriát igazolni tudja néhány egyedülálló bizonyíték segítségével. Ezeknek a kiválasztott bizonyítékoknak a kombinálása a spekulációkkal és összehasonlításokkal térben és időben könnyen különböző eredményekhez és végkövetkeztetésekhez vezethetnek, és nem mindig van támasz az összegyűjtött forrásanyagban. Aki le akarja írni, hogyan nézett ki ez a hagyomány a régmúltban, vagy véleményt akar alkotni arról, hogy nézett ki egy Lucia, sokat nyerhet azzal, ha vidéki hagyományőrző intézeteket keres fel, és az ezrével lévő leírásokban kutat, melyek azokban a gyűjteményekben fellelhetők.

Iskolai Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Söderhamnból Hälsinglandról, melyben egy iskolai tanítónő leírja, hogy a gyerekek Lucia-ünnepet tartottak az iskolában, de senki nem öltözött be Luciának. R. Fernkvist gyűjtése 1944, archívumi névmutató: 16674, 1. oldal.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: isof.se

… mondta Péhovard (Hogy mit is mondott Rejtő Jenő?)

Hogy mit is mondott Péhovard, azaz P. Howard, alias Rejtő Jenő? Aki nem túlságosan sznob a művészeteket illetően, aki nem fintorog, ha az irodalom hozzányúl a valódi élet realitásához, aki nem háborodik fel egy illetlen szó hallatán színházban, moziban, egy regényt vagy novellát olvasván, hanem elgondolkodik, hogy vajon öncélú, polgárpukkasztó-e, amit lát, hall, olvas, vagy funkciója van… hát igen, az elmondhatja: ezt már a Péhovard is megmondta, vagy megmondhatta volna.

Rejtő Jenő

Gondoljunk csak bele: az izgalmas, kalandokkal teli, végtelenül kacagtató történetekben, itt-ott, hellyel-közzel értékálló, közhelyesnek hangzó, de mély humanista gondolatokat kifejező mondatokat találunk, melyek, mint a búvópatak, észrevétlenül, láthatatlanul, de át- meg átszövik, emberivé teszik a rejtői mondandót. Így épülnek fel Rejtő karakterei. Nem tudjuk meg első olvasásra, mitől válik szimpatikussá Rozsdás, aki kemény, bátor, nem tétovázik, ha kalandról van szó, kíméletlen, amennyiben szükség van rá, de itt-ott, egy-egy pillanatra felvillan romantikára áhító énje, az önzetlen, érző szívű lovag, aki szíve hölgyéért mindent feláldozna… na de hát egy marseille-i matrózkocsmában… Ott bizony a belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.

Számtalan példát említhetnénk fentiek bizonyítására, még olyan extrém figurákkal kapcsolatban is, mint az itt-ott feltűnő, és igencsak feltűnő Vanek úr, aki csetlik-botlik az alvilági labirintusban, de végül mindig a jó oldalon köt ki. A rengeteg zagyvaság, amiket összehord, néha tartalmaz valami olyan mélabús világszemléletet, ami (eretnekség, de megkockáztatom) Shakespeare antihősére, méla Jacque-ra, vagy a Micimackó Fülesére emlékeztet. Persze, lehet, hogy nem ez volt Rejtő szándéka. Nem tudhatjuk. De engedtessék meg kimondani: a humanista humanista marad holtáig.

Nem mellékesen, mint azt tudjuk életrajzából, hogy 1943-ban munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el, azt már kevesebben, hogy esténként, mikor éhesen és fagyoskodva ledőlhettek a foglyok priccseikre, elalvásig a barakkjában levőknek Rejtő mondta, mondta végeérhetetlen történeteit Afrikáról, az idegenlégióról, a furfangos világcsavargókról. Színt csempészett a sötétségbe, öt perc reményt a reménytelenségbe.

Méltánytalan volt megítélése életében. Az irodalom nagyjai közül nagyon kevesen álltak mellette. Hiszen hogyan is méltathatta volna figyelemre Babits vagy Kosztolányi azt a kávéházi lézengőt, aki, ha nem tudta kifizetni a reggelijét, akkor lefirkantott néhány sort egy szalvétára, átküldte vele a főpincért a szemközti Nova Kiadóhoz, ahol kiegyenlítették a számlát a leírtak ellenében. (Jellemzően, ezek a telefirkált számlák milliókért cserélnek gazdát azóta is a gyűjtők körében.)

1945 után is tiltólistán maradt életműve. Talán még inkább, mint életében. Bár az irodalmi élet kirekesztette, a periférián terjedtek közismert regényei. Megszállott rajongók, zugárusok, de még irodalomtörténészek, közismert, ha nem is elismert írók, költők is tevékenyen részt vettek abban, hogy ne merüljön feledésbe Rejtő Jenő neve.

Aztán a 60-as évek vége felé megtört a jég. Feloldották a vesztegzárat, akárcsak a Grand Hotelben. Megjelentek a klasszikus Rejtő-regények immár állami kiadók révén. A kétkedők, fanyalgók kapkodhatták a fejüket: nem volt az a kinyomtatott mennyiség, ami el ne fogyott volna.

Természetesen megjelentek a pénzcsinálók korifeusai is: filmet kell készíteni ezekből a regényekből! Az hozza a pénzt! De nem hozta. Rejtő leírt mondatai, poénjai, párbeszédei ellenálltak minden erőszakos beavatkozásnak. A mondatok, amiken könnyesre röhögtük magunkat, a filmvásznon üresen pufogtak, a bizarr jelenetekből ócska ripacskodás lett, megcsúfolása egy életműnek.

Maradnak tehát a könyvek. A történetek, amelyek, valljuk be, igen sok inspirációt nyújtottak a következő és az azt követő írógenerációknak. Hogy mi ad ihletet? Melyik mű ad felhőtlen szórakozást (A három testőr Afrikában), vérforraló izgalmat krimibe illő fordulalaival (Menni vagy meghalni), fogvacogtató félelmet a próféciaszerű látomáson (Csontbrigád), azt az olvasók dolga eldönteni. Van választék az írásművészet magasiskolájából.

– Az élet olyan, mint a Lánchíd – mondta Péhovard. –  Hogy miért? Nem tudom.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Rejtő Jenő, a tizennégy karátos légiós

Rejtő Jenő P. HowardRejtő Jenőről (alias P. Howardról) van szó. Arról az íróról (mellesleg dalszövegíró, kabarészerző, költő, újságíró, színdarabok szerzője, és nem utolsósorban világcsavargó), aki 1905 márciusában látta meg a napvilágot. Arról a nyughatatlan figuráról, aki egy alsó középosztálybeli családból nőtt ki, aki már kora ifjúságában sem hagyta magát beskatulyázni, inkább úgy döntött, hogy kipróbál mindent, ami lehetőségeiből és tehetségéből futja.

A kezdetekben látunk egy vézna, lézengő tizenévest, aki körülnéz kispolgári környezetében, és azt mondja: ,,Akármit, de ezt ne!” Kimarad az iskolából, próbálkozik a versírással, iszonyatos Ady-plagizátornak bizonyul, rájön satnya alkatára, bokszolni tanul, edzésekre jár (persze, nem sokáig, csak amíg megtanulja a legfontosabbakat: adni és elviselni az ütéseket). Ilyen-olyan munkákból összespórolt pénzecskéjével útra kel Nyugat-Európába, majd tovább, ki tudja merre, gyűjti az élményeket, tanulja a nyelveket, ismerkedik a különféle kultúrákkal, majd a húszas években úgy tér haza, hogy több nyelven beszél, társasági emberként viselkedik, fantáziája révén kialakítja a maga imázsát: soha meg nem élt kalandjairól mesél, Afrikáról, hajóutakról, kikötői kocsmákról Marseille-től Marokkóig.

Írók, költők, zenészek a barátai. Operettszövegeket, kabarétréfákat, kisebb színdarabokat ír, sőt még a filmcsinálásba is belekóstol. És a harmincas évek derekán támad egy nagy ötlete: az akkoriban nagyon divatos műfajt, a ponyvaregényt, a filléres, mindenki számára elérhető izgalmas történeteket kell megújítani. A pestieknek nem a Vadnyugat, az ismeretlen préri, a nagy lövöldözések kellenek, hanem olyan történetek, amelyek ugyan egzotikus tájakon, vadregényes környezetben játszódnak, de a szereplőkben mindenki magára ismerhet: a vasutas, a kishivatalnok, a baka. Hogy mitől? A humortól, az igazi pesti, aszfalton termett humortól, ami elárasztja az operettektől a kabarékig, sőt a kocsmai csevegésekig a közbeszédet.

Így történt, hogy Rejtő Jenő megteremtette a ponyvaregény paródiáját. Izgalmas történeteket csomagolt olyan szövegkörnyezetbe, hogy először csak egy réteg, majd egy város, később egy ország fogta a hasát a röhögéstől. Történetei szájról szájra terjedtek, akár a népmesék. És persze a népmesei hősök: Gorcsev Iván, aki 21 évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat. (Marokkói pókeren egy utasszállító hajón.) Fülig Jimmy, Rozsdás, Piszkos Fred, Pepita Ofélia, Leila, az arab démon, akinek orcáján a kor és egy ideges légionárius szuronya hagyott nyomot… És persze azok a szófordulatok, poénok, amelyek úgy terjedtek a köztudatban, hogy idővel használóik azt sem tudták, honnan származnak.

Rejtő ontotta történeteit. Úgy mesélt az idegenlégióról, melynek soha a közelében sem járt, mintha éveket szolgált volna. Hadihajókról mesélt, melyeket valószínűleg csak kikötőkben láthatott. Összeesküvések, botrányok, embertelen megpróbáltatások, és persze a romantikus szerelmi szálak, mind-mind belefért egyetlen hatalmas életműbe egy olyan szerző tollából, aki mindössze 37 évet élt.

Hogy mikor alkotott, hogyan fért bele a napirendjébe, rejtély volt kortársai számára. Két végén égette a gyertyát, tulajdonképpen kávéházakban élt, dőzsölt, számlálatlanul szórta a keresetét, és hódolt két szenvedélyének: a lóversenynek és a kártyának. Nem csoda hát, hogy két házasságát is csak intermezzónak tekintette, ahogy ő fogalmazott egyszer: ,,Lírai botlások, mint a verseim”.

Nem állt távol tőle az önirónia sem, hiszen ahogy érettebb korában fűzfapoétának tartotta magát, A három testőr Afrikában című regényében meg is formálta ezt a figurát Troppauer Hümér személyében, aki, mielőtt előadta verseit, megverte a közönségét ,,a kellő áhítat és átélés érdekében”.

Minden regényében feltűnik egy nagyon szerethető pozitív hős, akit ugyan némi távolságtartással kezel, múltját diszkréten elhallgatja, de mindenképpen karizmatikus jellemként ábrázolja. Van, akiben a humora ragadja meg az olvasót (Gorcsev Iván), van, akiben a célratörés (Rozsdás), van, akiben a tartózkodó, úriemberként viselkedő, rejtélyes és kiszámíthatatlan vezéregyéniség (Senki Alfonz).

Érdekes adalék, hogy ez utóbbi megformálása annyira megragadta Rejtő Jenő barátjának, Heltai Jenőnek a fantáziáját, hogy egyik kisregényében ,,kölcsön vette” a figurát, és életre keltette Nagy Senki néven. Amikor ismerősei felháborodva emlegették ezt Rejtőnek, plagizálást reklamálva, ő csak legyintett: ,,Legalább egy írónak is tetszett.”

Amikor Karinthy Frigyes, aki szintén barátja volt Rejtő Jenőnek, megjelentette az Így írtok ti című paródiakötetét, megkapta ismerőseitől, írótársaitól, barátaitól a kérdést: Rejtőt miért nem vette be a kötetbe? Hiszen, mint tudjuk, kevés kivételtől eltekintve megtiszteltetésnek vették az érintettek, hogy szerepelnek a gyűjteményben. Karinthy csak ennyit felelt: Péhovardot nem lehet felülmúlni.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Agatha Christie, a felforgató

Elég merész kijelentés, ugye? Egy huszadik század eleji, felső középosztálybeli hölgy, mint felforgató? Bizony, hogy az! Felforgatta a modern bűnügyi irodalmat minden vonatkozásban. Nyelvileg, stílusában, szemléletében.

Egyszóval új alapokra helyezte azt a műfajt, amit az úgynevezett ,,magas kultúra” lenézett, és a ponyvairodalomba sorolt. Bár volt egy-két kivétel ( Arthur Conan Doyle, Edgar Allan Poe), de azokat is igencsak fanyalogva ismerték el irodalomnak.

És akkor megérkezett Agatha Christie. Ejtsünk szót először is a stílusáról. Látszólag betartotta a viktoriánus írásmód valamennyi szabályát. Szereplői valamennyien tökéletes úriemberek, hölgyek, minden a helyén a legapróbb részletekig, csak éppen… Csak éppen bujkál valamiféle irónia a párbeszédekben, minden mondat mintha önmaga paródiája volna. Nem véletlen, hogy éppen egy olyan figurát helyez első történetei középpontjába, mint Hercule Poirot, a kis belga, aki ugyan tökéletes úriember, otthonosan mozog a legfelsőbb körökben, ismer minden etikettnek megfelelő szabályt, és eszerint is viselkedik, de pontosan ez a tökéletes viselkedés és beszédmód teszi komikussá és nevetségessé az egész környezetet, amerre csak megfordul. Hiszen nincs semmi kivetnivaló a viselkedésében, a megnyilvánulásaiban, csak éppen viszolyognak tőle az angolok. Hogy miért? A saját csapdájukba ejti őket. Ki kell beszélniük a kibeszélhetetlent, el kell mondaniuk legbensőbb titkaikat valakinek, aki nem közéjük tartozik. Vagy ha nem, legalábbis utalni valamire, amire fényt kell deríteni.

És erre még ráfejel később a cserfes falusi öreglány, Miss Marple, aki úgy szövögeti a pletykákból, mendemondákból, elcsípett szóbeszédekből kialakított végeérhetetlen szóáradatát, hogy a potenciális gyanúsítottak azt sem tudják, hogyan gabalyodtak bele a logikai hálóba, ahonnan nincs menekvés.

Talán ennyit a stílusról. Agatha Christie másik titka, ha ugyan titok egyáltalán, a cselekménybonyolítás. Valamennyien tudjuk, akik a krimik, detektívtörténetek hívei vagyunk, hogy minden nevesebb huszadik századi krimiírónak megvoltak azok a regényszerkesztési szabályai, amelyek jellegzetessé, egyedivé tették írásaikat. Mert ugye abban mindannyian megegyeznek, hogy zseniálisak, hibátlan a logikájuk, rendíthetetlenül hajszolják a bűnt és a bűnöst. A módszereik azonban rendkívül széles skálán mozognak. És ránk, olvasókra van bízva, hogy melyik a szimpatikusabb. Sherlock Holmes titokzatos ügyei, kirándulásai, titkolózása még legjobb barátja előtt is mind az utolsó pillanatig? Vagy Raymond Chandler magándetektívje, a kemény öklű Philippe Marlowe, aki látszólag egyenesen halad célja felé, hogy megoldjon valami rejtélyt, de mindig közbejön valami. Egy másik ügy, amiről csak később derül ki, hogy köze van az eredetihez, vagy éppen halálos veszélybe kerül hősünk… tehát az eseménydús történetben csak kóválygunk mindaddig, míg Chandler meg nem szán minket, és az utolsó oldalon elmeséli az egész történetet.

Nos, Agatha Christie nem élt efféle huncutságokkal. Minden ügy, amelyet Poirot mester vagy Miss Marple a kezébe vesz, a szigorú logika alapján kerül felfejtésre. Persze Poirot is titkol el tényeket, melyek előttünk is rejtve maradnak az utolsó percig, no de hát ismerjük a kis belga mérhetetlen egoizmusát: nem viselné el, ha nem tetszeleghetne a dicsőség fényében.

Nem úgy Miss Marple. Ő csak kötöget, leskelődik, kávézgat újonnan szerzett barátnőivel, és közben, olvasói által is jól követhetően rakosgatja össze a mozaik darabkáit. Itt-ott belebotlik egy-két régi csúf ügybe, eltitkolt vétségbe, néhány elpottyantott zabigyerekbe, de ezek a mellékszálak csak felfrissítik a történet menetét.

Az elmúlt évszázadban sokan kifogásolták a kritikusok közül, hogy Agatha Christie regényeiben rengeteg szereplőt sorakoztat fel. Persze, hogy össze tudja kuszálni a szálakat, ha nem négy-öt, hanem húsz gyanúsítottja van egy bűnténynek. No, de erre is rácáfolt az író éppen művei által. Hiszen a Tíz kicsi néger című regénye egy elzárt szigeten játszódik, ahol nagyon kevesen vannak. Ki kicsoda? Hogyan került oda? Mi a gyilkosságok indítéka? És már bele is vesztünk abba az örvénybe, amelyet ez a huncut boszorkány kavart.

Végezetül egy érdekesség, amely körül heves viták dúlnak lassan egy évszázada: Jó pár irodalomtudós amellett tör lándzsát, hogy megtalálta az írónő módszerének titkát. Összeszed sok-sok szereplőt, megírja az alaptörténetet. Aztán újraolvassa, kiválogatja a szereplők közül a leggyanúsabbakat, és sorban megöli őket. Ki természetes halállal vész oda, ki erőszakos úton. Szóval addig szűkül a kör, amíg Poirot vagy Miss Marple elkezdheti az érdemi munkát. Ez is egy álláspont, de cáfolatként idézzük, ha nem is szó szerint Christie-t, aki valamikor az ötvenes években azt nyilatkozta, amikor e tárgyban kérdezték, hogy a legjobb sztorikat a fürdőkádjában almaevés közben, vagy a konyhájában találja ki, amikor hagymát szeletel. Példaként említette, hogy A vád tanúja című darabja is így született. ,,De azért egész jó sztori, nem?” – mosolygott rá az újságírókra.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Agatha Christie – A rejtélyek nagyasszonya

Agatha ChristieBármennyire is fanyalognak irodalomtudósok, sznob könyvbúvárok, a ,,magas művészet” megszállottjai, nekik is be kell látniuk: a XX. század kitermelte azt az írónőt, akinek műveit Shakespeare és a Biblia után a legtöbben olvassák. Agatha Christie, aki tulajdonképpen csak azért vett tollat a kezébe, mert nővére, Margaret azzal csúfolta, hogy soha senkit nem fognak érdekelni a történetei. Agatha Christie néhány év alatt Nagy-Britanniát, egy évtized alatt Európát, majd a világot belebolondította Hercule Poirot-ba és Miss Marple-ba.

Mi volt Agatha Christie titka? Ezt rágják lassan egy évszázada irodalmárok, tudósok és áltudósok, írók és újságírók egyaránt. Pedig valószínűleg nagyon egyszerű a válasz: született Angliában egy rendkívül éles eszű, dús fantáziával megáldott, a való életet megismerni akaró és tudó kislány, akinek csak egy valamit kellett megtanulnia, hogy azzá lehessen, amire született: a saját stílusát. Ez sem tűnt túl nagy feladatnak a számára. Hiszen már az első kiadott regénye okán (melyért kemény 25 fontot zsebelt be a kiadótól) megteremtette azt a kis belga detektívet, Hercule Poirot-t, aki a világhírnévig repítette. Na meg persze az állandó kíváncsiság: mindent megismerni, amivel kapcsolatba kerül.

Agatha ChristieAmi tapasztalatot összegyűjtött az I. világháború alatt az ápolónői szolgálata közben, azt kamatoztatta fent említett első regényében, A titokzatos stylesti esetben. És ehhez a gyakorlathoz ragaszkodott egész életében. Agatha Christie mindig, minden vele megtörtént, vagy általa tapasztalt eseményt elhelyezett egy detektívregényi kontextusba, legyen az világkörüli útja az első férjével, részvétele az egyiptomi ásatásokon a másodikkal, vagy egyszerűen csak a fölcsipegetett pletykák, intrikák, szóbeszédek, melyeket bőségesen hallott nagyanyjától, vagy annak barátnőitől. Össze is gyúrta őket egyetlen cserfes, szimatolgató, kíváncsiskodó, minden lében kanál vénkisasszonnyá, akit azonban valami páratlanná tett: rendkívül éles esze és hibátlan logikája. Úgy hívták: Miss Marple.

Bár a több mint nyolcvan regény, novelláskötet és több nagy sikerű színdarab nem mindegyike vallhatja főszereplőjének e két furcsa, mondhatni antihőst, mégiscsak ők ketten állnak a csúcson, és ők a közönség kedvencei immár egy évszázada. Bár Agatha Christie többször említette, az ötödik-hatodik Poirot-történet után kezdte nagyon nem szeretni a kis belgát, irritálták azok a jellemvonásai, melyekkel ő maga ruházta föl, mégsem tudott nagyon sokáig megszabadulni tőle, hiszen az olvasók rajongtak érte. Végül csak a 70-es évek elején, amikor megjelentette a Függöny című regényét, tudott végleg leszámolni ,,ezzel az egocentrikus, dilis alakkal”, ahogy ő fogalmazott. Miss Marple-t sokkal jobban kedvelte ,,rigolyái ellenére is”. (Idézet az írónőtől.)

Agatha Christie

Agatha Christie az Akropolisznál 1958-ban

Érdekes adalék, hogy amikor a könyv megjelent, a The New York Times egy olyan szívhez szóló nekrológot közölt Hercule Poirot-ról, mintha élő személy lett volna. Gondolom, nagyon-nagyon sokan el is hitték.

Többen fölvetették, hogy mi lenne, ha Agatha Christie egy eset kapcsán együtt szerepeltetné a két mesterdetektívet. Az volt az ellenvetés, hogy Poirot nem tudná elviselni, ha egy kotnyeles öreglány felülbírálná a megállapításait.

No, de vissza Agatha Christie-hez. Nem volt híján kalandoknak élete során. 1922-ben első férjével világ körüli útra kelt, Hawaiin első európai nőként megtanult szörfözni, olyan mesteri fokon, hogy még Edward herceg is elismeréssel adózott neki.

Számtalan legenda, pletyka, feltevés és találgatás keringett és kering azóta is rajongói körében annak az eseménynek a kapcsán, ami 1926-ban történt. Mikor Agatha Christie rájött, hogy a férje megcsalja, hagyott egy levelet a titkárnőjének, és eltűnt 11 napra. A fél ország rendőrsége, újságírók hada és lelkes amatőrök keresték, hírek kaptak szárnyra a haláláról, meggyilkolásáról, de konkrétumot senki nem tudott. Miután kiderült, hogy 11 napig az eldugott Old Swan Hotelben időzött, majd visszatért otthonába, sem oldódott föl a rejtély. Az asszony nem nyilatkozott, titkát magával vitte a sírba. A különféle elméletek pedig azóta is burjánzanak amnéziáról, titkos szeretőről, akármiről. De ki legyen rejtélyes, ha nem egy krimiíró?

Agatha Christie

Agatha Christie az egyiptomi ásatásoknál

Akadt furcsaság számtalan e kalandos életben. Bevallom, számomra a legmulatságosabb, ami 1941-ben történt. Bár a korszak vészterhes volt, de a történet párját ritkító. Abban az évben jelent meg Agatha Christie N vagy M című regénye. (Véleményem szerint a maga műfajában páratlan remekmű.) Nos, egyik kulcsfigurája Major Bletchley. Az egyébként is feszült háborús helyzetben a félelmetes MI5 (angol titkosszolgálat) szagot fogott, és nyomozni kezdett az írónő körül. Ugyanis a katonai hírszerzés egyik jeladója a Bletchley Parkban volt. A túlbuzgó ügynök szerint Agatha Christie rendelkezett valamilyen belső hírforrással. Később persze abbamaradt a kutakodás, volt, aki nevetett az egészen, voltak (nem kevesen), akiket lefokoztak, aztán elfelejtődött az egész. Csak a regény nem, szerencsére. Egy alkalommal, amikor kérdezték, az írónő azt mondta: ,,Oxfordból jöttem hazafelé vonattal. A Bletchley nevű állomásnál nagyon sokáig vesztegeltünk. Mérges lettem, és elhatároztam, hogy a regényemben a legellenszenvesebb alakot Bletchleynek fogják hívni.”

Rengeteg izgalmas, mulattató, furcsa, rejtélyes történet, pletyka, legenda kering Agatha Christie körül. Ezekből próbáltam egy kis ízelítőt adni. A többi ott van a műveiben. Egy rajongóját idézem, aki arra a kérdésre, hogy ,,Miért szereted Agatha Christie-t?”, azt válaszolta: ,,Csak.”

A cikk folytatása hamarosan érkezik.

Írta: Vágó József

Agatha Christie könyveit itt tudod megvásárolni: Agatha Christie könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában