Ne kérdezd, kiért szól a harang…

Ernest Hemingway 1918… érted is szól – olvasható Ernest Hemingway egyik legmeghatározóbb regényének mottójában. Megindító, titokzatos, a lélek legmélyén turkáló írásművet sejt ezután valaki, aki nem ismeri az amerikai író műveit, kézbe véve ezt a regényt. Mert tulajdonképpen itt teljesedik ki az a stílus, ami igazán meghatározója az alkotónak, és amit haláláig vezérlő elvként tartott szem előtt: amit olvas az ember, az csak a jéghegy csúcsa. A puszta tények, események rögzítése. A tartalom igazi lényegét, a belső folyamatokat, a lélek rezdüléseit, az emóciót, a hősökkel való azonosulást a sorok között kell keresni. Úgy kell rátalálni a mondanivalóra, hogy a történet, ami papírra van vetve, csak eszköz legyen a lényeg megértéséhez.

No de kicsit előreugrottunk az időben, hiszen az Akiért a harang szól című regény 1940-ben került kiadásra, s addig bizony nagyon sok minden történt az író életében.

Gyermekkora és ifjú évei tulajdonképpen gondtalanul teltek, hiszen alapjában jómódúnak volt mondható a család, melyben felnőtt. De már ezekben az években gyűjtötte és raktározta el magában azokat az élményeket, amelyek aztán meghatározták egészen haláláig tartó világlátását. A természet szeretete, a férfias sportok és megmérettetések, a kockázatvállalás, az igazságért való küzdelem – így és ennyi… – vallotta az író. Nemcsak a vadászat, a küzdősportok, az új élmények izgalma, de az elesettek szenvedése, küszködése is jellemformáló erővel hatott rá. Hiszen sokszor kísérte el orvos apját gyermekként körútjaira, látta azoknak a nyomorúságos körülmények között élő indiánoknak, feketéknek a szenvedését, akiket még a huszadik században is másodosztályú állampolgároknak tekintettek.

Itt említjük meg azt a biográfusok, irodalomtörténészek, amatőr kíváncsiak által évtizedek óta vitatott kérdést, hogy vajon Hemingway, aki karakterében, életszemléletében, életvitelében olyannyira hasonlított a nála alig húsz esztendővel idősebb Jack Londonhoz, vajon miért nem tekintette példaképének a nagy elődöt? Sőt kifejezett averzióval viseltetett a pályatárs iránt. Nos, talán az ifjú először London Vaspata című regényét olvasta, amely elég hűen tükrözi alkotója meglehetősen zűrzavaros, kiforratlan és idealisztikus elveit a társadalomról, a társadalmi fejlődésről, a szociális osztályba tagozódásról, és még folytathatnánk. Vagy, ami még inkább meghatározhatta elítélő magatartását, a Fehérek és feketék című regény, amely elég világosan kifejezi Jack London álláspontját a felsőbbrendű faj elméletével kapcsolatban.

Ernest-Hemingway 1923

Térjünk vissza e kis kitérő után Hemingway kalandokban bővelkedő életére és munkásságára. 18 évesen részt vett az első világháborúban, az olasz fronton súlyosan megsebesült, kitüntették, de nem ez az említésre méltó ebben az epizódban, hanem az, hogy ez ihlette a 20. század egyik legszebb szerelmes regényének megírását, ugyanis a lábadozása közbeni kis szerelmi viszony inspirálta a Búcsú a fegyverektől megírására. Bár már addig is számos publikációja, novellája látott napvilágot, az első igazi áttörést mégis ezzel a regénnyel érte el. Érdekesség, hogy csak 1929-ben jelent meg, és akkor az író már háta mögött tudhatott számos novellát, egy-két igen magas színvonalú regényt (Tavaszi zuhatag, Fiesta), mégis csak ezután kezdte igazán jegyezni az irodalmi közvélemény.

És jött a kalandok sora és az ezek nyomán keletkezett írásművek. Kenya (Afrikai vadásznapló, Francis Macomber rövid boldogsága, A Kilimandzsáró hava), Spanyolország (Akiért a harang szól, majd jóval később a Halál délután, Aki nem adja meg magát), a második világháború (Gazdagok és szegények, Az ötödik hadoszlop, Szigetek az áramlatban, A folyón át a fák közé), Kuba (Az öreg halász és a tenger, amellyel kiérdemelte az irodalmi Nobel-díjat).

Nagyon gyorsan élt, két végén égette a gyertyát, hiszen mozgalmas mindennapjai mellett rengeteget ivott, szerette a kockázatot, a kihívásokat, eredményeire, sikereire méltán büszke is volt. Meghatározó élményének tekintette, hogy miután részt vett a normandiai partraszállásban, kis önkéntes egységével De Gaulle oldalán elsőként vonult be a felszabadított Párizsba.

A felvilágosult társadalomról vallott elveit soha nem tagadta meg, írásban, szóban és nagylelkű adományaival támogatta az egyenlőségért küzdőket.

Ernest Hemingway

Rendkívüli népszerűségére való tekintettel még a korabeli amerikai rezsim is kényszeredett mosollyal tűrte az író világszerte megjelent, Fidel Castróval vagy Gandhival készült fotóit, vagy tudomásul vették egyáltalán nem kíméletes kritikáit a regnáló amerikai hatalmi elit fajgyűlölő politikájával szemben.

Ernest Hemingway népszerűsége, olvasottsága a halála óta eltelt több mint fél évszázad alatt sem csökkent. Látásmódja, amellyel a világot a maga minőségében, rosszaságával, bűnösségével, nagyszerűségével, színességével együtt valósan tünteti fel, életfelfogása, mely szerint a küzdelmet a jó érdekében bármi áron vállalni kell, példaadó az idősödő, a felnövő és a leendő generációk számára. ,,De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” (Az öreg halász és a tenger.)

Írta: Vágó József

 

Vándorlegendák az interneten

Napjainkban új típusú történetek terjednek az interneten, többek között a creepypasta műfajban. Mi különbözteti meg ezeket a régi idők vándorlegendáitól? És mi történik, amikor a tények falsnak bizonyulnak az interneten? Jack Werner kibogozza a kérdést.

Vándorlegendák az interneten

Az interneten is vannak vándorlegendák?

– Az internet a vándorlegendák halálát jelenti? – teszi fel a kérdést Johanna Hagström a Göteborg Posten kulturális rovatának újságírója 2019 januárjában. – Egyre több agyszüleményt, viccet és PR-felhajtást rendeznek meg és terjesztenek, és bár ezeknek a videóknak a nagy része hamis, mégis nagyon gyorsan lesz valaki, aki megpróbálja a macskáját azonnal megszárítani a mikróban, és ezt élő videóként kiposztolja. – írja válaszként saját kérdésére. Johanna Hagström tézisének összefoglalása szerint az internet önmagában nem gerjeszt több hihetetlen történetet, hanem lehetőséget ad számunkra, hogy tudomást szerezzünk és beszéljünk róluk, tehát definíció szerint nem lehetnek vándorlegendák.

Vándorlegendák vagy városi legendák

Ez egy érdekes kérdés, de mint már szó volt róla, egy vándorlegenda elsősorban nem azért érdekfeszítő, mert hiteles eseményen alapul, hanem mert a történet tovább terjed. Az, aki emlékszik af Klintberg (Bengt af Klintberg, svéd etnológus) és Brunvand (Jan Harold Brunvand, svéd származású amerikai antropológus és szociológus) meghatározásaira a vándorlegendákkal kapcsolatban, az tudja, hogy ez nem követeli meg, hogy a történetek hamisak legyenek, ahhoz, hogy vándorlegendának lehessen tekinteni, és ezen a ponton hiányos Johanna Haström érvelése. Mindazonáltal Haström valami fontos kérdést feszeget, mégpedig azt, hogyan kezdtük el a hírekben hallott eseményeket újraértelmezni a néphagyomány szempontjából.

Amikor egy hiteles esemény érzékenyen érint bennünket, akkor ezeket a saját megjegyzéseinkkel együtt adjuk tovább, és a beszélgetés során, mely a történésből fakad, egy bizonyos módon az érzelmeink is megvitatásra kerülnek, a félelmünk, a bizonytalanságunk vagy a haragunk, melyek az eseménnyel kapcsolatosak.

Az, hogy ezek az események megtörténtek, nem jelenti azt, hogy ne használnánk fel előítéleteink kivetítésére vagy értékeléseink illusztrálására, valójában kijelenthetjük, hogy pontosan erre használjuk a vándorlegendákat. Ezért kezdhetünk elgondolkodni a hiteles eseményeken, melyek terjednek, illetve az ezekkel kapcsolatos fogalmon néphagyomány szerinti értelmezésben: ezek esetleg népi- vagy vándorhírek lennének?

Egyrészről ezek kicsit új, ám még nem kutatott kategóriák a néphagyomány területén, melyek napjainkban jól terjednek, léteznek a klasszikusabb kategóriákban is: ez lehet a klasszikus városi legenda, melyet a néphagyomány-kutatók már az 1900-as években felismertek, vagy azok a történetek, melyek a 2000-es években kezdték kinőni magukat, melyek formájukat tekintve illeszkednek a Patkány a pizzában történethez. (Mivel Magyarországon ez a történet nem terjedt el, ezért alább néhány szóban ismertetem. A fordító.)

Patkány a pizzában

Egy barátom barátja Stockholmban a Hornsgatanon pizzát evett egy pizzériában. Érezte, hogy valami beleragadt a fogába.

Patkány a pizzában - városi legenda

Aznap éjjel borzasztó fogfájásra ébredt. Elment a Söder kórházba, ahol megállapították, hogy egy patkányfog akadt a fogába. Az Egészségügyi Hivatal elment a pizzériába, ahol egy szoba le volt zárva. A tulajdonos megtagadta, hogy kinyissa. Kijött a rendőrség, betörték az ajtót. A helyiségben 50 levágott patkány lógott.

Ez a városi legenda Angliában már az 1960-as években keringett, természetesen londoni pizzéria szerepelt a történetben, majd átterjedt más országokba is.

Ezek a történetek szöveges formában terjednek a Facebookon, valamint a kissé gátlástalan kiadványok cikkeiként. Az Instagrammon képekben terjednek, a Twitteren hosszú, összefüggő tweet-sorozatként, valamint a Youtube-on ott vannak azok a népszerű felhasználók, akiknek az a fő feladatuk, hogy újraértelmezve, kicsit titokzatosabban elmeséljék ezeket, úgy mint egy szellemsztorit.

A vándorlegendák úgy maradnak fenn, hogy mi emberek kommunikálunk egymással. Az interneten pedig mást sem csinálunk, mint kommunikálunk, bár még mindig nem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy ez a kommunikáció pontosan hogyan néz ki és hogyan kell értelmezni. Éppen ezért a vándorlegendákat hasonlíthatjuk egy nagyon jó állapotú újdonsült szülőhöz, akinek hasonlóan nagyon jó állapotban lévő gyermeke van, ám akit eddig még nem igazán ismertünk meg.

Mit mondanak el a vándorlegendák napjainkban, összehasonlítva a régebbi legendákkal?

Aki napjainkban vándorlegendákat keres, mindenütt azokat látja. Az egyik legmakacsabb vándorlegenda a Facebookon terjed, ami HIV-fertőzött vérrel beinjekciózott narancsokról szól. Egy rakomány narancsnak Líbiából Algériába kellett volna jutnia, melyet aztán megvizsgáltak és a vizsgálat azt mutatta, hogy az említett módon lettek a narancsok kipreparálva.

Kipreparált narancsok

A Twitteren terjedt egy történet 2017-ben, mely olyan nagy méreteket öltött, hogy még az Expressen napilap is foglalkozott vele. Ez egy lányról szólt, aki egy sráccal tartott hazafelé egy Tinder-randiról. Másnap reggel a lány amikor felébredt, furcsa kiütéseket vett észre magán. Amikor elment nőgyógyászhoz, azt mondta neki, hogy ez egy olyan betegség, amit csak halottaktól lehet elkapni. Később kiderült, hogy a srác, akivel hazament, hullaházban dolgozott.

Pernilla Wahlgren és Sofia Wistam népszerű podcastjének egyik részében egy történetet meséltek el arról, hogy valaki a new yorki metróban összefutott két férfival, akik egy kifejezéstelen szemű nőt tartottak egymás között. Később kiderült, hogy a nő halott volt.

Ez a három történet jó példa a városi legendákra, melyek megtalálhatók Brunvand és af Klintberg gyűjteményében, és melyek továbbra is terjednek napjainkban a közösségi médiákban. A témák jellemzőek: amiről beszélünk, régen ugyanúgy, mint most, azok a félelmeink a súlyos betegségekkel szemben, melyek belopakodnak a hétköznapjainkba, félelem a csábítástól, de a kockázattól is, amit egy idegennel való szexuális aktus foglal magában. Továbbá félünk a gyilkosságtól és az erőszaktól, valamint ezek potenciális közelségétől a városi környezetben. Az emberek által mesélt történetek valójában nem mentek át túl nagy változáson az 1980-as évek óta, amikor a vándorlegendák gyűjtése úgy igazán elkezdődött.

Hosszú távon lehetnek nagyobb változások. Jochum Stattin 1990-ben jelentette meg A kísértet ölelésétől az utcai erőszakig című tanulmányát, amiben az elmúlt 150 év kulturális félelmeit vizsgálta. Összevetette a modern vándorlegendákat a korábbi vidéki közösségek legendáival, hogy megtudja, talál-e az adott időszakokra jellemző kifejezéseket, illetve témákat a félelmeinkre az iparosodás előtti és utáni Svédországban. Az egyik következtetése az volt, hogy már nem tekintünk fenyegetésként a természetre, ehelyett elkezdtünk saját magunkra és egymásra veszélyforrásként tekinteni.

Régi vándorlegendák

„Az aggódás a klímaváltozás, a háborúk fenyegetése, és az utcai erőszak miatt különböző megjelenési formákban tipikusak. Ráadásul van egy jelentős különbség. A fenyegetettség napjainkban gyakran szorongáshoz és aggódáshoz vezet, míg a régi vidéki közösség embere világos és határozott félelmet érzett. Szeretném kijelenteni, hogy a vidéki emberek régen jobban tudták, mi az, amitől félnek, mint a mai emberek. Manapság maga a bizonytalanság a leginkább meghatározó.” Írta Stattin.

Ez jól alkalmazható a mi korunkra is. Ahelyett, hogy magára a természeti erőkre vagy Istenre tekintenénk fenyegetésként, maga az ember jelent fenyegetést, például az éghajlattal kapcsolatban.

Napjaink városi legendái, amennyiben úgy döntünk, hogy így hívjuk ezeket, éppen úgy, mint a vándorlegendákban, gyakran bukkannak fel elbeszélések olyan emberekről, akik hosszú idő óta osztják meg lakóhelyüket hívatlan társasággal. A történetek olyan férfiakról és nőkről szólnak, akik észrevették, hogy egyes tárgyak eltűntek vagy helyet változtattak az otthonukban, és akkor valamilyen módon – olykor azután, hogy telepítettek egy kamerát – észrevették, hogy egy csavargó vagy egy hajléktalan lakik a gardróbban, a szellőztető rendszerben, a padláson vagy a pincében.

Kísértetek az otthonunkban

Ezek a történetek logikussá válnak, a félelmünk kifejezéseként működnek egy olyan időben – Stattin érvelése szerint –, amikor önállóak vagyunk és sok szempontból magányosabbak, mint száz évvel ezelőtt.

A creepypastáról

Az internet egy kitűnő hely a kísértethistóriák számára. Mint olvasó ott ülsz egyedül, gyakorta a sötét éjszakában a monitorod előtt, és egyre jobban belemerülsz az olvasásba. Szerzőként kihasználhatod az anonimitásodat, és állíthatod, hogy ez a szörnyűség, amit leírsz, veled történt meg, hiszen senki nem tudja, ki vagy, így senki nem tudja megkérdőjelezni az állításodat.

Creepypasta

2007 körül a kísértethistóriák úgy terjedtek az interneten, hogy kimásolták és beillesztették azokat, vagy szöveges formában, vagy a szövegekről képernyőképet készítettek, és ezeket ekkor kezdték el creepypastának hívni, ez az elnevezés a billentyűzet copy-paste funkciójából ered. Néhány évvel később kis közösségi helyek jöttek létre az ilyen történetek szerzőinek és olvasóinak, például a Redditen a Nosleep alfórum és egy anonim találkozóhely, a 4chans alfórum. Egy másik ilyen hely volt a Bogleech fórum, ahol a CosbyDaf nevű felhasználó 2011-ben közzé tett egy horrortörténetet, amit ő „Normal Porn for Normal People” (Normális pornó normális embereknek) címmel publikált. Egyes szám első személyben mesélte el. Egy olyan személyről szólt, aki egy furcsa emailt kapott egy linkel, ami a „Normal Porn for Normal People”.com-ra vezetett. A mesélő rákattintott a linkre és egy olyan oldalon találta magát, ahol egy sor groteszk film volt, ezek állatkínzást, bántalmazást és gyilkosságot mutattak be. A történetnek nyitva maradt a vége. „Megpróbáltam feltenni ezt az oldal különböző kis fórumokra, de emiatt gyakran kizárnak. – írta a szerző, végül ezzel zárta: „Olykor még felbukkannak ezek a filmek erről a weboldalról, de rövid idő után mindig törlésre kerülnek.”

Ez a történet azonnal nagyot ütött, és az internet egyik legkedveltebb és legnépszerűbb creepypastája lett. Tovább terjedt, egyre távolabb a Bogleech fórumtól, az eredeti megjelenési platformtól, míg végül valaki – egyfajta tiszteletnyilvánításként a történet iránt – megvette a domaint és felépített egy kis weboldalt, hasonlót, mint ami a történetben leírásra került. Aztán elkezdett terjedni a link, és végül olyanokhoz is eljutott, akik előtte soha nem hallották a kísértetsztorit, ami ezt az egészet inspirálta. A történetet elkezdték fordítva „fogyasztani”, a végétől az eleje felé. Azok, akik felfedezték ezt a furcsa oldalt, összezavarodva kutakodtak a Google-n még több információ után. Belebotlottak CosbyDafs elbeszélésébe és azt hitték, találtak egy valódi leírást arról, hogy mit tartalmazott ez egykor. „Does anyone have any idea where to find any of these screen shots or even videos???? i really wanna check this stuff out” („Van valakinek ötlete, hol találhatók ezek a képernyőképek vagy akár videók? Tényleg nagyon szeretném megnézni ezeket a dolgokat) – írta valaki hozzászólásban.

Hogyan történik az, amikor a tények tévedéssé válnak az interneten?

Városi legenda: 2017-ben egy idősebb férfi a Västervik melletti Gamlebyből (Svédország) felhívta a rendőrséget és azt mondta, hogy lelőtt valakit. A rendőrség nagyon komolyan vette a riasztást, az összes járőrt odaküldték Kalmarból. Azok a rendőrök, akiket riasztottak, fel voltak készülve mindenre, ám amikor kiértek mégis nagy meglepetésben volt részük.

A városi legendák gyakran a vicc és az anekdota határmezsgyéjén mozognak. Egy példa az ilyen történetekre, ami az ezredforduló környékéről származik az Egyesült Államokból. Állítólag hibásan publikálták Mississippiben egy helyi újságban. Egy férfiről szólt, aki észrevette, hogy éppen betörnek a garázsába. Azonnal hívta a rendőrséget, ám azt mondták neki, hogy sajnos nincs mit tenni, nincs szabad autójuk. A férfi letette a telefont, majd egy rövid idő múlva újra hívta a rendőrséget és ezt mondta: „Nem kell küldeniük senkit, épp most lőttem le a betörőket”.

Ekkor a rendőrség hirtelen feleszmélt, küldött helikoptereket, kiküldte a kommandósokat és a rendőrautókat.

Rendőrségi helikopter

Amikor kiértek a betörőket a garázsban tetten érték, majd az egyik rendőr azt mondta a háztulajdonosnak:

– Azt mondta, lelőtte őket?
– Igen, önök meg azt mondták, hogy nincs szabad autójuk – válaszolta a férfi.

Ez a történet a 2000-es évek elején terjedt az USA-ban, egy hiteles, tanulságos példaként arra, hogyan hagyja figyelmen kívül a rendőrség a törvénytisztelő polgárokat, ha nem vágnak vissza a huligánoknak, ebben az esetben viszont hirtelen roppant módon aggódni kezdenek.

Amikor ez a történet elérte Svédországot, úgy 2007 környékén, az elején még a Mississippiből érkezett szöveghű fordítás terjedt, ám a későbbi verziókban a főhős egy új svéd nevet kapott – például azt állították, hogy a történet „Stefan Karlssonnal történt meg Antnäsben” vagy „Björnnel Höörben” – és elkezdték úgy elmesélni, hogy az már több volt egy vicces sztorinál. Aztán a 2010-es évek közepe táján elkezdett körbejárni különböző politikailag elégedetlen Facebook-csoportokban, a rendőrséggel szembeni hasonló szkepticizmus kifejezéseként, pont mint korábban, és ezzel a kör bezárult.

Itt a történet véget is érhetett volna, de nem a Gamlebyben lakó férfi számára. Amikor a rendőrség kiért, egyértelmű volt, hogy a férfi valójában nem lőtt le senkit, egyszerűen csak szerette volna, ha a rendőrség eltávolítja egy haverját az otthonából, akit már nagyon unt. Amikor a rendőr megkérdezte, miért állította azt, hogy lelőtte a betörőt, azt válaszolta, hogy egy Gris-Nils-dalban hallotta, hogy a rendőrség csak akkor jön, ha az ember eltúlozza a bejelentést.

Gris-Nils egy värmländi zenész, és mostanában komikus, aki látta korábban a Facebookon ezt a városi legendát, és elkezdte ezt egy vicces sztoriként elmesélni az előadásain. Így történt, hogy egy majdnem húsz éves amerikai városi legenda inspirálta a férfi ötletét Gamlebyben, ami egy felesleges rendőrségi riasztáshoz vezetett.

A tárgyi tévedésekről

Egy kommunikációs láncban az interneten, ahol mind az újságírók, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, ám néha, mint az összes többi ember, tévedhetnek, mind a véleményformálók, akik azt gondolják valamiről, hogy igaz, csak mert az csodásan beleillik a világképükbe, rengeteg olyan pillanat van, amikor a tények falsak lehetnek.

Egy példa arra, hová vezetett mindez 2016 tavaszán. Az, amit Panama-aktáknak hívunk, kiszivárgott információk adócsalókról, akik lelepleződtek az európai médiákban, és az Uppdrag Granskning (oknyomozó újságírás és riportműsor az SVT-n) vírusként terjedő interjúja miatt, melyet az akkori izlandi miniszterelnökkel, Sigmundur Davíð Gunnlaugssonnal készítettek megkapta az esemény a maga frontemberét.

Panama-akták - adócsalás

Gunnlaugsson adótervekkel kapcsolatos kérdéseket kapott, ami szivárogtatás révén korábban kiderült, és mivel nyilvánvalóan nem volt erre felkészülve, inkább előzetesen lemondta az interjút. Mindenki értette, hogy Gunnlaugsson napjai miniszterelnökként meg vannak számlálva, és amikor egy PZ Feed Twitter-felhasználói fiókból jött egy tweet, hogy az izlandi média beszámolt arról, hogy a miniszterelnök lemondásra készül, akkor ezt sokan elhitték. Többek között Edward Snowden és a DN (Dagens Nyheter, svéd napilap) főszerkesztője, Peter Wolodarski terjesztették a hírt. Wolodarski hozzáfűzte a „még nem megerősített” kiegészítést.

Ez volt az első hiba. Nevezetesen az, hogy sem Gunnlaugsson, sem más nem jelentett be távozást. Az történt, hogy Izland előző miniszterelnöke, a szociáldemokrata Jóhanna Sigurðardóttir írt egy posztot a Facebookon, melyben felkérte a liberális Gunnlaugssont a lemondásra. Ám ezt a posztot izlandi nyelven írta, amit a világon nem sokan beszélnek. Így aztán Google Fordítót használtak, ami szintén nem fordítja túl jól az izlandi szöveget, és ehelyett a mondat helyett: „A miniszterelnöknek le kell mondania azonnal, az egész kormánynak mennie kell”, ami a helyes fordítás lett volna, ez lett az eredmény: „A miniszterelnök azonnal lemondott”. Peter Wolodarski úgy cselekedett, ahogy az újságírók olykor szoktak, amikor egy forró és bizonytalan hírhelyzet van, közzétette a tweetjét, annak ellenére, hogy az adatok nem voltak megerősítve. Pont, ahogy az újságírók szokták tenni, eltávolította a tweetet, miután én magam panaszt tettem, hogy egy olyan pletyka terjed, melyet könnyű megcáfolni.

Álhírek a médiában

Néhány nappal később bekövetkezett a második hiba. A Fria Tider idegengyűlölő blog közzétett egy cikket a következő címmel: „Wolodarski pletykát terjeszt a brüsszeli iszlámellenes autótámadásról”. A cikkben az állt, hogy Wolodarski azt tweetelte, hogy az iszlámgyűlölők Molenbeekben, Brüsszelben elütöttek egy lefátyolozott muszlim nőt, aki megsérült, tehát olyat tweetelt, ami később tárgyi tévedésnek bizonyult. Ezután azt írta a Fria Tider „A DN főszerkesztőjének a PZ Feed felhasználói oldalára mutató linkje arról az állítólagos iszlámgyűlölő támadásról, ami a nyitott politika eredménye, és melyet a korrekt újságíró, Jack Werner, korábbi Metro-munkatárs lereagált”.

Tehát a Fria Tider látta a Peter Wolodarskival folytatott beszélgetésemet a pletykáról és a hibákról a Twitteren, de a Gunnlaugssonról szóló tweetet nem láthatták, hiszen az már törölve lett. Ehelyett úgy gondolták, hogy ez a tweet a brüsszeli eseményekről szól, és publikáltak egy cikket ez alapján.

Álhírek a médiában

A Fria Tider pontosan úgy cselekedett, ahogy egy véleményformáló szeret cselekedni, abból indultak ki, hogy az ő világképük az igaz és találgattak, hogy ami ezen kívül esik, az hogyan történt. Egy napot vett igénybe a Fria Tidernek, hogy eltüntesse a cikket, valamint további kis időnek, mielőtt közzétettek egy helyreigazítást. A hibáik kijavítása mindig kicsit lassabb, ha a hiba véletlenül pont olyan, amiről az ember szeretné, hogy igaz legyen.

A cikket írta: Jack Werner
Fordította: Franky Silver
Forrás: Trollbunden

Jack London, vadon vidékek krónikása

Jack London 1916, hat nappal a halála előttMelyik fiú ne álmodozott volna arról gyermek- vagy serdülő korában, hogy bejárja a rejtelmes, felfedezetlen vagy lakatlan területeket, próbára teszi bátorságát, erejét, rátermettségét, hogy vajon miképpen állná meg a helyét az igazi veszélyek közepette? És hány alkotót találunk a világirodalom nagyjai között, akiknek hősei, diadalt kivívói vagy az elbukottak, a vereséget szenvedők nem a képzelet szülöttei, hanem a saját, valós emlékeikben szereplő figurák? Nem sokat találunk.

Ezen kivételes személyiségek egyike Jack London, a modern amerikai irodalom meghatározó egyénisége, akinek kalandos életútja, íráskészsége, mesélő ereje igen mély nyomot hagyott nemcsak az amerikai, de a világirodalom számos kiemelkedő alkotója művészetében.

Jack LondonAz egyszerű, mindennapi olvasó is csak a száját tátja, ha belepillant ennek a 19. század végén született fiatalembernek az élettörténetébe. Mi hajtotta a nyomorban felnövő, 12-13 évesen már inaszkadtáig gürcölő fiút arra, hogy a legelképesztőbb, legkockázatosabb kalandokba is belevágjon? Hiszen már kamaszként előbb osztrigakalózként kereste a kenyerét, majd elszegődött egy fókavadász hajóra hajósinasnak, ahol belekóstolhatott a való élet vad és kegyetlen szegmensébe, ahol egyetlen jog létezik: az ököljog. Az erős talpon marad, a gyenge elbukik.

Amikor megunta a vízi életet, új kalandokat keresett. Mindenféle fizikai munkát elvállalt, hogy megfeleljen a maga számára felállított mércének: mindenben a legjobbnak kell lenni, mindig az élre kell törni.

Kubikusként, vasúti szénhordóként dolgozott, majd úgy döntött, hobóként (országúti csavargó) bejárja Amerikát, és bár ez csak részben sikerült, hiszen bebörtönözték csavargásért, mégis volt hozadéka: az Országúton című regénye, amely jóval később íródott, de óriási sikert aratott. (Évtizedekkel később még John Steinbeck is merített belőle momentumokat az Egerek és emberek című művében.)

A kalandvágy hajtotta Alaszkába is az aranyláz idején, ahol igazán belekóstolhatott az emberi mohóság, irigység, gyűlölködés, árulás legkülönbözőbb formáiba, ugyanakkor a hősiesség, bátorság, bajtársiasság, a legvégsőkig kitartás megnyilvánulásaiba is. Vagyont ugyan nem szerzett, tapasztalatot, élményeket annál inkább.

Jack London 9 éves korában kutyájávalEzek az emlékek ihlették első novelláit, melyek java része az alaszkai aranyásók küzdelmeiről, a létért való harcról, no és persze a vad és érintetlen természet iránti rajongásáról szólnak. (Aranyásók Alaszkában, A farkas fia, A vadon szava.) Sajátos stílusának kialakítása nem jelentett számára különösebb gondot, hiszen gyermekkorától a természet és a kalandos élet iránti rajongásán túl egy valami volt, ami élete végéig kísérte: az olvasás, a tudás iránti vágya. Tisztában volt azzal, hogy hiába áll tapasztalatokban, gyakorlati tudásban jóval kortársai fölött, tanulnia kell, palléroznia kell elméjét ahhoz, hogy befogadják az értelmiségi körök. Igen nagy nehézségek árán, fizikai munka mellett letette az érettségi vizsgát, egyetemre is beiratkozott, de két év után úgy vélte, ez csak időpazarlás. Úgy tűnik, mégsem volt az, hiszen ezeknek a küzdelmes éveknek a visszaidézéséből született a Martin Eden című többé-kevésbé önéletrajzi regénye.

A kalandos ifjúságnak természetesen megvolt a negatív hozadéka is: Alaszkában skorbutot kapott, amely aztán számos más szervi bajának is eredője lehetett. És a legfőbb rém, amellyel élete végéig küzdött: az alkoholszenvedély. Erről is vallott, szokása szerint őszintén és leplezetlenül John Barleycorn című regényében (Magyarul Sárga sátán címmel jelent meg).

Jack LondonNépszerű íróként a 20. század első éveiben már csak az alkotásnak és jachtján való hajókázásainak szentelte idejét. Rengeteget írt, újra és újra felelevenítette alaszkai küzdelmeit, mérhetetlen vonzódását és csodálatát a kutyák iránt (A beszélő kutya, Az éneklő kutya, Fehér Agyar). Tengeri élményeiből ihletett műve, A tengeri farkas is a halhatatlanok közé emeli.

Akár kalandos történeteket kedvelő ifjú olvasókról, akár a kiforrott irodalmi stílust áhító idősebb korosztály felé tekintünk, kétségkívül valamennyiüket elragadja az a szenvedélyesen láttató elbeszélő mód, mely sorok olvastán szinte bőrünkön érezzük a kegyetlen fagy maró hidegét, vagy a sós tengeri levegőt. Ha egy London-történetbe belefeledkezünk, a hősök vagy antihősök bőrébe bújva azt látjuk, halljuk és mondjuk: a kalandok értünk vannak, és mi a kalandokért.

Írta: Vágó József

Kedvet kaptál gyerekkori kedvenced újraolvasásához? Jack London könyveit itt tudod megvásárolni: Jack London könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Egy ismeretlen ismerős: Mark Twain

Mark Twain életeHogy miért ismeretlen és egyben miért ismerős? Tisztelt Olvasó, ha felteszik Önnek azt a kérdést, hogy ki volt és miért jelentős Samuel Langhorn Clemens, tud-e rá kapásból válaszolni? De ha úgy hangzik a kérdés, hogy kicsoda volt Mark Twain, úgy vélem, nem kétséges, hogy a szépirodalmat kedvelők azonnal tudják a helyes választ. Ugyanis e két név ugyanazt a személyt takarja, akinek művei, novellái, karcolatai, regényei immár több mint száz esztendeje ott ragyognak, fényükből mit sem veszítve a világirodalom legjelentősebb alkotásai sorában.

És miért pont Mark Twain? A magyarázat az, hogy a leendő író, aki már 14-15 évesen cikkeket publikált bátyja újságjában, nagyon fiatalon elszegődött egy gőzhajóra, ahol elsajátította a folyami hajózás csínját-bínját. A Mississippin szállítottak árut. Az igen szeszélyes folyamon állandóan mérni kellett a meder mélységét, nehogy zátonyra fussanak. A mélységmérő rúd második vonása jelezte azt a vízmélységet, ahol zavartalanul tudott a hajó haladni. Ennek a második jelzésnek a neve angolul mark two volt, ez adta az ötletet a fiatal fiúnak, hogy e könnyen megjegyezhető álnevet használja íróként.

Nagyon korán felfigyelt rá a korabeli amerikai irodalmi élet. Már az 1867-ben megjelent Az aranyozott kor című regénye óriási siker volt, s az ezt követő regényei, novelláskötetei is irodalmi csemegének számítottak az olvasói körökben. Részint saját életéből merített élményei (Élet a Mississippin), részben valós történelmi alapokon nyugvó izgalmas, érdekfeszítő históriái rázták föl az addig elég lanyha irodalmi életet. (Koldus és királyfi).

Programja már ebben a kezdeti időszakban is igen zsúfolt volt, hiszen számtalan meghívást kapott felolvasó estek megtartására. Szívesen vállalkozott az ilyen eseményekre, hiszen népszerűsége ennek kapcsán is nőttön-nőtt, anyagilag sem volt elhanyagolható. Amiért az emberek (még akik egy sorát sem olvasták) tömegével tódultak felolvasásaira, karizmatikus megjelenése, lebilincselő stílusa (nemcsak a leírt sorok, de az élő beszédben előadottak) révén magukkal ragadták hallgatóit.

Mark Twain élete

Zsenijét bizonyítja, hogy sikert sikerre halmozva sem állapodott meg egy bizonyos szinten, regényről regényre, novelláról novellára fejlesztette stílusát, kifejezőkészségét. Ennek ékes bizonyítéka az a több kötetből álló regényfolyam, amit a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjaival indított. A középosztálybeli éles elméjű, fantáziadús, mindig kalandra kész úrifiú és az apátlan-anyátlan, jobb sorsra érdemes utcagyerek egymásra találását, barátságát, közös élményeit elmesélő történetek méltán kerültek az ifjúsági irodalom aranypolcára. (Büszkén tehetjük hozzá, hogy A Pál utcai fiúk szomszédságába.)

Ez a két fent említett vásott, oly annyira szerethető kölyök hol együtt, hol egymástól elszakadva bolyong a 19. századvég Amerikájában, vidám, meghökkentő, kalandos eseményekbe belecsöppenve, majd szerencsésen kilábalva belőlük. És mindegyik történet soraiban megjelenik a szánalom a szegények, számkivetettek, másodrangúnak tekintett feketék iránt. Nincsenek frázisként pufogtatott szólamok, könnyfakasztó tirádák, csupán együttérzést kiváltó szavak, tettek, jó cselekedetek. Nos, ezeknek a regényeknek igazán frenetikus hatásuk volt már a maguk korában is, mint ahogy az eltelt évszázad alatt bármikor. Nem véletlenül írta Ernest Hemingway (némi túlzott elfogultsággal) az 1930-as évek elején: ,,Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből. Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Mark Twain életeA későbbi műveivel kapcsolatban felvetődik egy kérdés: vajon Nagy-Britannia irodalmi körei miért zárkóztak el sokáig az Európa-szerte megbecsült és nagyra tartott író munkáitól? A válasz nagyon egyszerű és kézenfekvő: Twain zseniális időutazása, az Egy jenki Arthur király udvarában. Ez a regény olyan bátran, mondhatni pimaszul turkál bele az angol nagy legendárium, a Kerekasztal históriájába, olyan pajzán humorral teszi nevetségessé a szinte félistenként tisztelt hősöket, hogy miközben két kontinens olvasói fuldokoltak a kacagástól, a brit sznobok személyükben érezték sértve magukat. No és aztán erre még ráfejelt az író a Pudingfejű Wilson és az Egymillió fontos bankjegy történetével, melyekkel a korabeli angol nagyburzsoáziát teszi gúny tárgyává.

Persze honfitársaival sem volt sokkal kíméletesebb. Számtalan pamfletben állította pellengérre az irigységet, korrupciót, a hatalomnak való behódolást. Vagy a haszonszerzésre áhító ostoba hiszékenységet. (A lóvátett város). Természetesen az Újvilágban ezt könnyedebben kezelték az olvasók. (,,Úgysem rólam, a szomszédról szól…”) Hát így lehet próféta valaki a saját hazájában.

Természetesen nem csak ezért volt töretlen Mark Twain életpályája 1910-ben bekövetkezett haláláig. És azóta mindmáig, és addig, amíg olvasni tudó és szerető emberek élnek kicsiny bolygónkon.

Írta: Vágó József

Nyelvekkel a világban

Az elbeszélés, mint kommunikációs forma

Egy hétköznapi módja annak, hogy kommunikáljunk egymással, az a nyelv. Mi emberek a beszélt nyelv révén tudunk különböző dolgokat közölni egymással, saját magunkról és másokról egyaránt.

Az elbeszélés mint kommunikációs forma

Attól függően, hogy kinek, mit és hogyan mondunk el, egy választ generálunk annál, aki hallgat minket. Mi jellemzi az elbeszélést, mint kommunikációs formát, és mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között?

Amikor mi emberek kommunikálunk egymással, nagyon sok cselekedetet hajtunk végre. Beszélünk, elmondunk valamit, hangokat adunk ki és mozgunk közben, valamint egy egymással szemben elvárt szerepet öltünk magunkra. Amikor kommunikálunk, öntudatlanul normákat állítunk fel azzal kapcsolatban, hogy mi a jó, a helyes, és mi az, ami fontos a társadalomban és az életben.

A kommunikáció egyik leghétköznapibb módja a nyelv, tehát az, hogy beszélünk egymással. Több módon beszélhetünk valakivel vagy valakihez, hogy különböző reakciókat váltsunk ki. Kérdezhetünk valamit, üdvözölhetünk valakit, vagy kiadhatunk egy utasítást. El is mesélhetünk valamit és ez a kommunikáció egy speciális formáját követeli meg. Ez a forma szinte olyan, mint egy páros tánc, ahol vannak előre meghatározott lépések és mozgásminták mindkét partnernél. A mesélő tud valamit, amit a másik még nem, és aki mesél, felelősséget vállal a helyzetért. A mesélő jogot formál a szavakra, cserébe azonban vállalja, hogy amit mond, az jelentőségteljes lesz a hallgató számára.

Ami a mesélést, mint kommunikációs formát jellemzi, éppen az, hogy a mesélő kontrollálja, hogy mit és hogyan közöl. Mit lehet kifejezni az mesélés során? Részben személyek közötti kapcsolatot, történéseket, szituációkat és a környezetet, ezeket lehet tovább adni a hallgatóságnak. A mesélő a szavak megválasztásával és a hangsúlyozás segítségével szintén meghatározza azt, hogyan fogja megérteni a hallgatóság azt, ami közlésre kerül. Ily módon színesedik a történet, és így nyer értelmet mind a mesélő, mind a hallgató számára.

Mondák, vándorlegendák és kulturális minták

Az elbeszélés felhasználható arra, hogy létrehozzuk magának a történetnek egy konstrukcióját. Arra is használható többek között, hogy bemutasson egy közösséget, megmutassa a különbözőségeket, valamint azt, hogy mi a megszokott és mi a szokatlan egy kultúrán belül. Az elbeszélés azonban kizárólag szórakoztató célra is használható.

Mesék, anekdoták, viccek, dalok, közmondások, önéletrajzok és mondák, melyeket különböző mesélőtechnikák segítségével lehet elmondani, hogy azok megkapják specifikus karakterüket.

A monda egy olyan mesélési forma, melyet gyakran támogatunk a társadalomban. A monda egy olyan elbeszélés mely az igazság és a fikció közötti határvonalat foglalja magában. A mesélő ambíciója, hogy a hallgatósága igazságként, valóságként fogja fel, amit mesél. Egy monda formája azáltal jön létre, hogy kinek és hogyan mesélik, valamint milyen szituációban hangzik el. Ezért működik az, hogy a kulturális mintákat, mint amilyenek a félelmek és normák, a mondák révén tanuljuk meg idővel a társadalomban.

Egy vándorlegenda gyakran egy rövidebb elbeszélés, melynek egyértelmű lényege vagy üzenete van, ám ahogy sok mesélőn megy keresztül, valamint ahogy a társadalom idővel változik, ezek a vándorlegendák is formálódnak. Amikor a társadalom változáson megy keresztül, létrejönnek olyan elbeszélések, melyek a változásról szólnak, de amikor mi emberek hozzászokunk a hírhez, az elbeszélések gyakran eltűnnek. Amikor egy személy valami hihetetlen dolgot mesél, amit szerencsés módon az unokatestvére édesanyjának a fodrászától hallott, akkor nagyon esélyes, hogy éppen egy vándorlegendát hallgatsz.

A szóbeli és az írásbeli kommunikáció közötti különbség

Mi a különbség a szóbeli és az írásbeli kommunikáció között? Elsősorban az, hogy az írásbeli kommunikáció egyirányú. A szerző nem kap közvetlen visszajelzést a szöveggel kapcsolatban az olvasótól. Fordítva is igaz, az olvasó sem tud semmit közvetlenül hozzáfűzni az olvasottakról a szerzőnek.

A nyomtatott szöveg szintén megőrzi formáját, nem változik az olvasóktól függően, hanem statikusabb. Inkább az olvasó, aki a szöveget értelmezi, ő választja meg, hogy hogyan értelmezi és hogyan fogja fel a szöveget, mely az ő személyes tapasztalatától függ, valamint attól, hogy milyen időben él és milyen az uralkodó társadalom.

Mivel a nyomtatott szöveg megőrzi formáját és nem változik ugyanolyan mértékben mint egy szóbeli elbeszélés, ezért a nyomtatott információkat megbízhatóbbnak tekintjük. Mivel a nyomtatott szöveg az igazság meghatározásának tekinthető, ezért ennek eredményeként a történelem során nagyon sok különböző típusú írás került máglyára. Úgy vélték, hogy ezek az írott és nyomtatott szövegek erős hatalommal bírnak, amit teljes mértékben el kell törölni, hogy elveszítsék hatalmukat, ezáltal a valódiságukat. Az írott információk valóban több igazságtartalommal bírnak, mint a szóbeliek? Hogy mely információ igaz és melyik hamis, egyedül az az olvasó tudja, aki a megfelelő időben és helyen értelmez egy szöveget. Az, ami ma igaz, holnap hamis lehet.

Írta: Sandra Bjärenberg
Fordította: Franky Silver
Forrás: Trollbunden
Trollbunden főoldal

A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

Cikkünk első részében szó esett vérfarkasokról, vámpírokról, gyilkos bohócokról, jóslásról és a Fekete madame-ról. A cikk első része itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Kísértetkastély

A mostani részben górcső alá vesszük a kísérteteket, zombikat, kísértethajókat és -vonatokat, a tavi szörnyeket és egyéb érdekes lényeket és történéseket.

Kísértetek, zombik és kísértetjárások

Napjainkban a kísértetek és a zombik egyaránt hétköznapi figurák a tömegkultúrában. Nagyon-nagyon régi az a meggyőződés, hogy a kísértetek, illetve a hazajáró lelkek egyéb formái valóban léteznek.

Kísértet a temetőben

A zombi egy új szó és egy új figura Svédországban. A zombik eredetileg a haiti woodoo valláshoz tartoztak a karibi-térségben. A régi időkben az emberek Svédországban inkább visszatérő lelkekről és kísértetekről beszéltek. A nagy különbség az, hogy egy zombinak hiányzik a gondolkodásra való képessége. Olyan, mint egy akaratlan, éhes ragadozó, amit egy varázserővel bíró személy irányít. Ezzel szemben egy hazajáró lélekről vagy egy kísértetről úgy gondolják, hogy sok tulajdonságot megőriz abból az időből, amikor még élt. Azt, hogy egy ember visszajárt, azzal magyarázták, hogy valami megoldatlan maradt, vagy azzal, hogy még életében az emberek problémásnak vagy gonosznak tartották. A tömegkultúrában ezek a határok elkezdtek elmosódni, ami egy világos jele annak, hogy szerfelett kevesen vannak, akik ezeket a lényeket komolyan veszik.

Zombi

Sokan úgy vélik, hogy a kísértetek tartózkodási helyei a kastélyok, uradalmi birtokok, régi házak, bezárt elmegyógyintézetek, temetők, akasztófák helye és régi hadszínterek. Leegyszerűsítve elmondható, hogy azok a helyek, melyeknek vagy régi történetük van, vagy amiknek a története halálhoz és nyomorúsághoz kapcsolódik. A jämtlandi Lelkészlak egy olyan épület, amiről sokan úgy vélik, hogy Svédország legkísértetiesebb helye, akik ott éjszakáznak, különleges oklevelet kapnak. Hasonló kísértetjárta helyek vannak Nyugat-Götalandon is. Napjainkban speciális kísértettúrákat is szerveznek az ország több területén. Több göteborgi kísértethistória került összegyűjtésre a Kísértetház Göteborgban című könyvben, mely két névtelen szerző által lett kiadva 2015-ben.

Kísérteties világítótorony

Az elképzelés az élet utáni életről, és hogy az elhunytak egy része valamilyen módon itt időzik még ezen a világon, mindig lenyűgözte az embereket és a variációk erre a témára minden emberi kultúrában megtalálhatók. A kísértetek lehetnek veszélyesek, lehetnek közömbösek az emberek tevékenységei iránt, vagy lehetnek segítőkészek. A tömegkultúrában van nagyon sok kedves kísértet. Laban, a kis kísértet, aki a családjával él a Gomorronsol pincében, gyerekkönyvekben került bemutatásra, melyeket Inger és Lasse Sandberg írt a 60-as években. Ő a kedves kísértet tipikus példája. Azért alkották meg ezt a kísértetet, hogy a gyerekek ne féljenek a szellemektől. Idővel Laban kísértet kapott egy csintalan kishúgot is, aki a Labolina nevet kapta. Létezik sok elbeszélés olyan kísértetekről, akik azért mutatják meg magukat, hogy valamit előre jelezzenek, vagy egész egyszerűen csak veszélyesek és agresszívek.

Kísértetvonat és kísértethajó

Léteznek elbeszélések szellemekkel való találkozásokról a vonatokon a göteborgi hagyományőrző archívumban, de a legtöbb leírás ebben a kontextusban a szellemvonatokra vonatkozóan egy másik városban is megtalálható.

Szellemvonat

Rengeteg szóbeszéd és történet keringett egy különös szellemvonatról Stockholmban a 80-as évek elején. Éjszakánként robogott végig egy ezüstszínű vonat a metróvonalon. A híresztelések szerint ez nem akármilyen vonat volt – ez volt a halottak vonata, és aki véletlenül felszállt rá, az soha többé nem tudott leszállni. Ugyanakkor úgy vélték, hogy a vonat végcélja a zárt, lepusztult Kymlinge állomás volt. Ott szálltak le a halottak, és aki olyan szerencsétlen volt, hogy felszállt a vonatra, követnie kellett a halottakat a pokolba. Eddig tartanak a városi legendák. Valójában ez egy olyan vonat volt, amit a Stockholmi Közlekedési Vállalat tesztelt, egy új vonat prototípusa, amit éjszakánként küldtek ki próbakörre. A metróállomást a 70-es években kezdték építeni, de különböző okok miatt sosem készült el. Ezért nem áll ott semmilyen vonat és ez az oka annak, hogy az állomás olyan elhagyatottnak néz ki. Valóban létezett egy ezüstszínű vonat és egy lezárt metróállomás, de nem volt sem szellemvonat, sem szellemállomás, hanem ennek a háttere teljesen természetes okokkal magyarázható. Hasonló történetek vannak szellemhajókról – gondoljunk csak azokra a szellemhajókra, melyek a kalózfilmekben vannak –, melyek valójában nagyon régiek. Ráadásul napjainkban vannak történetek szellemautókról és egyéb szellem járművekről.

Kísértethajó

A metrók és a villamosok viszonylag modern jelenségnek tekinthetők. A régi időkben hosszabb utakra hajóval, lóháton vagy lovaskocsival mentek. Számos történet található ezekről az archívumban. A következőt 1937-ben jegyezték fel Lundby községben (ma Göteborg része):

„Akkor történt, amikor hosszú utazások voltak kint az Északi-tengeren. A vihar elkapta a hajót, az pedig elsüllyedt a tengerben, emberekkel és minden mással együtt. Ezután, ha az ember elment újabb hosszú utazásra, találkozhatott ezekkel az elsüllyedt hajókkal. Pontosan ugyanúgy néztek ki, ahogy az ember emlékezetében megmaradtak. És a teljes legénység világosan látszott. Vörös sisakban voltak.” (IFGH 04026)

A Koffa és a tavi szörnyek

A Skóciában lévő Nessie egy világhírű tavi szörny, úgy tartják, hogy a Loch Ness tóban él. Ám Nessie nincs egyedül. Sok más országnak is vannak feljegyzései hasonló tavi szörnyekkel való találkozásokról.

Nessie Loch Ness tavi szörny

Svédországban a jämtlandi Nagy Tavi Szörny már az 1600-as évek közepe óta ismert. A Nagy Tavi Szörnyet ráadásul egy külön kabalával tisztelték meg, melyet Birgernek neveztek el, ez több gyermekkönyvben is feltűnik. A Hagyományőrző Intézetben vannak feljegyzések és felvételek is a Nagy Tavi Szörnyről. A gyűjteményünkben ezek közül a legrégebbi 1919-ből való. Viszont a Nagy Tavi Szörny sincs egyedül. Az 1800-as évek óta vannak feljegyzések arról, hogy többen azt vallották, hogy láttak tavi szörnyet több svéd tóban, gyakran nagy, kígyóhoz hasonló formában. Svédországban sok különböző adat létezik misztikus lényekről, melyek az elbeszélések szerint különböző tavakban, folyókban és patakokban élnek. A Vänern-tóban van a Koffa (vagy Laka-Koffa), egy helyi híresség, amiről úgy tartják, hogy a tó Torsö és Brommö körüli részén él a vízben. Az elbeszélések szerint úgy néz ki, mint egy tőkehal és egy gyermek keveréke. Egy feljegyzésben a következő áll: „a természetfeletti lény, amiről úgy gondolták, hogy a tó fenekén van és egy régi csáklyázó horgon lóg a Värmland-földszorosnál koffának hívják”. A feljegyzésben a további kiegészítés is megtalálható: „a kérdéses jelenséget senki nem tudta alaposan megnézni ahhoz, hogy közelebbi leírást tudott volna adni róla” (ULMA 30904, 139. oldal).

Taviszörnyek

Következésképp a Koffa nem különösebben nagy, talán ez egy variációja a tó asszonyának gyermekéről szóló legendának. Ez a lény kétségtelenül halász szerencsével ajándékozza meg azt, akinek miután fennakad a horgán, betekeri egy sálba, majd újra szabadon engedi. Norvégia déli részén, a Seljord-tóban él egy híresség, a Seljordi Kígyó. A tavak és a tengerek további más lényekkel is kapcsolatba hozhatók. Nevezetesen a tó asszonya is egy ilyen példa, mely sok történetben megtalálható, melyek Nyugat-Götalandról származnak, és olykor úgy gondolnak rá, mint ami egy nagy és rettenetes kígyó képében jelenik meg. A következő feljegyzés 1927-ből származik Seglora községből, Västergötlandról:

A tó asszonya kígyó alakban

„50 évvel ezelőtt egy idős ember elment a Pjätare-tóhoz horgászni. Útközben elhaladt a Hessereds-tó mellett és ott meglátott egy rémisztő nagy kígyót, a szemei akkorák voltak mint két fatányér. A Pjätare-tóhoz érkezve megpróbált halat fogni, de az sehogy sem akart sikerülni. Ahogy ott ült, meglátta a tó asszonyát közeledni a vízen. Elölről szép volt, de a háta üreges. Az idős férfi ezúttal hal nélkül tért haza” (IFGH 01069).

A tó asszonya üreges háttal

Az emberek gyakran gondolták úgy, hogy nagy tavi szörnyeket láttak számos tóban vagy a tenger mélyén. Ilyenek lehettek az óriástintahalak (egy ilyen lénynek Kraken a neve), melyek hihetetlen arányokat, illetve szörnyek egyéb formáit kapták, amikről úgy vélték, hogy a tenger mélyén élnek. Napjainkban azt a félelmet, hogy mi csal le minket a vízfelszín alá, nagyrészt felváltotta az a félelem, hogy mi van az űrben, az univerzum misztériumai.

Földönkívüliek

Valami, amire gyakran emlékeztetnek minket, főként a tömegkultúra révén, azok a különböző űrlények, földönkívüliek, vagy alienek, ahogy angol jövevényszóval mondjuk.

UFO

Főcímek és adatok jelennek meg bőségesen az ilyen lényekkel való találkozásokról, többek között az interneten. Még egy UFO-archívum is van Norrköpingben, Svédországban. Van egy gyűjtemény is azoknak a személyeknek a jelentéseiből az UFO-Svédország weboldalon, akik úgy gondolják, hogy ufót láttak. Ezen az oldalon Nyugat-Götalandról származó adatokat is lehet találni. A Hagyományőrző Intézetben is van több feljegyzés ufókról, illetve földönkívüliekkel való találkozásokról. Miért nyűgöz le minket ennyire az űr és az űrlények? Talán a válasz abban rejlik, hogy az űr még mindig rejtély az emberiség számára?

világűr

A régi időkben a mély és misztikus tengerek, a sűrű erdők és a megközelíthetetlen hegyek voltak titokzatosak, és ezért gondolták, hogy ezeket sok különböző életforma, azaz különböző természetfeletti lények lakják. Napjainkban, amikor már jobban ismerjük bolygónkat, kilakoltattuk a megmagyarázhatatlant és a rejtélyt az űrbe, és ezt egy tudományosabb módon magyarázzuk meg, gyakran valami olyannal, amit racionálisabbnak vélünk. Például úgy gondolják, hogy az űrlényeknek megvannak az eszközeik egy furcsa, magasan fejlett technológiához, amivel olyan dolgokat tudnak megtenni, amiket egyébként nehezen tudnánk elképzelni. De akkor ez nem csak egy új módja annak, hogy megmagyarázzuk azt, amit a néphiedelem varázslatnak vagy mágiának hívott? Hiszen a néphiedelem lényei rendszerint varázserővel bírtak, míg az űrlényeknek hozzáférésük van egy szupertechnológiához. Az elbeszélések formai kialakításában is nagy a hasonlóság. Más szóval a régi legendák és motívumok átalakultak, hozzáigazodtak a jelenünkhöz.

Űrlények elrabolják

Régen úgy gondolták, hogy a néphiedelem lényei rabolták el az embereket, és elvitték őket a hegyekbe vagy a föld alá, ehelyett most úgy gondolják, hogy az űrlények rabolják el az embereket az űrhajóikkal. Sok hasonlóság van az űrlényekről való gondolkodás és aközött, ahogy a néphiedelem lényeiről gondolkodott az ember. Tehát úgy kellene tekintenünk ezekre a régi elbeszélésekre, mint ami egy új, időszerűbb csomagolást kapott.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se

A néphiedelem lényei

A néphiedelem lényei napjainkban 1. rész

Az, hogy a néphiedelem lényei csupán a múlt részét képezik, ez nem igaz. Ha elgondolkodunk ezen egy kicsit, hamar belátjuk, hogy még ma is vannak történetek, melyek közszájon forognak a tradicionális, jól ismert lényektől kezdve a teljesen újakig, illetve a régi, ismert lények újra értelmezései.

Néphiedelem lényei napjainkba varázsló

Ezek a lények körülöttünk vannak és erre folyamatosan emlékeztetnek minket, főként a különös történetmesélő-helyzetekben (például pletykaterjesztés, kísértet históriák) vagy a populáris kultúrában. Ki ne ismerné, vagy kinek ne lenne véleménye arról, hogy mik a sárkányok, a kísértetek, a trollok (kobold, hegyimanó), óriások, tündérek, vámpírok és vérfarkasok. Sem a neveket, sem azok jelentését nem tekintik idegennek és gyakran anélkül használják, hogy valaki pontosabb magyarázatot adna erről.

Természetfeletti lények - vámpír

Talán ezek a történetek a különböző lényekről napjainkban hétköznapibbak, mint valaha voltak, még ha manapság inkább szórakoztatnak és elbűvölnek minket, mintsem valóban hinnénk bennük. Ez a dolog a hittel kapcsolatban szintén komplikált, egyes helyzetekben lehet aktuális, míg más helyzetekben nem. Talán a szellemeket és trollokat sok helyzetben irreálisnak tekintjük, de éjjel, a kísértetek óráján, egy régi házban, egy kihalt helyen, vagy ha az ember eltéved egy sötét erdő mélyén, hát igen, akkor talán megváltozik a helyzet. Ám vannak olyan lények is, melyekben elvileg csak a gyermekek hisznek, ilyen például a Fogtündér, a Fogmanó, a húsvéti nyúl, a szörny az ágy alatt, a mikulás vagy az álommanó. Sok felnőtt is beszámolt már arról, hogy találkozott a következő természetfeletti dolgokkal: szellemekkel, lelkekkel, földönkívüliekkel, vérfarkasokkal, lidércekkel, erdei tündérekkel, házi manókkal, vagy angyalokkal és démonokkal. Ezek a beszámolók olykor helyiek, mint például a boszorkánygyűlés Brattön szigetén a Solberga parókián, vagy Koffa, a Vänern-tó taviszörnye, vagy a hazajáró lelkek, amik specifikus helyekhez kötődnek, például a Läckö kastély fehér asszonya, vagy az örgrytei Överås udvarház fekete asszonya, vagy különböző kísértetészlelések és misztikus történések a Kongelfs fogadóban, a Gräfsnäs várromnál, vagy a régi akasztófa helyén a Carlanderska kórház mögött Göteborgban. Egy dolog mindenesetre biztos, ezek a lények nem csak a régmúlthoz tartoznak, bár más módon, de napjaink urbanizált, összekapcsolódott, multikulturális társadalmában is ugyanannyira jelen vannak.

Vérfarkasok és bohócok

Egy lény, amivel gyakran találkozunk filmekben, magazinokban, számítógépes játékokban és regényekben, a vérfarkas. Vérfarkasként olyan személyre utalnak, aki jellegzetes időszakokban farkassá vagy farkashibriddé változik. Maga a szó farkasembert jelent. Egy másik lény, mely gyakran feltűnik, az a vérszívó vámpír. A populáris kultúrában ezek a lények gyakran egymás ellenségeiként léteznek, mindketten egy másik vérfarkas vagy vámpír harapása révén fertőződtek meg. A svéd népi hiedelemben nagyon sok történet létezik a vérfarkasokról, de rendkívül kevés a vámpírokról. A vérfarkasokkal ellentétben a vámpírok csak ritkán különösen öregek, ami egyértelmű jele annak, hogy éppen a vámpír egy újonnan érkezett lény Svédországban. Amennyiben eltekintünk a sorozatok, a játékok és a filmek világától, talán meglepődünk, ha tudomást szerzünk róla, hogy a svéd napilapokban már voltak vérfarkas és vámpír riasztások, de csak a 70-es években. A magyarázatért, hogy hogyan történhetett ilyesmi, legjobb ha közelebbről belekukkantunk egy pár ilyen esetbe.

Természetfeletti lény a vérfarkas

1972-ben elterjedt a pletyka, hogy egy vérfarkas pusztít Trelleborgban, pár hónappal később pedig egy másik Jakobsbergben. Egy évvel később azt a híresztelést közölte le a tömegmédia, hogy egy múmia tartja rettegésben az embereket Stockholm külterületén, Sätrában. A rendőrőrsre folyamatosan érkeztek a telefonhívások a rémült szülőktől és a félelemtől bénult gyermekektől. A napilapok ezt leközölték, időnként kissé gúnyos felhanggal. Mindazonáltal a gyerekek és a szülők félelme minden volt, csak ironikus nem, az valódi volt. Ez a három eset megmutatja, hogy a gyerekeket befolyásolják a horrorfilmek és a magazinok, és ez volt a sötét elemekkel való találkozás és a pletykaterjedés mögött a háttérben. Elég erős meggyőződésünk, hogy sem vérfarkasok, sem múmiák nem voltak Svédországan a 70-es években. Mindenek ellenére ez egy érdekes példa arra, milyen gyorsan burjánzik el a pletyka, és hogy komolyan is lehet venni ezeket, még akkor is, ha nagyon rövid időszak alatt történik.

Természetfeletti lény a vérfarkas

2016 őszén egy riasztás történt az ijesztő bohócokról, mely futótűzként terjedt Svédországban és a világ nagy részén. Látszólag szinte minden bokor mögött gyilkos bohócok lapultak és azt állították róluk, hogy éjjel különösen aktívak. A gyerekek halálra rémültek, a szülők nagyon idegesek voltak, ami oda vezetett, hogy a rendőrséget aggódó emberek hívogatták. Tényleg voltak gyilkos bohócok, és tényleg lázadást terveztek, hogy csapatokba verődve megdöntsék a rendet és feje tetejére állítsák a társadalmat? Nem, semmi ilyesmi nem fordult elő.

Ijesztő bohócok

A nyomok az USA-ba és Angliába vezetnek, ahol az első „fantom bohócokról” szóló pletykák helyi körökben terjedtek 2012-től. Később, a szociális médiának köszönhetően nagyobb területen is elterjedt, mely aztán tovább eszkalálódott, majd egy széleskörű bohóchorrorhoz vezetett 2016-ban. Amint a szóbeszéd gyökeret vert és több riasztást jelentettek, úgy növekedett a híresztelés aránya. A bohócokat mára nagyrészt elfelejtették (csak elvétve jelentenek most már ilyen eseteket a világon a szociális médián keresztül), ugyanúgy feledésbe merültek, ahogy a vérfarkasok, a vámpírok és a múmiák.

Minden időkben léteztek a félelem különböző formái. Változó, hogy mitől félnek az emberek, általánosságban elmondható, hogy ez gyakran a társadalmi félelmekhez kapcsolódik. A hagyományőrző archívumunkban rengeteg feljegyzés található hátborzongató alakokról. A félelem irányulhatott egyes etnikai csoportok vagy alacsony státuszúnak tekintett szakmák felé, mint amilyen például a mezőgazdasági kisegítő, a hóhér, illetve olyan személyek felé, akiket a boszorkánytudományban jártasnak tekintettek. Alternatívaként ott volt a rémület a természetfeletti lényekkel szemben, mint például az erdei nimfa, a folyó meztelen hegedülő lénye, az ördög vagy a szellemek.

Erdei nimfa

A sebesség, ahogy napjainkban a szóbeszéd és a félelem terjed nem egyeztethető össze a régi időkkel. Továbbá az a tény sem, hogy ma a különböző korosztályok nagy része folyamatosan online, így a szóbeszéd és a kommunikáció az egész világon képes elterjedni. Régebben szóban közvetítették az ilyen típusú elbeszéléseket, ezek szájról szájra, vagy nyomtatott formában, könyvek és napilapok által terjedtek.

A Szellem az üvegben és a Fekete madame

Különböző játékoknak különböző a célja. Egy ilyen lehet a játékosok vitézségének tesztelése, hogy el lehessen dönteni, milyen bátrak a résztvevők. Ezek között van egy változat, ahol a résztvevők egy gyertya, egy papírlap és egy üvegpohár segítségével megpróbálnak kapcsolatba lépni egy szellemmel, hogy az megválaszolja a kérdéseiket.

Szellem az üvegben

A résztvevők a felmelegedett üvegpohár hátoldalához érintik az ujjaikat, az elképzelés pedig az, hogy a pohár odacsúszik a különböző betűkhöz, melyek szavakat alkotnak egy festett diagrammon, ami a pohár alatt van. Ezt a játékot úgy hívják, hogy szellem a palackban. Olykor egy egyedi fatáblát használnak, amit ouija-táblának hívnak. Ennek egy másik variációja, amihez csak két keresztbe tett toll szükséges, a Charlie Charlie. A résztvevők spontán reakciói miatt az ujjaik egy adott irányba mozdulnak, ezáltal a tárgy specifikus betűk vagy szavak felé mozdul el, amit aztán úgy értelmeznek, hogy a szellemek mozdították el az üveget vagy a tollat.

Ouija-tábla

A legnépszerűbb játék a fiatalok körében a Fekete madame. Ez úgy zajlik, hogy egy vagy több gyerek bemegy egy fürdőszobába, lekapcsolják a világítást, gyertyát gyújtanak, majd a tükör előtt elmondanak egy rigmust. A versike különbözőképpen hangozhat, de egy szokványos forma ez: Fekete madame, fekete madame, gyere elő! Esetlegesen ezt háromszor megismétlik. Olykor arra is buzdítják azokat, akiknek van merszük ehhez a játékhoz, hogy tegyék a tenyerüket a tükörre. Ezeknek a játékoknak a csábítása az izgalom, mely akkor keletkezik, amikor a csoport kapcsolatba lép a szellemvilággal. Ugyanakkor az érzés is, hogy amit csinálnak, az majdhogynem tiltott dolog. A szellemvilággal való kapcsolatfelvétel különböző módjai nagyon régre nyúlnak vissza. A Fekete madame előfutárai Angliában és az Egyesült Államokban is megtalálhatók. A Hagyományőrző Intézet egyik gyűjteményében több száz választ kaptunk a játék különböző variációira és leírásaira az ország nagy részéből.

Fekete madame - gyertya és tükör

Annak különböző módjai, hogy az ember megpróbáljon rájönni kivel fog összeházasodni, nagyon régi, és erre több különböző trükk létezett. Gyakran úgy vélték, hogy a Szent Iván-éj egy olyan időpont, amikor megtudhatják az emberek, hogy ki lesz a jövendőbeli vőlegényük vagy menyasszonyuk. Egy módszer volt erre a virágszedés. Le kell szedni sok virágot, majd ezt berakni a párna alá. Ezután az adott személy megláthatja álmában, hogy ki lesz a férje vagy a felesége. Egy másik variáció, mely még ma is él, az egy virág segítségével történik, mely többek között százszorszép is lehet. Kitépnek egy szirmot, egyszerre csak egyet, és minden kitépett sziromnál váltakozva mondogatják: „szeret”, „nem szeret”. Az a személy akire a lány (vagy fiú) gondol amikor az utolsó szirom is lehullott, szeretni fogja vagy nem azt, aki a rituálét elvégezte.

A cikk folytatása itt található: A néphiedelem lényei napjainkban 2. rész

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: vastarvet.se

Ki volt Lucia?

A régi idők Lucia alakjának bemutatása

Lucia-ünnep

Napjaink fehér ruhás Luciája fénykoronával a fején. Ez a jelenség csak nemrég vált népi hagyománnyá. Tommy Kuusela közelebbről megvizsgált sok értelmezést azzal kapcsolatban, hogyan gondoltak Lucia alakjára a vidéki társadalomban.

A 2012-2015-ös években megrendezésre került a „Télközepi ragyogás” elnevezésű alternatív karácsonyi vásár Jättendalban, Hälsinglandon. A témája „Lucia a népi hitvilágban” volt, valamint az, hogy az embereket mennyire lebilincselték a sötét leírások, melyek a Lucia-alakkal kapcsolatban léteztek. A képen Lucia látható a bűnbakkal. Fotó: Fredrik Broman/Humanspectra

Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről?

Hogyan értelmezték Luciát a vidéki társadalomban az 1800-as években és az 1900-as évek elején? Napjainkban sokan egy fehér ruhás nőre gondolnak, fénykoronával a fején, akit csillagfiúk, koszorúslányok és akár mézeskalács fiúk követnek, akik fényt szórnak a sötétségbe. Annak ellenére, hogy a Lucia-ünnepet sokan a régi hagyományokkal hozzák összefüggésbe, ez egy aránylag új tradíció, különösen a népi hagyományok körében. Mit mutat a folklór archívum gyűjteménye? Mit tudunk valójában Lucia svéd történetéről? Ki tudja, ki volt ő, hogyan értelmezték és hogy nézett ki?

A nyelvi és folklór archívum intézetben több ezer leírás található, mely Luciáról és a Lucia-ünnepségről szól a régi és újabb időkben. Az anyaggyűjtés az 1800-as évek második felétől a modern időkig folyamatos. Ennek az átfogó gyűjteménynek köszönhetően első kézből kapunk betekintést abba, hogyan jelent meg Lucia a régi időkben vidéken. Erre az anyagra hivatkoznak olyankor, amikor napjainkban Luciáról vitáznak. Egy blogbejegyzés természetesen korlátozott és ezért nincs hely arra, hogy érintsen minden szokást és tradíciót, ami összefügg a Lucia-ünneppel. Fontos kiemelni, hogy ez egy sokoldalú tradíció, és több okból is értelmetlen lenne megpróbálni egyetlen eredeti népi hagyományt találni arról, hogy kinek vélték Luciát, inkább összeválogattunk több különböző bemutatást és magyarázatot.

Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Öregrundból, Upplandról, mely arról szól, hogy az antialkoholisták szervezete és egyéb egyesületek hogyan terjesztették a Lucia-ünnepet. Leginkább az iskolákban ünnepelték „lussit”, melyet összekötöttek a tanítási szünet kezdetével. Richard Broberg gyűjtése, 1941. Archiválási szám: 15232, 55. oldal

Lucia svéd története

Először az 1900-as évek alatt nyert általános teret az országban több Lucia-ünnepi szokás. Ezekkel kapcsolatos többek között a fehér ruhás Lucia, fénykoronával a fején, aki a házak lakóit kínálja kávéval és süteménnyel. Az 1900-as években a nemesi kúriáktól, a parókiáktól és az otthonokból terjedt át a Lucia-ünnep az iskolákba, az irodákba, a közintézményekbe, az egyesületekbe stb. Sok feljegyzés került elő az archívumból, melyek szerint nem sokan ünnepelték Luciát a régi időkben, ez a szokás inkább lassacskán terjedt az ország nyugati részéből az 1920-as vagy az 1930-as években, és akkor is elsősorban a városokban. Némi időbe telt, míg ismertté vált vidéken is. Amikor az intézet, és annak elődje az 1930-as évektől kérdőív formájában kérdezett meg embereket a Luciáról, figyelemre méltó volt, hogy sokan azt mesélték, hogy az ő gyermekkorukban a Lucia-ünnep még nem volt ismert. Ezeket a negatív adatokat is érdemes figyelembe venni.

Lucia-ünnepre öltözve

Hjalmar Lucia-ünnepi ruhában 1876-ban. Fotó: A. Jensen/Västergötland Múzeum

A december 12-e és 13-a közötti éjszaka jelentősége már az 1300-as évek óta fennáll, mivel a naptár pontatlansága miatt északon ezt tartották az év legrövidebb napjának és legrövidebb éjszakájának. A katolikus időkben a karácsonyi böjt ezen a napon kezdődött, ezért úgy vélték, hogy helyénvaló az ezt megelőző napon többször reggelizni. A naptárreformnak köszönhetően 1753-ban a téli napforduló, azaz az év leghosszabb éjszakája áttolódott Szent Tamás napjára, december 21-ére, de a régebbi elképzelés tovább élt, miszerint a 13-a éjszaka összefonódott a sötétséggel és mindenféle veszéllyel. Ekkor a természetfeletti lények különösen aktívak voltak, úgy vélték, hogy ez egy jó időpont arra, hogy iránymutatást adjanak azáltal, hogy bepillantást nyújtanak a jövőbe. Azt is mondták, hogy az ember nem lehetett aktív, nem dolgozhatott ezen az éjszakán. Sok szabály maradt fenn hosszú időn keresztül a naptárreform után is azzal kapcsolatban, hogy az ember mit tehet és mit nem a Lucia-nap éjszakáján. Az éjszaka eljövetelét a továbbiakban is úgy értelmezték, hogy az felfűtött és veszélyes.

Sok feljegyzés van azokról, akik a Lucia-ünnepen részt vettek. Egyes esetekben a lányokat fiúnak, a fiúkat pedig lányoknak öltöztették be. Tipikus diákcsíny volt, hogy egyesek úgy öltöztek be, hogy teljesen felismerhetetlenek voltak. Egyesek kézművesnek öltöztek, mint például kovácsnak, fazekasnak, kötélgyártónak, kéményseprőnek stb. Néha a gyerekek ijesztő alakoknak öltöztek be, mint például ördögnek, sátánnak és Lucia-napi boszorkánynak. Általános volt az arcmaszk, a ki- vagy befordított bunda viselése, szalma felhasználása, a krétázott, festett vagy bekormozott arc. A szabály szerint körbementek a helységben, és felajánlották a szolgálataikat (gyakran tréfásan) némi üdítőért, levesért, pénzért vagy hasonlóért. Ez a koldulásnak és az ivászatnak volt egy formája, és a fiatalok ekkor kurjongattak és durva dalokat énekeltek. Ez a csínytevés az öltözködési szokással együtt részben napjaink Halloween ünnepére, de más, régebbi beöltözési szokásokra és diákcsínyekre is emlékeztetnek.

Lucia

Lucia-ünnep Västergötlandon valamikor 1890 és 1905 között. Fotó: Carl Victorin / Västergötland Múzeum (CC BY-NC-ND)

Ki volt Lucia a vidéki elbeszélések alapján?

A hagyományőrző archívumban elképesztően sok adat van arról, hogy ki volt Lucia az emberek szerint. A sok variáció azt mutatja, hogy aligha beszélhetünk egyöntetű tradícióról, egyetemes és szilárd magyarázattal a Lucia-alakkal kapcsolatban. Más szóval, lehetetlen meghatározni, hogy a közemberek kinek vélték Luciát „eredetileg” az 1800-as és a korai 1900-as években. Az is tipikus, hogy a népi előadásokban vannak ellentmondások és különböző variációk. Olykor úgy írják le Luciát, mint egy rossz embert, vagy egy hitetlen pogány némbert. A leírások egy részében összefüggésbe hozzák őt a sötét erőkkel. Ilyen kontextusban néha megemlítik, hogy ő a bomlás és a föld alatti dolgok anyja. Egy 1941-es härjedaleni feljegyzésben egy 82 éves asszony elmeséli, hogyan rejtette el Lucia a gyermekeit a pincében, amikor Jézus meglátogatta, hogyan tette őket láthatatlanná. Ezeket az embereket Lucia-hegyi népnek vagy egyedülieknek hívták. Egy 1951-es feljegyzésben egy värmlandi 58 éves férfi így írta le Luciát: „Egy gonosz némber és részeges disznó”. Egy 1935-ös ångermanlandi feljegyzésben boszorkányként, más variációkban látnokként említik őt. Egy idős nő Västergötlandból 1931-ben feljegyezte, hogy Lucia egy özvegy fiatalasszony volt, aki átpártolt a Sátánhoz. Különböző vidékekről különböző példákat találunk szerte az országban, különösen Norrlandról, melyek úgy tűnik, azt igazolják, hogy Luciát gonosz démonként, illetve más negatívumként értelmezték. Ám ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor egy teljesen más kép alakult volna ki bennünk Luciáról, mint aminek napjainkban gondoljuk.

Lucia értelmezés

Egy feljegyzés Arnäsból Ångermanlandról, ahol Lucia boszorkányként lett leírva, akit egy veszekedés alapján egy bizonyos helyre száműztek. Ella Odstedt gyűjtése, 1933, archívumi névmutató 8525, 11. oldal.

A probléma ezekkel a Lucia-felfogásokkal kapcsolatban többek között az, hogy teljesen ellentmondásosak. Más szóval, nem indulhatunk ki abból, hogy Lucia eredetileg egy negatív alak volt. Sok feljegyzés a következőképpen írja le Luciát: egy szép istennő, istenfélő és jólelkű asszony, egy szent, egy kedves ember, egy apáca, egy szép fiatalasszony, aki halhatatlan vagy hasonló. Különböző feljegyzések szerint nyugatról érkezett és ajándékokat osztott szét, különösen a gyerekeknek, amikor háború dúlt az országban. Egy värmlandi 40 éves férfi 1933-as feljegyzése szerint Luciát megölték, mert veszélyt jelentett az evangélikus hitre. Ugyanebben az időben és helyen született egy feljegyzés, miszerint Lucia királynő volt, akit rézüstben megfőztek. Egy férfi Västergötlandból azt mesélte 1934-ben, hogy Lucia egy keresztény lány volt, akit Nero császár el akart venni feleségül, de a lány megtagadta. A kivégzése előtt kapott egy Lucia-süteményt. Egy 1928-as Östergötlandból származó gyűjtés értelmezése szerint Lucia Lukács evangelistából vezethető le.

Az anyagokban sok névvariáció van, ami férfi lényre utal. Egy ångermanlandi 74 éves férfi egy 1977-es feljegyzésében úgy emlékszik vissza, hogy a gyermekkorában azt gondolták Lusséről, hogy fekete kocán lovagol és üres viperabőrei vannak. A férfi azt is állította a feljegyzésében hogy az elbeszélések szerint Lussének feküdnie és forognia kell, a láncait rázva, arra várva, hogy kiszabaduljon. Egy 1916-os dalslandi feljegyzésben az áll, hogy minden Lucia-napon Loppepär körbevezeti szekerét tömérdek bolhával, ami veszélyes, mert bármikor kiboríthatja a rakományt. Van sok szófordulat és nézet a Lusse és Lucifer nevekről is, melyet valószínűleg a két név hasonlósága okoz. Vannak történetek már-már démoni figurákról, melyeket luciamágusként vagy luciaboszorkányként említenek. Sok probléma akad a sebességgel kapcsolatban Lucia éjszakáján, éppen ezért a malomnak teljes csendben kell maradnia, máskülönben fennáll a veszély, hogy a luciamágus tönkreteszi azt. Egyes helyeken lusseutazásról beszélnek, miszerint egy rémisztő kísértet Lucia éjszakáján járkál a levegőben Lucia irányítása alatt (ez a Vad vadászat mesének egy variációja, mely más összefüggésben történhet az Ördög, Odin, Tor, egy király, egy vadász, vagy más hasonló személy vezetése alatt). Ezen elképzelések közül sok keringhetett egy időben a köztudatban, és terjedhetett el az ország különböző részein.

Lucia értelmezések

Egy feljegyzés Ljushultból Västergötlandból arról, hogy Luciáról beszéltek pozitívan és negatívan egyaránt. Az emberek egy része számára jótevő volt, mások számára azonban ugyanazt jelenti, mint Lucifer. Luciáról azt is tartották, hogy megtanította az embereket a földművelésre. W. Palmblad gyűjtése 1930-ból, archívumi névmutató: 2566:7, 18. oldal.

Ki volt Lucia? Néhány teória

A középkorban Lucia december 13-ára kapott helyet a naptárban. A neve alapján egy sor különböző népi elgondolásra asszociál az ember. Alapvetően két verziónk van Luciáról, a világosság és a sötétség Luciája. Az idők folyamán különböző teóriák születtek Lucia hátteréről és eredetéről.

Valószínűleg a legtámogatottabb teória az, hogy Lucia Szent Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének a megtestesülése. Az ő napja december 6., és a régi időkben ugyanezen a napon kezdődött az iskolai téli szünet. A szorgalmas gyermekek ajándékot és édességet kaptak valakitől, aki beöltözött a püspöknek. A püspök kíséretében volt egy ördögi figura, aki megszidta és azzal fenyegette a lusta és veszekedő gyerekeket, hogy magával viszi őket a pokolba (napjainkban is megvan az ezzel egyenértékű figura Európa-szerte, például a krampusz Közép-Európában). Amikor Svédország protestáns ország lett, az egyház el akarta fojtani a szentimádatot és a katolikus szokásokat. Németországban Szent Miklóst egy másik ajándékozó váltotta fel, a Kis Jézus, és az ajándékosztás átkerült karácsonyra. Főként egy kislány játszotta el a Kis Jézus szerepét. Fehér köpenybe volt burkolva, fénykoronával a fején. Az Ördög megmaradt a Kis Jézus kíséretében, mert szükségesnek vélték. Az 1600-as években ez a szokás elért Németországból Svédországba, ám ez nem illett bele a karácsonyi ünnepbe, ezért tették át Lucia napjára. Az 1700-as években a Kis Jézust átkeresztelték Luciára a västergötlandi kúriákban, és innentől kezdve vannak adatok arról, hogy Nyugat-Svédország egyéb részein is elkezdték ünnepelni Luciát az uradalmi birtokokon. Ez a teória sok szempontból hihetőnek tűnhet, legalábbis ami a fehér ruhás Lucia eredetének magyarázatát illeti. De persze más aspektusok és elképzelések is vannak arra vonatkozólag, hogy kinek gondolták Luciát a régmúltban.

Egy régi teória szerint Lucia, mint misztikus lény, lehetséges, hogy a kereszténység előtti időből maradt meg. Vannak hasonlóságok, melyek elsősorban a skandináv istennőre, Frejára utalnak, de egyéb istennőket is kiemelhetünk a Közel-Keletről, mint Inanna, Ishtar vagy Lilith/Lilitu, mint Lucia elődeit. A hipotézisek összefüggésben vannak elsősorban a termékenység- és növényvilág kultusszal. Ami kiemelte ezt, hogy a lányok a Lucia-ünnep alatt teljesen vagy részben szalmába öltözhettek. Egy teória volt, hogy erre a Lucia-lányra úgy tekintettek, mint egy ősi betakarítással kapcsolatos dolog egy hosszan fennmaradó formájára, mely összefügg a mezőgazdasági időszak és a cséplés végével. Amit ebben az összefüggésben figyelmen kívül hagytak, hogy még a fiatal férfiak is szalmába öltözhettek, őket hívták szalma-öregembereknek (szemben a szalma-öregasszonyokkal). A szalmabábuk és a szalmába öltözött személyek nem korlátozódtak kizárólag a Lucia-ünnepre.

A régi kutatók teóriái napjainkban is élnek és néha előkerülnek, továbbá motiválóan hatnak azáltal (olykor nem kritikus módon), hogy párhuzamot mutatnak a kereszténység előtti idők és a későbbi korok szokásai és hagyományai között. Bizonyos módon ezzel létrehoznak egy képet a múltról, melyet néhány példa is alátámaszt, de a válogatás egyben azt is jelenti, hogy azok az anyagok, melyek nem illenek a képbe, azt kiszelektálják és eltávolítják. Ezért az olvasó nem tudhatja, hogy azok a példák, melyek kiválasztásra kerültek, általánosak vagy ritkák, illetve, hogy vannak-e ezeknek ellentmondó adatok a forrásanyagban. Ráadásul lehetnek különbségek az ország különböző részeiről, melyek nem adnak magyarázatot az általánosításra. Ezeknek a teóriáknak a nagy része, mely Lucia eredetéről kering, csak teóriák, melyeket bajosan lehetne ellenőrizni. Ezt egy kirakós játékhoz lehetne hasonlítani, ahol az oda nem illő darabokat figyelmen kívül hagyják. A skandináv gyökerekre vonatkozólag nem tudunk túl sokat arról, hogy a Freja-kultusz hogyan nézett ki a kereszténység előtti időkben, ami megnehezíti az ilyen nagymértékű összehasonlításokat. A középkori források alapján meglévő adatok elsősorban Izlandról és Norvégiából származnak. Ott Freja istennő leírása nagyon rövid, és a kultusz leírása hiányzik. Ráadásul ez változott az alatt az ezer év alatt, onnantól, mielőtt a kereszténység gyökeret vert volna Skandináviában, az 1800-as és 1900-as években született Lucia-leírásokig (ráadásul történt egy váltás a katolikus hitről a protestáns hitre, valamint idővel a különböző szabadegyházakra). Hogy egy kereszténység előtti istennő kultuszának emléke sikeresen túlélte volna ezeket a vallásváltásokat, anélkül, hogy az egyház keményebben reagált és átalakította volna, nem igazán valószínű. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor elvárhatnánk az írásbeli adatokat. Még amikor Freja vagy más óskandináv alak átnevezésre kerül a régi anyagokban – van rá egy sor példa – számolhatunk azzal, hogy ezek a nevek, az óskandináv láz eredményeként kerültek be a népi köztudatba, melyek az 1600-as évektől az 1800-as évekig, a régi dolgok iránti érdeklődés és a nemzeti romantikus hullám között eltűntek. Népköltészet, balladák, regények, vidéki helyi kutatások, versek, dalok, újságcikkek és hasonlók együttesen érintették az óskandináv isten- és hősi világot, és ezek által terjedt a nép körében.

Nincs egységes kép

A Luciáról szóló elbeszéléseket részben Szent Lucia katolikus legendája színezte ki, melyet a tanárok és a papok terjesztettek. Ezek az elbeszélések már át lettek dolgozva, át lettek formálva egy művelt, irodalmi, civilizált és szalonképes tradícióvá. Valószínűleg ez az a darabka, melyet a legtöbben ismernek napjainkban. Ám ezen városi tradíciók mellett volt egy sor különböző tolmácsolása a Lucia-legendának a nép körében, mely értelmez és hozzátesz a szent nevéhez, és különböző népi megjelenítések és magyarázatmodellek révén mesél Luciáról. Egyértelmű, hogy nincs egy egységes és magától értetődő kép arról, hogy ki volt Lucia, ehelyett van sok magyarázat, melyek át lettek alakítva és hozzá lettek igazítva az adott időszakokhoz, helyekhez és elbeszélőkhöz, pont ugyanúgy, ahogy sok más ismert alakkal is megtörtént, mint például a húsvéti nyúllal és a karácsonyi Mikulással.

Lucia fehér ruhás fiatal nőként való értelmezése részben modern jelenség, valamint több tényező eredménye. Többek között a fent említett a Kis Jézussal kapcsolatos német szokás, de a Skansen által 1893-ban, a västergötlandi hagyomány példájaként bevezetett Lucia felvonulás, továbbá a Stockholms Dagblad (napilap) által szervezett nyilvános városi Lucia felvonulás 1927-ben. Ugyanez az újság 1928 előtt szépségversenyt hirdetett, melynek eredményeként százával érkeztek a fotók, azt remélve, hogy egy férfiakból álló zsűri Luciának választja. Ezt mások is lemásolták, és így alakult ki egy tipikus kép arról, milyen formában szerették volna az emberek Luciát látni. A régi fotókon és leírásokban még fiúk is beöltözhettek Luciának, bár általánosabb volt, hogy Luciát lány alakította.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy aligha értelemszerű, hogy nézett ki Lucia vagy egyáltalán ki volt ő. A népi elbeszélésekben még az sem egyértelmű, hogy Luciának bármi köze lett volna a katolikus szenthez, még kevésbé az, hogy hogy nézett ki. Nincs egy egyetemes Lucia-alak a vidéki társadalomban – ez egy viszonylag új jelenség. A kiterjedt anyagmennyiség a népi kultúrából annyira gazdag és változatos, hogy az ember úgy érezheti, hogy a legtöbb teóriát igazolni tudja néhány egyedülálló bizonyíték segítségével. Ezeknek a kiválasztott bizonyítékoknak a kombinálása a spekulációkkal és összehasonlításokkal térben és időben könnyen különböző eredményekhez és végkövetkeztetésekhez vezethetnek, és nem mindig van támasz az összegyűjtött forrásanyagban. Aki le akarja írni, hogyan nézett ki ez a hagyomány a régmúltban, vagy véleményt akar alkotni arról, hogy nézett ki egy Lucia, sokat nyerhet azzal, ha vidéki hagyományőrző intézeteket keres fel, és az ezrével lévő leírásokban kutat, melyek azokban a gyűjteményekben fellelhetők.

Iskolai Lucia-ünnep

Egy feljegyzés Söderhamnból Hälsinglandról, melyben egy iskolai tanítónő leírja, hogy a gyerekek Lucia-ünnepet tartottak az iskolában, de senki nem öltözött be Luciának. R. Fernkvist gyűjtése 1944, archívumi névmutató: 16674, 1. oldal.

A cikket írta: Tommy Kuusela
Fordította: Franky Silver
Forrás: isof.se

… mondta Péhovard (Hogy mit is mondott Rejtő Jenő?)

Hogy mit is mondott Péhovard, azaz P. Howard, alias Rejtő Jenő? Aki nem túlságosan sznob a művészeteket illetően, aki nem fintorog, ha az irodalom hozzányúl a valódi élet realitásához, aki nem háborodik fel egy illetlen szó hallatán színházban, moziban, egy regényt vagy novellát olvasván, hanem elgondolkodik, hogy vajon öncélú, polgárpukkasztó-e, amit lát, hall, olvas, vagy funkciója van… hát igen, az elmondhatja: ezt már a Péhovard is megmondta, vagy megmondhatta volna.

Rejtő Jenő

Gondoljunk csak bele: az izgalmas, kalandokkal teli, végtelenül kacagtató történetekben, itt-ott, hellyel-közzel értékálló, közhelyesnek hangzó, de mély humanista gondolatokat kifejező mondatokat találunk, melyek, mint a búvópatak, észrevétlenül, láthatatlanul, de át- meg átszövik, emberivé teszik a rejtői mondandót. Így épülnek fel Rejtő karakterei. Nem tudjuk meg első olvasásra, mitől válik szimpatikussá Rozsdás, aki kemény, bátor, nem tétovázik, ha kalandról van szó, kíméletlen, amennyiben szükség van rá, de itt-ott, egy-egy pillanatra felvillan romantikára áhító énje, az önzetlen, érző szívű lovag, aki szíve hölgyéért mindent feláldozna… na de hát egy marseille-i matrózkocsmában… Ott bizony a belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.

Számtalan példát említhetnénk fentiek bizonyítására, még olyan extrém figurákkal kapcsolatban is, mint az itt-ott feltűnő, és igencsak feltűnő Vanek úr, aki csetlik-botlik az alvilági labirintusban, de végül mindig a jó oldalon köt ki. A rengeteg zagyvaság, amiket összehord, néha tartalmaz valami olyan mélabús világszemléletet, ami (eretnekség, de megkockáztatom) Shakespeare antihősére, méla Jacque-ra, vagy a Micimackó Fülesére emlékeztet. Persze, lehet, hogy nem ez volt Rejtő szándéka. Nem tudhatjuk. De engedtessék meg kimondani: a humanista humanista marad holtáig.

Nem mellékesen, mint azt tudjuk életrajzából, hogy 1943-ban munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el, azt már kevesebben, hogy esténként, mikor éhesen és fagyoskodva ledőlhettek a foglyok priccseikre, elalvásig a barakkjában levőknek Rejtő mondta, mondta végeérhetetlen történeteit Afrikáról, az idegenlégióról, a furfangos világcsavargókról. Színt csempészett a sötétségbe, öt perc reményt a reménytelenségbe.

Méltánytalan volt megítélése életében. Az irodalom nagyjai közül nagyon kevesen álltak mellette. Hiszen hogyan is méltathatta volna figyelemre Babits vagy Kosztolányi azt a kávéházi lézengőt, aki, ha nem tudta kifizetni a reggelijét, akkor lefirkantott néhány sort egy szalvétára, átküldte vele a főpincért a szemközti Nova Kiadóhoz, ahol kiegyenlítették a számlát a leírtak ellenében. (Jellemzően, ezek a telefirkált számlák milliókért cserélnek gazdát azóta is a gyűjtők körében.)

1945 után is tiltólistán maradt életműve. Talán még inkább, mint életében. Bár az irodalmi élet kirekesztette, a periférián terjedtek közismert regényei. Megszállott rajongók, zugárusok, de még irodalomtörténészek, közismert, ha nem is elismert írók, költők is tevékenyen részt vettek abban, hogy ne merüljön feledésbe Rejtő Jenő neve.

Aztán a 60-as évek vége felé megtört a jég. Feloldották a vesztegzárat, akárcsak a Grand Hotelben. Megjelentek a klasszikus Rejtő-regények immár állami kiadók révén. A kétkedők, fanyalgók kapkodhatták a fejüket: nem volt az a kinyomtatott mennyiség, ami el ne fogyott volna.

Természetesen megjelentek a pénzcsinálók korifeusai is: filmet kell készíteni ezekből a regényekből! Az hozza a pénzt! De nem hozta. Rejtő leírt mondatai, poénjai, párbeszédei ellenálltak minden erőszakos beavatkozásnak. A mondatok, amiken könnyesre röhögtük magunkat, a filmvásznon üresen pufogtak, a bizarr jelenetekből ócska ripacskodás lett, megcsúfolása egy életműnek.

Maradnak tehát a könyvek. A történetek, amelyek, valljuk be, igen sok inspirációt nyújtottak a következő és az azt követő írógenerációknak. Hogy mi ad ihletet? Melyik mű ad felhőtlen szórakozást (A három testőr Afrikában), vérforraló izgalmat krimibe illő fordulalaival (Menni vagy meghalni), fogvacogtató félelmet a próféciaszerű látomáson (Csontbrigád), azt az olvasók dolga eldönteni. Van választék az írásművészet magasiskolájából.

– Az élet olyan, mint a Lánchíd – mondta Péhovard. –  Hogy miért? Nem tudom.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Rejtő Jenő, a tizennégy karátos légiós

Rejtő Jenő P. HowardRejtő Jenőről (alias P. Howardról) van szó. Arról az íróról (mellesleg dalszövegíró, kabarészerző, költő, újságíró, színdarabok szerzője, és nem utolsósorban világcsavargó), aki 1905 márciusában látta meg a napvilágot. Arról a nyughatatlan figuráról, aki egy alsó középosztálybeli családból nőtt ki, aki már kora ifjúságában sem hagyta magát beskatulyázni, inkább úgy döntött, hogy kipróbál mindent, ami lehetőségeiből és tehetségéből futja.

A kezdetekben látunk egy vézna, lézengő tizenévest, aki körülnéz kispolgári környezetében, és azt mondja: ,,Akármit, de ezt ne!” Kimarad az iskolából, próbálkozik a versírással, iszonyatos Ady-plagizátornak bizonyul, rájön satnya alkatára, bokszolni tanul, edzésekre jár (persze, nem sokáig, csak amíg megtanulja a legfontosabbakat: adni és elviselni az ütéseket). Ilyen-olyan munkákból összespórolt pénzecskéjével útra kel Nyugat-Európába, majd tovább, ki tudja merre, gyűjti az élményeket, tanulja a nyelveket, ismerkedik a különféle kultúrákkal, majd a húszas években úgy tér haza, hogy több nyelven beszél, társasági emberként viselkedik, fantáziája révén kialakítja a maga imázsát: soha meg nem élt kalandjairól mesél, Afrikáról, hajóutakról, kikötői kocsmákról Marseille-től Marokkóig.

Írók, költők, zenészek a barátai. Operettszövegeket, kabarétréfákat, kisebb színdarabokat ír, sőt még a filmcsinálásba is belekóstol. És a harmincas évek derekán támad egy nagy ötlete: az akkoriban nagyon divatos műfajt, a ponyvaregényt, a filléres, mindenki számára elérhető izgalmas történeteket kell megújítani. A pestieknek nem a Vadnyugat, az ismeretlen préri, a nagy lövöldözések kellenek, hanem olyan történetek, amelyek ugyan egzotikus tájakon, vadregényes környezetben játszódnak, de a szereplőkben mindenki magára ismerhet: a vasutas, a kishivatalnok, a baka. Hogy mitől? A humortól, az igazi pesti, aszfalton termett humortól, ami elárasztja az operettektől a kabarékig, sőt a kocsmai csevegésekig a közbeszédet.

Így történt, hogy Rejtő Jenő megteremtette a ponyvaregény paródiáját. Izgalmas történeteket csomagolt olyan szövegkörnyezetbe, hogy először csak egy réteg, majd egy város, később egy ország fogta a hasát a röhögéstől. Történetei szájról szájra terjedtek, akár a népmesék. És persze a népmesei hősök: Gorcsev Iván, aki 21 évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat. (Marokkói pókeren egy utasszállító hajón.) Fülig Jimmy, Rozsdás, Piszkos Fred, Pepita Ofélia, Leila, az arab démon, akinek orcáján a kor és egy ideges légionárius szuronya hagyott nyomot… És persze azok a szófordulatok, poénok, amelyek úgy terjedtek a köztudatban, hogy idővel használóik azt sem tudták, honnan származnak.

Rejtő ontotta történeteit. Úgy mesélt az idegenlégióról, melynek soha a közelében sem járt, mintha éveket szolgált volna. Hadihajókról mesélt, melyeket valószínűleg csak kikötőkben láthatott. Összeesküvések, botrányok, embertelen megpróbáltatások, és persze a romantikus szerelmi szálak, mind-mind belefért egyetlen hatalmas életműbe egy olyan szerző tollából, aki mindössze 37 évet élt.

Hogy mikor alkotott, hogyan fért bele a napirendjébe, rejtély volt kortársai számára. Két végén égette a gyertyát, tulajdonképpen kávéházakban élt, dőzsölt, számlálatlanul szórta a keresetét, és hódolt két szenvedélyének: a lóversenynek és a kártyának. Nem csoda hát, hogy két házasságát is csak intermezzónak tekintette, ahogy ő fogalmazott egyszer: ,,Lírai botlások, mint a verseim”.

Nem állt távol tőle az önirónia sem, hiszen ahogy érettebb korában fűzfapoétának tartotta magát, A három testőr Afrikában című regényében meg is formálta ezt a figurát Troppauer Hümér személyében, aki, mielőtt előadta verseit, megverte a közönségét ,,a kellő áhítat és átélés érdekében”.

Minden regényében feltűnik egy nagyon szerethető pozitív hős, akit ugyan némi távolságtartással kezel, múltját diszkréten elhallgatja, de mindenképpen karizmatikus jellemként ábrázolja. Van, akiben a humora ragadja meg az olvasót (Gorcsev Iván), van, akiben a célratörés (Rozsdás), van, akiben a tartózkodó, úriemberként viselkedő, rejtélyes és kiszámíthatatlan vezéregyéniség (Senki Alfonz).

Érdekes adalék, hogy ez utóbbi megformálása annyira megragadta Rejtő Jenő barátjának, Heltai Jenőnek a fantáziáját, hogy egyik kisregényében ,,kölcsön vette” a figurát, és életre keltette Nagy Senki néven. Amikor ismerősei felháborodva emlegették ezt Rejtőnek, plagizálást reklamálva, ő csak legyintett: ,,Legalább egy írónak is tetszett.”

Amikor Karinthy Frigyes, aki szintén barátja volt Rejtő Jenőnek, megjelentette az Így írtok ti című paródiakötetét, megkapta ismerőseitől, írótársaitól, barátaitól a kérdést: Rejtőt miért nem vette be a kötetbe? Hiszen, mint tudjuk, kevés kivételtől eltekintve megtiszteltetésnek vették az érintettek, hogy szerepelnek a gyűjteményben. Karinthy csak ennyit felelt: Péhovardot nem lehet felülmúlni.

Írta: Vágó József

Rejtő Jenő könyveit itt tudod megvásárolni: Rejtő Jenő könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában