„Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot” – nyilatkozta Szöllősi Adrienne műfordító a Ráday Antikváriumnak.
– Úgy tudom, téged kértek fel Karl Ove Knausgård Harcom regényfolyamának fordítására, de nem vállaltad el. Végül szerkesztője lettél a könyveknek. Ebben a döntésben az időtényező játszott szerepet? A nyelvtanítás miatt nem vállaltad a fordítást?
– Nemcsak a tanítás miatt, hanem úgy éreztem, hogy ez nekem túl nagy falat. Nem nyelvileg vagy irodalmilag, hanem a szerző lelkivilágának a szempontjából. Ebbe bele kell élni magam, ami az akkori élethelyzetemben túl sok lett volna. Természetesen az időtényező is szerepet játszott, de nem emiatt mondtam nemet. Minden tiszteletem a fordítóké, Petrikovics Edité és Patat Bencéé.
– Elgondolkodtam azon, hogy valaki vagy tanár, vagy műfordító, de te egyszerre vagy mindkettő. Ezt hogy csinálod?
– Ez a személyiségemből fakad. Ha valaki műfordító, akkor folyamatosan más ember szövegeivel foglalkozik. Egyik műből esik a másikba, mármint akkor, ha ebből meg szeretne élni. Ha valaki ezt munkajelleggel űzi, az meglehetősen megterhelő, mert ahhoz nagyon sokat kell dolgozni. Én ezt nem bírnám. Nekem a kettő együtt adja meg az egyensúlyt. Emberek között is vagyok, amit a tanítás jelent, és el is tudok vonulni, amit a műfordítás megkövetel. A kettő együtt kellemes kombináció számomra.
– Melyiket szereted jobban?
– Ez változó. Amikor már túl sokat tanítok, akkor örülök, hogy véget ér a kurzus, és le tudok ülni fordítani. Ám egy könyv fordításába az ember jó mélyen bele tudja ásni magát, benne van a hétköznapjaiban, azzal álmodik, azzal éli a hétköznapjait. Egy könyv vége felé úgy érzem, hogy kezd ez a világ felemészteni. Olyankor jó megint kilépni belőle, emberek közé menni, új tanulócsoporttal, új emberekkel foglalkozni. Mivel különböző országokból érkezőket tanítok, ezért minden alkalommal nagyon izgalmas, hogy milyen nemzetiségű emberekkel, milyen kultúrákkal fogok találkozni, és hogyan fogom megtanítani nekik a norvég nyelvet, ami minden alkalommal teljesen más módszert igényel.
– Úgy tudom, hogy az összes skandináv nyelvből fordítasz. Melyiket szereted a legjobban?
– Azt mondanám, hogy a norvég a fő nyelvem. A svéd kezd egyre inkább másodikként bekerülni a rangsorba. Ha valaki megtanul egy skandináv nyelvet, főként, ha az a norvég, akkor a többit is elkezdi érteni. Ez a norvég nyelv és Norvégia történetéből adódik, hogy közel áll a dán és a svéd kultúrához is, ezáltal könnyen átjárható. A svédre jobban oda kell figyelni, mert több a különbség, bár érdekes módon beszéd szintjén könnyebb megérteni, a dánt pedig könnyebb olvasni. Valóban mindhárom nyelvből fordítok, de egyértelműen a norvég kultúra áll legközelebb hozzám. Bár, ha választanom kellene, hogy hol szeretnék legjobban élni, akkor Malmőt választanám, mert szeretem Svédország déli részét, továbbá van egy híd, melyen gyorsan át lehet érni Koppenhágába, és Oslo sincs messze. Ez kellemes kombináció lenne számomra.
– Szerinted mi az oka a skandináv krimik és a skandináv irodalom ilyen mértékű globális térhódításának az elmúlt években?
– Ez egy hosszú és többtényezős történet. Egyrészt jók a szerzőik. A másik oka, hogy olyan országokról van szó, ahol a szerzőknek lehetőséget adnak arra, hogy publikáljanak. A kiadóknak vannak anyagi erőforrásaik arra, hogy ne utasítsák el a tehetségeket. Ha úgy érzik, hogy egy szerző, illetve egy mű jó, akkor mindenképpen úgy döntenek, hogy egy próbát megér, és ebből lesznek a sikerek. A harmadik ok, mely szintén az anyagi lehetőségekből és a kultúrából következik, hogy nagyon okosan építik fel a marketinget. A negyedik ok, melyet mondhattam volna elsőként is, hogy van a skandináv könyveknek, a krimiknek és a szépirodalmi alkotásoknak egyaránt egy sajátos atmoszférájuk. A kriminél megfigyelhető valami titokzatos, de ugyanakkor őszinte viszony az olvasóhoz. Talán a svéd krimikben több titokzatosság van, valamint ők jobban kedvelik a misztikus vonalat is. A norvég krimiknél ez kicsit más. Ha megfigyeljük Jo Nesbø regényeit, akkor láthatjuk, hogy ő főként a lelki folyamatokra épít. Vannak még norvég írók, akik nagyon szeretik a pszichothriller vonalat. A szépirodalomnál pedig nagyon szeretik a lélek mélységeibe való lemerülést, amit ők valami elképesztő ügyességgel csinálnak. Továbbá, ami Karl Ove Knausgårdnál látható, az a kérlelhetetlen őszinteség saját magával és a világgal szemben.
– A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy miért éppen most aratnak ekkora sikert világszerte a skandináv szerzők?
– Voltak ennek hullámai. Az első ilyen újbóli berobbanás Jostein Gaarden Sofie világa volt, ami egy meglehetősen furcsa könyv volt akkor, és amikor van egy könyv, ami hirtelen sikeressé válik, akkor elkezdenek odafigyelni a többire is. A második vonal a krimi volt, Stieg Larssonnak köszönhetően, azután feltűnt Jo Nesbø. És ezzel megint jött egy hullám, ami az érdeklődés középpontjába állította a szépirodalmat is. Most pedig Karl Ovénak köszönhetően rengeteg norvég szerző megjelenhet végre.
– Másként tekintesz a munkádra, ha szórakoztató irodalmat, krimit fordítasz, vagy ha szépirodalmat?
– Nem. Mindig nagyon komolyan veszem a fordítást. Nem teszek különbséget. Egy krimi is épp olyan nehéz. Sokszor gondoltam arra, hogy krimit írni igen bonyolult, mert nagyon pontosan kell mozgatni a szálakat. Rettenetesen oda kell figyelni a szerzőnek, hogy ne csússzon el, valamint hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.
– Fordítás közben mit tartasz fontosabbnak, a pontos szöveghűséget, vagy hogy átadd azt a gondolatot, azt az érzést, vagy azt az érzelmet a magyar olvasóknak, amikor az a gondolat vagy annak leírása teljesen stílusidegen a magyar nyelvtől vagy gondolkodástól?
– Alapvetően sok esetben nagyon stílusidegen. Például, ha a tengerről vagy az égről írnak, vagy meteorológiai jelenségekről, azt nagyon nehéz fordítani, utána kell járni, hogy mi a magyar kifejezés, ha van egyáltalán. Ezenkívül vannak társadalmi jelenségek, amiket nagyon nehéz átültetni magyarra, de a szöveghűség mindenképpen elsődleges. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy magyarul ne lehessen élvezni. Sokszor a norvég szerzőknél fontosak a formai sajátosságok, azoktól nem térhetek el. Az adja sokszor a szerzőknek a lényegét. Nagyon jól meg lehet találni hozzá a magyar formákat is. A kettő nem zárja ki egymást, ez így működhet. Vannak néha szólások, jelenségek, dialektusok. Karl Ovénál is gyakori a dialektus. Ezt hogyan lehet lefordítani? Szerkesztőként ezt egyeztetnem kellett a fordítóval. A szerző meg is jegyezte, hogy az amerikai kiadás esetében nagyon furcsa volt számára az angol egy bizonyos amerikai dialektusában látni a szöveget. A magyar fordító ezt úgy oldotta meg, hogy jelezte, itt most dialektusban beszélnek. Ez bele lett építve a szövegbe. A szociális dialektusok esete jóval könnyebb, mert például egy kamasznyelv vagy szleng, vagy ahogy egy adott korú vagy szociális körülmények között lévő emberek beszélnek, azt sokkal könnyebb átültetni magyar nyelvre.
– Szerinted lehetséges gondolatokat, képeket, érzelmeket pontosan leképezni egy fordításban, ugyanúgy, ahogy az író azt elképzelte? Lehetséges úgy elkészíteni egy műfordítást, hogy a magyar olvasók pontosan ugyanazt érezzék vagy gondolják, mint amit a norvég olvasók?
– Természetesen az egyéni értelmezés mindig más. Amit én meg tudok tenni, hogy a lehető legmaximálisabban törekszem arra, hogy tartalmilag és hangulati szempontból megragadom azt, amit a szerző szeretne közölni. A műfordítás művészet, hiszen nagyfokú empátiára és fantáziára van szükség. De ebben benne van a műfordító is, hiszen nem tudom száz százalékban leírni azt, amit az író, hiszen egy adott képről, egy városrészről van egy személyes benyomásom, ami kétségtelenül érzéseket vált ki belőlem, és ezt próbálom belevinni a műbe. Ott a szöveg, amitől nem térek el, az, hogy utána mit érzek, privát dolog, nem mindig van feltétlenül benne a szövegben, de ez sokat segít abban, hogy megragadjam a helyzetet, ahogy azt a szerző is szeretné látni a fordításban. Az is sokat segít, ha a fordítónak van helyismerete, nyelvismerete, otthon van a kultúrában. Benne élünk. Aki skandináv nyelvről fordít, az két kultúrában él. Mindkét kultúrának ismerjük a rezdüléseit, amik lényegesek. Ugyanez a helyzet, amikor magyar mű kerül lefordításra. Ismerek sok magyar fordítót, akik norvégra vagy svédre ültetnek át műveket. Az egyik ilyen fordító Kari Kemény. Nagyon sok magyar alkotást fordított norvégra. Ő félig norvég, félig magyar. Két kultúrában nőtt fel, ami sokat segít a fordítás során. Mindenképpen szükséges, hogy a fordító valamelyest két kultúrában éljen.
– Mekkora a fordító felelőssége egy könyv sikerében?
– Nagyon nagy. Csak akkor lesz egy könyv sikeres, ha a fordító beleadja szívét-lelkét, különben érthetetlen lesz.
– Előfordulhat az, hogy egy középszerű művet egy fordító sikeressé tesz egy másik országban?
– Természetesen. A fordító íráskészsége befolyásolja a könyv sikerét. Időnként lehet egy kevésbé jó műből kiváló fordítást készíteni, mely által az egy másik országban nagy siker lesz.
– A skandináv krimikben és a szépirodalomban egyaránt megtalálható egy furcsa kettősség. Egyrészt elképesztően realisták, mindeközben pedig egy nagyon erős misztikum szövi át ezeket a műveket. Ez kizárólag a skandináv irodalom sajátja?
– Nem. Ez ugyanúgy megtalálható a spanyol, a portugál és az olasz irodalomban és szórakoztató irodalomban. Olvastam Luca D’Andrea krimijeit, és ott ugyanezt éreztem. Igaz, hogy ez Észak-Olaszországban játszódik, ezáltal lehet, hogy a magas hegyek és a köd meg a hó okozza ezt, de a spanyolban is megtalálható hasonló, például Dolores Redondónál, nagy rajongója vagyok.
– Van-e olyan könyv, amire úgy emlékszel vissza, hogy azt rendkívül nehéz volt fordítani?
– A Sofie világa elég nehéz volt a filozófiai kifejezések miatt, fontos volt, hogy azok pontosak legyenek. Időigényes volt, mert rengeteg utánaolvasást igényelt. Zlatan életrajzi műve is elég nehéz volt a sportkifejezések miatt. Miközben Zlatan életrajzi regényét fordítottam, lejártam kocsmákba meccset nézni, hogy átérezzem azt a hangulatot, hiszen ez egy teljesen más világ, ami igen távol állt tőlem. Megnéztem nagyon sok ezzel kapcsolatos videót. Próbáltam pontos lenni a fordítás során. A legutóbbi munkám, a Tengerkönyv sem volt túl könnyű a tenger biológiájával kapcsolatos és a földtani kifejezések miatt. További nehézséget okozott, hogy nagyon sok élőlénynek nincs magyar neve. Ilyen esetekben a latin neveket hagytam meg. Valójában akkor nehéz egy fordítás, amikor tőlem távol álló témáról van szó.
– Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. A továbbiakban is számítunk rád, mi, a skandináv irodalom magyar rajongói.
Az interjút Franky Silver készítette a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
