Soha, sehol nem éreztem otthon magam… Márai Sándorról

Márai Sándor,,… valamit kerestem, valami örökké hiányzott.. Mi? Az, hogy a saját világomban, a magam levegőjét lélegezzem. Ez hiányzott, és talán ezért utaztam el innen ezekben az években mindig, amikor csak lehetett: éveken, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt” E szavakat, mondatokat Márai Sándor, a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója, publicistája vetette papírra.

Hogyan lehetséges, hogy egy nagypolgári család tanult fia, akinek lehetősége volt már ifjú korában megismerni a nagyvilágot, beutazhatta, sőt be is lakhatta Svájcot, Olaszországot, Párizst, Berlint, majd élete alkonyán az Egyesült Államokat, sehol nem lelte meg azt a helyet, amit hazájának vallhatott volna? Hiszen a fenti mondatokat az 1971-ben írt Föld, föld! című regényéből idéztük.

Általában azokat a művészeket, politikusokat, újságírókat, akik életük jelentős részét utazgatással, hazájuktól távol, különböző országokban töltik, akár alkotóként, akár csak világcsavargóként, szoktuk világpolgárként aposztrofálni. Mi a közös jellemzőjük ezeknek az embereknek? Hogy ahol hosszabb időt töltenek, netán letelepednek egy-két esztendőre, mindig otthon érzik magukat. Nem gyökértelenek, inkább szabad gyökerűek, akik minden nekik kedves helyen megtalálják, magukba szippantják a föld sóját, aromáját.

Márai Sándorról ez a legkevésbé sem mondható el. Már korai alkotói éveiben, az 1920-as évek Magyarországán is, bár sikeres újságíróként tartották nyilván. Még egyetemistaként publikálta első verseskötetét (Emlékkönyv), mellyel Kosztolányi Dezső elismerését is kivívta. De ő világot akart látni, Lipcsében folytatta tanulmányait. Német lapokban publikált, tárcáit, tudósításait készséggel közölték a német újságok. Németországban sem volt maradása, Párizsba költözött feleségével, ahol hat évet időztek. Furcsán hangzik ez az ,,időztek”, de maga Márai mondta nemegyszer, hogy ő sehol nem lakik, csak időzik. Hat év után a Közel-Keletre utazott, ismerkedett a keleti kultúrával. Csak ezután tért vissza Magyarországra.

Márai SándorÉs itthon ugyanazt kereste, amit szerte a világban, és ami otthontalanná tette mindenütt. Azt a világot, azt az életérzést, amit a mesterének és példaképének tartott Krúdy Gyula műveiből szippantott magába és érzett magáénak: Azt az idealisztikus polgári miliőt, ami talán soha nem létezett Magyarországon, de Krúdy úgy tudta ábrázolni, olyan beleélhető nosztalgiával, hogy nagyon sokakkal együtt Márait is rabjává tette.

Ezeket a vélt vagy valós érzéseket, hangulatokat vetítette ki regényeiben, melyeket a 30-as években írt, és párját ritkító sikernek örvendtek. (Zendülők, Idegen emberek, és főként egyik legjelentősebb műve, az Egy polgár vallomásai.)  Bár korlátait nem volt képes átlépni, mégis megtartotta azt az objektív kritikai hangnemet, amely megkülönbözteti Krúdy mindent rózsaszínre festő nosztalgiájától. Ami hallatlan népszerűségének titka hitelességén kívül: elragadó, a magyar nyelv szépségeit kibontakoztató stílusa, amely azonban soha nem válik öncélúvá. Hiszen tudott ő formát is váltani: a szöveghűség érdekében rideggé, elidegenedetté válik a szöveg, ha Kafka-fordításait olvassuk.

Az 1940-ben kiadott Szindbád hazamegy című regényével olyan írói bravúrt hajtott végre, mely a magyar irodalomban szinte példátlan: olyan Krúdy-persziflázst alkotott, amely nemcsak a stílust, de még a békebeli Magyarország hangulatát is híven idézte.

Bár a világháború borzalmai őt is megviselték, alkotói tevékenységét nem hagyta abba. Színdarabjai, regényei hatalmas sikert könyvelhettek el. Leghíresebb, máig közkézen forgó könyve,  A gyertyák csonkig égnek is ebben az időszakban íródott. Még ebben az évben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.

Márai Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, Olaszországban telepedett le családjával, s bár megszakítás nélkül dolgozott, az elveszettség, otthontalanság érzése nem csillapodott benne. Mindez érzékletesen nyomon követhető Naplójában, melyet haláláig (1990) vezetett.

1952-ben az Egyesült Államokba költöztek. Márai aktív publicistája volt a Szabad Európa Rádiónak, úgy vélte, ez az éteren keresztül történő kapcsolat erősíti a köteléket közte és elhagyott hazája között.

Már emigrálásakor kikötötte, hogy addig, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot, egy sor sem jelenhet meg műveiből Magyarországon. Egyébként is a legszigorúbb tiltólistán volt az ötvenes-hatvanas években. Mindettől függetlenül kötetei elő-előbukkantak, és jártak kézről kézre. A sors fintora, hogy nem érhette meg művei szabad könyvpiacon való megjelenését, hiszen 1989-ben hunyt el.

1990-ben visszakapta akadémiai tagságát és életművét posztumusz Kossuth-díjjal honorálta a magyar állam.

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

(Márai Sándor: Halotti beszéd)

Írta: Vágó József

Márai Sándor könyveit itt tudod megvásárolni: Márai Sándor könyvek a Ráday Antikvárium kínálatában

Arnaldur Indridason: Hidegzóna

Arnaldur Indridason: HidegzónaA Hidegzóna szintén az Erlendur-sorozat egyik későbbi darabja, szám szerint a hatodik. Az első két Erlendur-könyv nem jelent meg magyarul, tehát a magyar olvasók számára a Hidegzóna a negyedik a sorozatban.

Mint azt már megszokhattuk, ebben a kötetben is egy eltűnési eset a cselekmény központi témája. Különlegessége, hogy itt is – csakúgy, mint a Kihantolt bűnökben – fél évszázaddal korábbra nyúlnak vissza a szálak.

Számunkra külön érdekesség, hogy az ötvenes évekbeli szál egyik főszereplője egy magyar lány, továbbá az ötvenes évekbeli magyarországi és NDK-beli helyzet nagyon pontosan lett körülhatárolva.

Majdnem teljesen spoilermentes!

A mű kerete

A regény kerettörténete a Kleifarvatn-tó megmagyarázhatatlan és gyors apadása. Ez tette lehetővé, hogy egy régi csontváz előkerüljön, amelyet évtizedekkel ezelőtt a tóba dobtak.

A Kleifarvatn hihetetlen gyors apadása valós esemény. A tó Izland délnyugati részén található, viszonylag közel Reykjavíkhoz. 2000-ben nagy földrengés rázta meg a térséget, ezután a tó nagyon gyorsan kezdett apadni, négy métert süllyedt a vízszint. Egy évvel később a hőforrások visszapótolták a Kleifarvatn elszivárgott vizét.

Kleifarvatn

Ez a keret nagyon finoman érzékelteti, hogy végül minden úgy történik, ahogy történnie kell. A történet elején a hidrológusnő aggódva figyeli a tavat és az előbukkant csontvázat, közben nem túl boldog magánéletén gondolkodik. A regény végén ugyanitt áll, ám már boldogan. Párkapcsolata rendeződött, a tó vízszintje pedig elkezdett emelkedni.

Ez a két tényező egyáltalán nem függ össze, mégis ad egy optimista színezetet a dolgoknak. Bár az Erlendur-regényekre nem éppen az optimizmus a jellemző, ám ez csak első látásra van így. Olvasás közben – valamint a történet végén szintén – a szomorúság mellett egyfajta elégedettséget is érez az olvasó. Ezek olyan árnyalt érzelmek, amit nem biztos, hogy szánt szándékkal alakított így az író.

A regény címe

A regény címe sokat sejtető, és többféle értelmezése is létezik, ám ezt nem az író találta ki.

A mű eredeti címe Kleifarvatn (a szivárgó tó neve, ahol a csontvázat megtalálták). Az angol nyelvű kiadás címe The Draining Lake (kb. A szivárgó tó). A német nyelvű kiadás címe viszont már Kaltezone, amely szó szerint hidegzónát jelent.

A történet az ’50-es évekre nyúlik vissza, így a cím utalhat a hidegháborúra, akár időbeli elhelyezésére, akár a területi zónára. De mutathat párhuzamot az izlandi időjárási viszonyokkal is, a sziget valóban egy hidegzóna. Érdekes megoldás volt így fordítani a regény címét, sokkal többet mond számunkra, mint az eredeti izlandi cím.

Erlendur szokásos belépése a történetbe

Erlendurnek szinte már védjegyévé vált, hogy valamilyen régi eltűnéses eseten gondolkodva lép be az aktuális történetbe.

Aki egyetlen Erlendur-esetet is olvasott már, jól tudja, hogy a nyomozó megszállottja az eltűnésekkel foglalkozó történeteknek. Rengeteg ezzel a témával kapcsolatos könyve van, és mindegyiket többször is olvasta már.

Az aktuális történetbe való belépés szinte mindig egy olyan történet leírásával kezdődik, amely nagyon régen történt. Valamilyen embercsoport utazott valahová, majd útközben viharba keveredtek, és általában egy-két ember kivételével mindannyian ott pusztultak.

A nyomozónak is megvan a saját története. Gyermekkorukban hóviharba keveredtek az öccsével, aki azután eltűnt. Erlendur azóta is magát okolja a történtekért, talán ezért olvassa megszállottan ezeket a régi történeteket. A korábbi regényekben az egész eset minden részlete feltárult már.

A csapat

Három teljesen különböző ember alkotja a nyomozó csapatot: Erlendur, a zárkózott magányos farkas, Elínborg, a kiegyensúlyozott családanya, Sigurdur Óli, a makulátlan fiatalember, aki erőteljesen amerikanizálódott.

Ők hárman gyakran vitáznak, sokszor nem értenek egyet, mégis kapcsolatukat teljes harmónia jellemzi. Tökéletesen kiegészítik egymást, szilárd csapatot alkotnak.

Mindhármuknak megvan a maga története, családi körülményei. Vannak problémáik, mint minden embernek. Ezek a különálló történetek végigkísérik az olvasót a regény teljes folyamán. Ez teszi őket valóságossá, hitelesen emberivé.

A regény bevezetése

Az író megszokott ütemezése, hogy rögtön a történet elején megad minden alapvető információt.

Ebbe beletartozik a nyomozók aktuális élethelyzete, a bűntény leírása, valamint a tettes bemutatása. Ebben a regényben is így történt. Már a 23. oldalnál járva rendelkezünk minden alapinformációval.

A tettes bemutatása érdekes, mert kifejezetten arra irányul, hogy megértést tanúsítsunk iránta már az első soroktól kezdve. A tettesnek csak a gondolatait olvashatjuk, hiszen nem beszél senkivel a regény egész ideje alatt. A gondolatai viszont annyira tiszták és jó szándékúak, hogy biztosak lehetünk abban, olyan oka volt a gyilkosságra, amely erkölcsileg felmenti őt. Végül kiderül, hogy valóban így van, de ezt a talajt már rögtön a 15. oldalon elkezdi előkészíteni az író.

A történet ritmusa

A ritmus az egyik legfontosabb jellemző, melyet meg kell említeni a skandináv irodalommal kapcsolatban. Semmi mással össze nem hasonlítható ezeknek a regényeknek a ritmusa, akár a kortárs irodalmat vesszük alapul, akár a klasszikus irodalomhoz nyúlunk vissza.

Arnaldur Indridason esetében ez még hangsúlyosabb, mint a többi skandináv szerző esetében. Nem is igazán lehet meghatározni, hogy mi teszi olyan különlegessé ezt a ritmust, ez sokkal inkább csak egy érzés. Néhány dolgot azonban ki lehet emelni, amelyeknek esetleg közük lehet hozzá.

A ritmussal kapcsolatban az első és legfontosabb egy olyan tényező, amelyet nem túl könnyű észrevenni, pedig teljesen szem előtt van. Két történetet követhetünk nyomon, a nyomozást és a tettes visszaemlékezéseit. Érdekes módon a visszaemlékezés sokkal dinamikusabb, eseménydúsabb, olykor fergetegesen magával ragadó. Egy-egy visszaemlékezéses részt váratlanul, hirtelen szakít félbe az író, szinte fájdalmas visszatérni a jelenbe és folytatni a monoton nyomozás szálát. Mintha egy sportkocsiból hirtelen egy kerékpárra kerülnénk át, körülbelül ekkora a sebességkülönbség a két szál eseményei között.

Ugyancsak a ritmushoz tartozik, hogy a két szál közötti váltakozás ritka. Túl hosszú időt töltünk el egyik vagy másik idősíkon, szinte megfeledkezünk a másikról, majd hirtelen jön a váltás. Amikor már teljesen megszoktuk az egyik idősík történéseinek sebességét, akkor tör be váratlanul a másik, vagy éppen fordítva.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a múltidézés sokkal színesebb, részletesebb a körülmények leírása, valahogy az egész valóságosabbnak tűnik, mint a jelen eseményei. Érdekes lenne tudni, hogy ez az író eszköztárába tartozó trükk, vagy csak ösztönösen alakult így a történet.

Az epres mellékszál

Bár a történet szempontjából ennek a mellékszálnak egyáltalán semmi jelentősége nincs, mégis ad valami pluszt általánosságban az emberi természetről.

Valószínűleg a célja inkább az volt, hogy Sigurdur Ólit jobban megismerjük. Egy férfiról szól, akinek néhány hónappal ezelőtt autóbalesetben meghalt a felesége és a kislánya. Anya és lánya bevásárlásból tartottak hazafelé, amikor egy kereszteződésben egy részeg sofőr átgázolt az autójukon. Mindketten azonnal meghaltak. A férfi azóta magát okolja, mert rövid idővel a baleset előtt felhívta feleségét, és megkérte, hogy hozzon epret is. Talán ez volt az a momentum, amiért a nő és a kislány pár perccel később indultak haza, ezért a kereszteződésben éppen őket sodorta el a részeg sofőr. A baleset után Sigurdur Óli és egy lelkész mentek ki a férfihoz közölni a rossz hírt. Az eset óta a férfi rendszeresen hívogatja telefonon a nyomozót a munkahelyén és az otthonában egyaránt. A beszélgetések alkalmával világossá válik, hogy Sigurdur Óli teljességgel érzéketlen az esettel kapcsolatban, inkább csak idegesíti a hívogatás.

Elgondolkodtató, hogy a gyászoló férj miért éppen őt hívogatja, miért nem a lelkészt, aki valóban képes lenne vele együtt érezni. Ezek azok a furcsaságok az emberi természettel kapcsolatban, amelyeket nem igazán lehet logikusan levezetni, sem megérteni.

Az író célja nyilván az volt, hogy Sigurdur Ólit kicsit ellenszenvessé tegye számunkra. Az én esetemben ez sikerült, bár az előző könyvek során sem ő volt a kedvencem. Ezenkívül ad némi támpontot a házasságukról, Sigurdur Óli fiatal és érzékeny feleségéről, és ezzel megint egy újabb furcsaságba botlunk. Hogyan lehet boldog egymással két ennyire különböző ember?

Az emberölés filozófiája

Egyszerű és érdekes. Gyilkosság vagy emberölés? Az író saját véleményét adja a fiatal kórboncnok szájába.

Amikor Sigurdur Óli megkérdezi a kórboncnokot, hogy jelen esetben beszélhetnek-e szándékos emberölésről, akkor a kórboncnok a következőképpen válaszol: „Az emberölés mindig szándékos, csak némelyik ostobább a többinél.”

Állandó mellékszálak: Erlendur gyerekei és Marion

Erlendur gyerekeinek sorsát végig nyomon követhetjük a sorozat olvasása során. A drogos Eva Lind és az alkoholista Sindri Snaer.

Erlendur próbál rajtuk segíteni, talán bűntudata is van, amiért gyerekkorukban magukra hagyta őket. A lányával olykor közel kerülnek egymáshoz, máskor meg Eva nagyon ellenséges. A fiával azonban szinte semmilyen kapcsolata nincs, alig ismerik egymást. Az író nagyon jól lefesti a szülő tehetetlenségét drogfüggő gyerekével szemben.

A másik állandó mellékszál Marion Briem betegsége, haldoklása. Marion Erlendur főnöke és mentora volt egy személyben. Nem szeretet, amit egymás iránt éreznek, sokkal inkább kölcsönös tisztelet. Ebben a regényben Marion már nagyon közel van halála órájához. Erlendur az egyetlen, aki olykor látogatja őt. Nagyon sokat elárul Erlendurről az a stílus, ahogy Marionnal megbeszélik a majdani temetést és az ezzel járó teendőket. Első olvasásra érzéketlennek tűnhet, ám sokkal inkább azt teszi világossá, hogy ők ketten annyira közel álltak egymáshoz az elmúlt évtizedekben, hogy még egyikük esetleges halála sem tabu. Meg kell beszélni a gyakorlati részét, el kell rendezni, mint minden más teendőt.

A híres izlandi depresszió

Az egyik kihallgatás során elhangzott egy rövid párbeszéd, amely sokkal jobban érzékelteti az általános izlandi depressziót, mint bármi más.

Erlendur és Elínborg egy asszonnyal beszélgettek, akinek a férje akkoriban tűnt el nyom nélkül, amikorra a megtalált csontváz korát becsülték. Elínborg megkérdezte az asszonyt, hogy depressziós volt-e a férje. A válasz mindent elmond az izlandi helyzetről. Az asszony a kérdésre ezt válaszolta: „Nem jobban, mint egy átlag izlandi. Ősszel tűnt el, ha ez mond valamit.”

Hasonló támpontot ad a depresszióról Erlendur egyik meghatározó gondolata. Egyik kollégáját figyeli, akinek szinte minden sikerült az életben, de az ember mindenki szerint unalmas és lusta. Erlendur végignéz rajta és azt gondolja: „Vajon miért van az, hogy a boldogság még unalmasabbá teszi az embereket, mint amilyenek eredetileg voltak?” Elgondolkodtató, hogy Erlendur hogyan jutott arra a következtetésre, hogy kollégája a boldogság miatt olyan elképesztően unalmas. Talán mert Izlandon nem ez az általános életérzés.

Számunkra ez furcsa lehet, hiszen a depresszióról még mindig nem tudunk túl sokat. Bizonyított tény, hogy a napsütéses órák számának csökkenésével növekedik a depressziósok száma. A téli depresszió jelensége nálunk is gyakori. Ennek tudatában gondoljuk végig Izland földrajzi adottságait. Izlandon az éves napsütéses órák száma fele a magyarországinak. A skandináv országokban a téli depresszió a lakosság egynegyedét sújtja. (A trópusi országokban ez ismeretlen jelenség.) Kijelenthetjük, hogy a skandináv országokban a depresszió valóban népbetegség, akár hagyományos lakossági jellemzőnek is mondhatjuk.

Ezzel szoros összefüggésben áll, hogy az eltűnési eseteket sokkal kevésbé veszik komolyan ebben a térségben, mint bárhol máshol a világon. A depresszió miatt az öngyilkossági ráta igen magas, továbbá ott vannak a hóviharban bekövetkezett balesetek. Éppen ezért Izlandon és a többi skandináv országban az a tény, hogy olykor eltűnnek emberek, általánosan elfogadott, az életük részét képezi.

Ahhoz, hogy teljesen megértsük ezt az életformát, meg kell értenünk még valamit. A regényben többször szó esik arról, hogy Erlendur nehezen viseli a nyári késő esti napsütést, ezért elsötétíti a lakását. Ahogy mi vágyunk télen kicsit több napsütésre és várjuk a tavaszt, az izlandiak úgy vágynak nyáron a hidegre és a sötétségre. Ez jelenti természetes létformájukat.

Az ’50-es évek

Bár már 1500 szót leírtam, de a történetről még alig beszéltem. Ez egyáltalán nem véletlen, halogatom a dolgot, mert annyira szörnyű volt számomra az ’50-es évekről olvasni.

A múlt történései az ’50-es években játszódnak Lipcsében. Az izlandi diák, Tómas beleszeret egy magyar lányba, Ilonába. Az író elképesztően pontos adatokkal rendelkezik az akkori magyarországi helyzetről. Az NDK-ban pedig ott a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat. Az egész történetet ennek a közepébe helyezi az író, az akkori rendszer kritikáját pedig a szereplőkkel mondatja el. Ilona nagyon nehezen tudja meggyőzni Tómast, hogy a szovjet fennhatóság valójában diktatúra. Ezekben a részekben tárgyalják a szólásszabadság és a sajtószabadság hiányát, a szerző ír a gyűléseken és felvonulásokon való kötelező részvételről, valamint a leglényegesebbről, az állandó megfigyelésről.

A történetről többet nem írok, ennyi spoiler ide éppen elég volt. A leglényegesebb, hogy az író nagyon pontosan és érzékletesen írja le a Stasi épületét, alkalmazottait, módszereit, valamint az egészet belengő folyamatos félelmet.

Néhány adatot azonban közlök a Stasiról annak érdekében, hogy teljesen érthető legyen az akkori tökéletesen megalapozott félelem az emberek részéről. Ezeket az adatokat Sigurdur Óli sorolja fel Erlendurnek a nyomozás vége felé az autóban, amikor éppen a gyanúsítotthoz tartanak. A Stasinak 41 irodája volt 97 ezer alkalmazottal. 2171-en ellenőrizték a leveleket, 1486-an szereltek poloskákat a telefonokba, 8426-an hallgatták le a telefonhívásokat és a rádióadásokat. 100 ezernél több állandó civil besúgó volt, több mint egymillió alkalmi informátor. Hatmillió személyről készült jelentés, és volt egy teljes ügyosztály a Stasi dolgozók megfigyelésére. Elmondható, hogy az NDK igen közel járt ahhoz, hogy teljes megfigyelés alá vonja az ország összes polgárát. Megvalósították a gondolatrendőrséget.

A regényben a nyomozás során az egyik egykori lipcsei diák nagyon jól megfogalmazta egy mondatban az akkori helyzetet: „Mindig is úgy éreztem, hogy az a szocializmus, amit az NDK-ban gyakoroltak, inkább a nácizmus folytatása volt…” Azután megismétli még egyszer, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának: „… nagyon gyorsan arra jutottam, hogy a keletnémet szocializmus gyakorlatilag csak a nácizmus egy másik fajtája.”

Egy másik egykori diák gondolatai, amikor ránézett egy másik emberre, és rádöbbent, hogyan lehet bármikor is létjogosultsága egy rendőrállamnak, illetve olyan fokú diktatúrának, amilyet az NDK-ban tapasztalt: „… látta benne az embertelenséget, és átlátta, hogyan épülhetnek egész társadalmak a puszta kegyetlenségre.”

Izland elszigeteltsége

Izland szinte minden történelmi eseményt a távolból figyelt, amit elsősorban földrajzi helyzetének köszönhet. Ez az elszigeteltség olykor kedvező volt számukra, mint ahogy ez a regényből is világossá válik.

Izland

A legjobban egy kis epizód érzékelteti ezt az elszigeteltséget. Az eset az egyik nagykövetségen zajlott a nyomozás során. A nagykövetség dolgozója megkérdezte a nyomozókat, hogyan ölték meg azt az embert, akinek a csontvázát megtalálták a tóban. Egyenesen rákérdezett, hogy kivégzés volt-e, tarkólövés vagy ilyesmi.

Elínborg elképedt, és ezt válaszolta: „Ugyan már, Izlandon vagyunk! Ebben az országban majdnem kétszáz éve hajtották végre az utolsó kivégzést, azt is bárddal.”

Egy izlandi számára elképzelhetetlen, hogy egy honfitársa bármilyen módon belefolyt volna politikai szövevényekbe. Izlandnak ehhez nem fűződött semmilyen érdeke.

Izland elszigeteltségét hivatott hangsúlyozni az is, hogy szinte mindegyik regényben elhangzik valamilyen formában, hogy a kis nyomozócsapat egyszerű bűntényekhez van szokva. Amikor már hellyel-közzel összeállt a kép, hogy merre kell keresniük a további adatokat, a három nyomozó hitetlenkedve próbálta felfogni, hogy mibe tenyereltek, képtelenek voltak felfogni az esetet. „Egyszerű, izlandi bűntényekhez voltak szokva, titokzatos szerkezetek, kereskedelmi attasék és hidegháborús nagykövetségek nélkül: az izlandi valósághoz, amely unalmas, földhözragadt és végtelenül távol van a világ csatatereitől.”

A nyomozás

A nyomozás menete szintén erősen kapcsolódik az előzőekben leírt ritmus kérdéséhez. Ez nagyon jól jellemzi a skandináv írásmódot, melyet Arnaldur Indridason különösen jól ötvözött saját egyéni stílusával. Ez a stílus most már minden regényében felismerhető.

Még a századik oldal elérése előtt szinte minden információt megkapunk. Rengeteg körülményt mutat meg az író, nagyon érzékletesen mutatja be a szereplőket, még a tettest is (és nincs titok, tudjuk, hogy ő a tettes, csak a személyét fedi homály).

Jelen esetben a fordulópont hozzávetőlegesen a 80. oldalon következik be. Ott már mindent tudunk, amit tudnunk kell, sokkal több információval rendelkezünk, mint a nyomozók. Ám van néhány apróság, amelyeken velük együtt kell végighaladnunk. Ekkor kezdődik a monoton nyomozás. Lelassulnak az események, amelyeken olykor egy érdekes visszaemlékezés vagy egy érdekes információ áttör, szinte kiránt minket a monotonitásból. Egyszerre mindig csak apró információkat tudunk meg, mint ahogy ez a való életben is így működik. Ettől érezzük úgy, hogy velük együtt nyomozunk, ettől lesz hiteles az egész.

Érdekesség, hogy az Erlendur-sztorikban szinte mindig kettéválik a nyomozás menete. Erlendur elindul a saját útján, amely sok esetben jócskán elhajlik az eredeti nyomozástól. Ezt azonban senki nem veti a szemére, az elmúlt harminc évben nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy ritkán téved. Nincs ez másként most sem. Egy Ford Falcon egykori tulajdonosa után kutat, aminek látszólag igen kevés, vagy inkább semmi köze nincs a történethez. Csak jóval később derül ki, hogy mégis. Közben telnek a hetek, olykor valaki rákérdez, hogy miért hajtja ezt a szálat, hiszen itt csak egy eltűnt emberről van szó. De Erlendurnek az eltűnések a gyengéi, így senki nem próbálja meg visszatartani a maga választotta úttól. A szálak pedig egyre közelebb érnek egymáshoz.

A nyomozás menetén haladva az író teletűzdeli a történetet véleményekkel. Hol a nyomozók alkotnak véleményt, hol a kihallgatott személyek, a szemtanúk vagy a tettes. Ezek a vélemények teszik teljes egésszé azt a képet, amit végül az olvasó kialakíthat magának az ’50-es évekről, az akkori körülményekről, valamint az indítékokról.

A gondolatok „átfolyása”

Nem tudom más szóval jellemezni ezt a stílusirányzatot, amit eddig még egyetlen írónál sem tapasztaltam.

Azokra az átfolyásokra gondolok, ahogy a szereplők gondolkodnak, asszociálnak. Például Erlendur beszél valakivel, egy szemtanúval, és egy szóról vagy egy mozdulatról eszébe jut a lánya, és végiggondolja az előző napon történt telefonbeszélgetést. Sokszor az eredeti beszélgetés a szemtanúval már nem is folytatódik, esetleg egy elköszönés erejéig visszatér az író, de a következő mondatban már egy új szituációban találjuk magunkat.

Ennek ellenére mégsem zűrzavaros ez a különleges szerkesztésmód. Sokkal inkább a gördülékenységet segíti elő. Talán azért van így, mert a való életben is így gondolkodunk, asszociálunk, csupán annyi változik, hogy itt megengedhető, hogy a cselekmények helyszíne gyorsabban változzon. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez a skandináv írásmód jellemzője, mert nem az. Ilyen erős „gondolati átfolyást” még egyetlen más írónál sem tapasztaltam. Pontosan ez az a jellemző, amiért Arnaldur Indridason az egyik kedvenc íróm.

Írta: Franky Silver

Arnaldur Indridason regényeit azoknak ajánlom, akik súlyos és nem könnyen emészthető szórakoztató irodalomra vágynak. Itt találhatók: Arnaldur Indridason könyvek a Ráday Antikváriumban

Jo Nesbo: Vörösbegy

Jo Nesbo: VörösbegyJo Nesbo Harry Hole regénysorozatának harmadik kötete a Vörösbegy, amely az egyik legizgalmasabb és legcsavarosabb történet.

Skandináv regények között nem egyedülálló az a megoldás, melyet ebben a regényben Jo Nesbo is alkalmazott, vagyis hogy fél évszázados időeltolódással mesél két teljesen különálló történetet. Hasonló megoldással találkozhatunk a nagyszerű izlandi író, Arnaldur Indridason Kihantolt bűnök, valamint Hidegzóna című regényeiben. Ez egy igen hatékony módszer a feszültség fokozására, amit Nesbo mesteri szintre fejlesztett a Vörösbegyben.

A magyar kiadásból erősen hiányoltam, hogy nincs feltüntetve a sorozat számozása, hiszen itt nem csak a nyomozás menetéről van szó, hanem Harry Hole életének szakaszait is nyomon követhetjük.

A kritika spoilert tartalmaz.

Különböző idősíkok

Már a könyv elején tudja jól az olvasó, hogy a két történet – melyeket több mint 50 év választ el egymástól – valahol össze fog fonódni, lesz valamilyen kapcsolódási pont.

Éppen ezért nagyon érdekes felvetés, hogy mi köze lehet az 1944-ben Leningrád mellett harcoló norvég frontkatonáknak a mai Oslóhoz, és milyen bűntény vagy merénylet van előkészülőben.

Történet-független bevezetés

A regény elején Jo Nesbo egy eddig nem használt trükkhöz folyamodik. Az Egyesült Államok elnöke érkezik Oslóba, és az ő fogadására kirendelt rendőrök és titkosszolgálatosok között találjuk magunkat egy idegfeszítő szituációban.

Majd váratlan fordulattal vége lesz a jelenetnek, és egészen máshol folytatódik a történet. Ezzel a feszültségben gazdag szituációval az író előre felpörget minket, előkészíti elménket az igazi történet befogadására. Érdekes lelkiállapotba kerültem az első és a valódi első fejezet között.

A háború, mint körülmény

A regény teljes „ideje” alatt a történet két szálon fut, egészen a legvégéig. A háború alatti játszódó jelenetek naturális betekintést nyújtanak az egykori frontkatonák körülményeibe, valamint eszméikbe, elszigetelt erkölcseik saját tisztaságába.

Szép lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem állt szándékában egyiküknek sem az árulás, amikor ezek a fiatalok – még szinte gyerekek – önként jelentkeztek a német hadseregbe. Valóban meg voltak győződve arról, hogy a szabad Norvégia ügyéért harcolnak.

Ennek érzékeltetése után az író szembeállítja a nemzetiszocialistákat a fiatal neonácikkal. Nagyon pontosan érezhető, ahogy az idős emberek valósággal rosszul vannak a neonácik céljaitól és eszközeitől, a megjelenésükről már nem is beszélve. Ezzel szemben a neonácik istenként tisztelik a ma már aggastyán egykori frontkatonákat, teljesen félreértve egykori céljaikat és az egész önkéntesség szellemiségét.

Félreértés ne essék, nem áll szándékomban védeni azokat az önkéntes norvég katonákat, akik az első szóra mentek harcolni a németek oldalán. Mindössze csak annyit akartam ezzel mondani, hogy megértettem akkori valós céljaikat, hazaszeretetüket, és hogy mennyire könnyű volt őket félrevezetni és más célokra felhasználni.

Norvégia helyzete a második világháborúban

A regényen felbuzdulva utánanéztem, hogy nagy vonalakban mi történt Norvégiában a második világháború alatt.

Norvégia semlegességi nyilatkozatot adott ki, ami cseppet sem hatotta meg a német hadsereget, így két hónap alatt megadásra kényszerítették az országot. Ekkor a királyi család emigrálni kényszerült. Ez is egy fontos momentuma a Vörösbegynek, hiszen ez a merénylő legnagyobb sérelme országa vezetőitől.

Németország nyilvánvalóan a kizsákmányolhatóság miatt nem hagyta, hogy Norvégia semleges maradjon. Az ezer hajóból álló flotta volt a legjelentősebb ok, amiért az ország megszállása kívánatos volt a német csapatok számára.

Ezenkívül két érdekes adat. A második világháború alatt Norvégia nemzeti jövedelmének majdnem a felét használták fel a németek háborús célokra. Egyszerűen kivonták az országból ezt a hatalmas erőforrást. Elgondolkodtató, ennek ellenére miért nem volt erősebb az ellenállás Norvégiában. Erre is megvan a magyarázat. Norvégia lakossága mindössze 4 millió volt, ehhez képest a háború végén 400 ezer német katona tartózkodott az országban. Ez elég jelentős szám. Ha jobban belegondolunk, minden tizedik norvég állampolgárra jutott egy német katona. Ezzel az erőjelenléttel nyilvánvalóan képesek voltak csírájában elfojtani az ellenállásnak még a gondolatát is.

A fenti adatokat azért szerettem volna megosztani, mert így vált számomra is teljesen érthetővé Norvégia hozzáállása a háborúhoz. Valamint az is érthetőbb lett, hogyan voltak képesek a németek olyan könnyedén félrevezetni a norvég fiatalokat, hogy önként menjenek az élvonalba harcolni a németek oldalán. Egyszerű félrevezetésről volt szó, mint ahogy arra a könyvben szereplő Sindre Fauke is rádöbbent: ez nem az ő háborúja már.

Ez a jelenet visszanézve meghatározó a történet szempontjából, és a frontkatonák jelleméről, hozzáállásáról is sokat elárul. Harry Hole nyomozása során eljut Sindre Fauke-hoz, az idős, de energikus egykori frontkatonához. Kérdései elsősorban arra irányulnak, hogy megértse a múltat, hiszen a nyomozás során már világossá vált, hogy a múlt rejti majd a jelen ügy megoldását. Harry arról faggatja Sindrét, hogy mikor változott meg, mikor jött rá, hogy nem a jó oldalon áll. Sindre ezt válaszolta: „Igazából nem nevezném változásnak. Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját vívom.”

Időpontok és nevek keveredése

Különösen nehezíti az olvasók számára a megértést, hogy a múltban játszódó történet nem lineáris, sokkal inkább összedobált mozaikdarabkákból áll, néha még az időrend sem stimmel.

További nehezítés – ami Jo Nesbo „aljas trükkje” – a nevekkel való visszaélés. Több esetben is az a gátja a megértésnek, hogy több szereplőnek van azonos vagy hasonló neve.

A nevekkel való manipulálás halmozása ez a regény, hiszen a férfi, akit keresünk Úriásnak hívatta magát, a kórházban ezen a néven szólították az ápolónők is. Tehát nagyon bizonytalan, hogy valójában ki feküdt abban a kórházban.

Az elmaradhatatlan érzelmi összeomlás

Jo Nesbót olvasni kemény szellemi munka, és ez többszörösen igaz a Vörösbegyre. Emellett érzelmileg is erősen megindítja az olvasót, olyan eszközöket vet be az író, amelyek egyedülállóak.

Harry nyomozótársa gyilkosság áldozata lesz, mert rájön valami nagyon fontos dologra. Harry és Ellen nagyon közel álltak egymáshoz, szoros barátság alakult ki közöttük. Jo Nesbo mintha azt érezné, hogy kötelessége minden egyes regényben megölni valakit, aki közel áll Harryhoz annak érdekében, hogy újra és újra a mélységekbe taszítsa az amúgy is labilis nyomozót.

Amikor Ellen meghal, mindannyian sajnáljuk. Ám az az igazi megrázkódtatás, amikor Harry elkezdi hívogatni Ellen üzenetrögzítőjét, és elmondja neki az aznap történteket. Úgy tesz, mintha a lány hallaná, miközben a saját halálának körülményeit akarja megbeszélni vele. Morbid és kifacsart szituáció, amellyel én érzelmileg nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen letaglózott.

A befejezés hiányosságai

A fentiek alapján azt lehetne gondolni, hogy a Vörösbegy a legjobb krimi, amelyet valaha olvastam. Tényleg nagyon jó, ám a regény utolsó ötven oldala hagy némi kívánnivalót maga után.

Túlságosan egyenes és következetes, tudtam, hogy mit fogok találni a következő oldalon. Bár a végén volt még egy csavar. Amikor már azt hisszük, hogy beazonosítottuk az egykori frontkatona személyét, akkor csak halvány utalások vannak arra vonatkozóan, hogy talán még nincs megoldva az ügy. A múltidézés áttér az egykori katona naplójának részleteire, amelyre Harry rábukkan, és az ő olvasatában láthatjuk viszont a lapokon. Ez azonban már egy egyértelmű magyarázat és levezetés, bár a végkifejlet még hátravan. Ennek a két résznek az összecsúsztatása elégedetlenséggel töltött el. Ez a kiváló regény frappánsabb befejezést érdemelt volna.

Írta: Franky Silver

Stephen King: A coloradói kölyök

Stephen King: A coloradói kölyökStephen Kingnek talán a legfurcsább műve ez a kisregény. A stílus egyáltalán nem jellemző rá, annyira elüt a megszokottól, hogy többször meg kellett bizonyosodnom arról, valóban Stephen Kinget olvasok.

Nincsenek benne szörnyek, rémek, gonoszságok, sem fantasy elemek. Ám nemcsak emiatt furcsa, hanem elsősorban a hangulat miatt. Az egész mű nyugalmat áraszt, ami tényleg nem Stephen King sajátossága.

Egy nyugodt kisvárosban játszódik a történet, amely egy szigeten fekszik, csak egy komp köti össze a „nagyvilággal”. Ennek ellenére semmi félelmetes nem történik.

A regény történet a történetben. Két idős újságíró „nevelget” egy fiatal gyakornokot, aki eredeti szándéka szerint csak átmenetileg tartózkodik a szigeten.

A regény végére egyértelművé válik, hogy Stephanie-t rabul ejtette a sziget nyugodt életstílusa, és maradni szeretne. Ám ez csak a kerettörténet. A regény egyetlen félnapot mutat be, amikor Stephanie két újságíró gyakorlati oktatója, a helybéli lap tulajdonosa és főszerkesztője elmesélnek egy rejtélyt, amely negyed évszázada történt a szigeten, és amelyre azóta sem találtak magyarázatot.

25 évvel ezelőtt két diák talált a parton egy halott embert, akinek nem voltak iratai, senki nem ismerte, egyáltalán semmit nem lehetett róla tudni. Az egész államban megjelent a fotója, de senki nem jelentkezett, hogy ismerné a fiatalembert. Másfél év múlva egy cigarettazárjegy révén az a kósza ötlete támadt a két újságírónak (a két mesélőnek), hogy a coloradói újságokban is meg kellene jelentetni a fotót. Így derült fény a halott személyazonosságára. Azonban a halála körülményeihez, illetve annak megoldásához, hogyan került háromezer kilométerre az otthonától a férfi, semmi nem vitte közelebb a két újságírót, akiknek időközben „mániájukká” vált az eset.

Nagyon érdekes, hogy King végig azt hangoztatja, hogy ez egy olyan történet, amelyik valójában nem is történet. Hiszen egy történetnek van eleje, közepe és vége, ennek azonban nincs vége (sőt, közepe se nagyon). Az újságírók valamelyike – részben vagy egészben – rengetegszer elismétli ezt a mondatot, ezáltal oktatva a gyakornok lányt az írásra. Valójában Stephen King oktat minket, olvasókat az írásra, vagy inkább a jó írás felismerésére. Kaphatunk órákat arról, hogyan különböztethetjük meg a jó újságcikket a rossztól, valamint a nagyvárosi és a kisvárosi helyi lapok különbözőségeiről.

Bár rengeteg tanulság van a történetben (amely valójában nem is történet), engem mégis egy mellékszál fogott meg igazán. A két újságíró azt taglalja éppen, hogy a halottasház hány napig tartotta ott az ismeretlen férfi holttestét, majd egyikük megjegyezte, hogy bár nincs rá törvény, hány napig kell a holttestet „tárolni”, ám a HULLABIZNISZBEN hallgatólagos megegyezés van ezzel kapcsolatban. A hullabiznisz szó eléggé arcul csapott, pedig lecsupaszítva valóban erről szól az egész halottasház-ravatalozó-koporsókészítő-sírásó szakmakomplexum.

Ugyanennek a jelenetnek a megrázó része, amikor Stephanie elképzeli a hullát, ahogy ott fekszik kiterítve a márványasztalon, azonosítatlanul, elveszetten. Majd azt gondolja: „Egy gazdátlan csomag a holtak postáján.” Ez pontosan leírja a szituációt, több szóra nincs is szükség. A történet (amely valójában nem is történet) fele valóban erről szól, ezt érzékelteti. Egy halott ember, akiről senki nem tud semmit, és látszólag nem hiányzik senkinek. Eléggé elkeserítő már a gondolat is.

A továbbiakban a két újságíró 25 évvel ezelőtti nyomozásukat és az eredményeket meséli, de minden egyes tény vagy feltételezés után figyelmeztetik a gyakornoklányt, hogy ennek a történetnek nincs vége. Az író beleveri a fejünkbe, hogy ne reménykedjünk, mert hiábavaló, a rejtélynek nem lesz megoldása. Ám ezzel mintha még tovább tüzelné a reményt, hogy a végén csak megkönyörül rajtunk, és lesz megoldás. Nem lett. A rejtély örökre rejtély maradt.

Bár a mű „befejezetlen”, nincs megoldás, mégsem éreztem űrt. Végiggondoltam a lehetséges befejezéseket, és rájöttem, hogy valóban nincs helytálló megoldás. Minden elképzelhető teóriát ellenőrzött a két újságíró, és negyed évszázad alatt sem jutottak eredményre. A coloradói kölyök története örök rejtély.

Írta: Franky Silver

Ha hasonló olvasmányhoz támad kedved, kattints ide! Stephen King könyvei a Ráday Antikváriumban

Selma Lagerlöf: Liljecrona otthona

A történet

Selma LagerlöfAz 1800-as években járunk, karácsony másnapján. Egy asszony két gyermekével rokonlátogatásra indul, és hóviharba keverednek. A kislány, Nora, nem szeretne visszafordulni a vihar miatt, mivel egész évben ezt a karácsonyi partit várta.

Nagy viszontagságok közepette eljutnak a karácsonyi vendégségbe, ahol megismerkednek a lövdalai lelkész feleségével. Miután a tiszteletesné megbizonyosodott arról, hogy a kislány tud írni-olvasni, megegyezik az édesanyával, hogy magával viszi Norát.

Lövdalában Nora a papkisasszony, Maja Lisa elkötelezett hívévé válik, aki a lövdalai tiszteletes előző házasságából született lánya. Nora már akkor érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok, amikor első alkalommal beteszi lábát a plébániára.

A második éjszakán akaratlanul is meghallgatja Maja Lisa szívszorító történetét, amelyet ő mostohatestvérének, Brogren Annának mesél titkon. Saját magát Hófehérkeként személyesíti meg a mesében, mivel az ő édesapja is a gonosz mostohát vette feleségül, ám mindvégig világos, hogy Maja Lisa saját magáról beszél. A következő napokban a kislány valóban azt tapasztalja, hogy a lelkész felesége tényleg gonosz mostoha, aki mindig új módszereket eszel ki, hogy gyötörje mostohalányát. A lövdalai emberek sem szeretik a papnét, a szóbeszéd szerint ő a plébánia melletti kiszáradt tó boszorkánya.

Elemzés és kritika

Lagerlöf stílusa

A regényre, illetve Lagerlöf stílusára leginkább az egyszerű közvetlenség jellemző. Nincsenek benne túlcizellált szókapcsolatok, még azokban a részekben sem, ahol az érzelmek leírása már súrolja a giccs határát. Minden egyes részben az érzelmek és a gondolatok ábrázolása ugyanolyan hangsúlyos, mint a cselekményé. Ezeknek az érzelmeknek a leírása kissé túlzásnak és régiesnek tűnik, de éppen ez adja meg a báját. Az egész művet igen erős érzelmi felindultság jellemzi. Talán ez lehetett az a tényező, ami az írónőt kiemelte a többi skandináv író közül a maga korában. A skandináv térségben nem jellemző ez az „érzelmesség”, ahol mégis rábukkanunk, ott főként a depresszió érzékeltetésére szolgál.

Mese a mesében

A regény első felében találkozhatunk a „mese a mesében” fogással, amikor Maja Lisa elkezdi mesélni mostohanővérének Hófehérke történetét. Az első oldalakon még éles a határvonal a mese és a jelen között, ám a történet során ez a határvonal fokozatosan eltűnik. Nem valószínű, hogy direkt alakította így a mese beágyazását az írónő, annál sokkal természetesebb. Néhány oldal után már az olvasót is megtéveszti, hogy most éppen melyik történetet olvassa pontosan. A mesélő, Maja Lisa, úgy meséli a történetet, hogy az már szinte jelen történésnek hat. Kiváló iskolapéldája ez a rész a „mese a mesében” megoldásának.

Átruházott főszerep

A könyv egyik érdekessége, hogy a főhős szerepe észrevétlenül átcsúszik egyik személyről a másikra. Ez sem mindennapi jelenség az irodalmi művekben. A könyv elején a főhős, aki körül forognak az események, egyértelműen Nora, akit folyton Csöppségnek neveznek, a keresztneve talán két alkalommal kerül említésre az egész regényben. Ahogy haladunk a történetben a cselekmények egyre inkább Maja Lisa köré koncentrálódnak, míg végül Nora már csak mellékszereplővé válik. A regény második felében vannak olyan fejezetek, ahol nem is említik.

A gonoszság felépítése

A negatív főhős egyértelműen az édesapa felesége, akinek történetét és az általa okozott bánatot már Hófehérke története révén megismerhettük az első oldalakon. Elmesélve azonban csupán rosszallást vált ki az olvasóból, nem tűnik teljesen valóságosnak. Ráadásul Maja Lisa sincs tisztában azzal, hogy ennél sokkal rosszabb is lesz a helyzet, nem tudja felmérni teljes valójában mostohaanyja gonoszságát. A történet során olyan apró semmiségnek számító mondatok hangzanak el és olyan cselekvéseknek lehetünk tanúi, melyek révén a mostohaanya valódi énje egyre jobban kirajzolódik. A menyasszonytánc című fejezetnél már mély szánalmat érzünk Maja Lisa iránt, akit mostohaanyja kizárólag azért nem engedett el legjobb barátnője esküvőjére, hogy bánatot okozzon neki. Itt már egyértelmű az öncélú gonoszság jelenléte. A menyasszonytánc című fejezet azért is kiemelkedően fontos, mert itt tűnik fel először a színen Liljecrona, bár a nevét még homály fedi.

A vonzódás érzékeltetése

A menyasszonytánc alkalmával az ismeretlen férfi kisegíti Maja Lisát szorult helyzetéből. Egy ezüsttallért tesz észrevétlenül a kezébe, hogy meg tudja adni a lány a menyasszonytánc árát. Mindezt oly módon teszi, ami az önzetlen segítség és a szelídség teljes érzékeltetése. Azonnal szimpatikus lesz az ismeretlen az olvasó számára, ám a későbbiekben nem foglalkozik személyével az írónő, mindig csak érintőlegesen kerül szóba. Ezzel nagyon kellemesen fokozza az érdeklődést. A cselekmény során úgy bontakozik ki Liljecrona személye, ahogy a szerelem érzése alakul ki egy emberben.

Háttértörténetek kapcsolása

Lagerlöfnél bevett gyakorlat, hogy egy háttértörténetet úgy köt a cselekményhez, hogy annak látszólag teljesen oda nem illő a kiindulópontja. Mintha elindulnánk valami hétköznapi dolgot elintézni, például a piacra vásárolni, majd betérnénk egy moziba, és a leírás lényege a film által kiváltott érzelmek mélysége, vagy a színek használatának fontossága. Az eredeti kiindulóponthoz éppen csak annyira van köze a mondanivalónak, hogy legyen egyetlen vékonyka szál, amely a teljes egészhez köti a mondanivalót. Erre nagyon jó példa Az Ezüsttallér című fejezet. Maja Lisa egyre rosszabbul érzi magát az idegen férfival szembeni adóssága miatt. A menyasszonytánc alkalmával kéretlenül hitelhez jutott, amire viszont nincs fedezete, mivel nincs semmi pénze. Segítséget kérni senkitől sem tud. Végiggondolja a lehetőségeket, és egyre jobban feszíti az adósság. Aki már életében bármikor is tartozott valakinek, és ezt nem tudta idejében leróni, az egészen pontosnak találhatja a leírást. Nagyon árnyaltan lehet érezni Maja Lisa kétségbeesését. Végül nagynénjéhez fordul segítségért, akivel soha nem volt közeli viszonyban, de semmilyen más lehetősége nem maradt. A nagynéni élete, elidegenedése a szülői háztól teljességgel érthetetlen az egész rokonság számára. Olyan helyzetet vázol fel az írónő, amely hajszálpontosan megmutatja az érzelmek harcát, teljes megértést ad az elidegenedés témájáról. A nagynénit, akit a fejezet elején nem kedvel az olvasó, néhány oldal után valósággal megszereti, ezt váltja ki a megértés.

Elterelő hadművelet

A finn lelkész fejezetben nagyon sok szó esik Liljecrona lelkészről, ami valójában egy elterelő hadművelet. Korábban Maja Lisa már megálmodta Liljecrona nevét és a vele kötendő házasságot a nagymamával közösen sütött kalács hatására, ezért ebben a fejezetben az olvasó szerelmi szálat keres, de zavaró tényezőként mindig ott van a korábban felbukkant ismeretlen fiatalember. Csak később derül ki, hogy az ismeretlen és Liljecrona lelkész testvérek. Ebben a fejezetben is feltárul előttünk egy másik élet. Liljecrona lelkész finnek között töltött 14 éve, karitatív munkája. Ez szintén csak áttételesen kötődik a cselekményhez, mégis egy új karaktert, egy más életet ismer meg az olvasó. Idáig olvasva a könyvet rádöbbenhetünk, hogy ez Lagerlöf fő erőssége.

Újabb és újabb egyéniségek

Lagerlöf nem tud betelni az emberek sokszínűségének bemutatásával. Olyannyira nem, hogy még többet zsúfol a regénybe, mint amennyinek helye lenne benne. Ez nagyon mulatságos, valamint egészen mesteri, hiszen fel sem tűnik az olvasónak, hogy egy-egy ilyen rész miért került a könyvbe. Legjobb példa erre a hadnagyról szóló fejezet. Ez egy örökifjú, másokon élősködő hadnagyról szól, akinek semmi köze a történethez, ám a vele foglalkozó rész nagyon mulatságos, és lehetőséget ad egy újabb embertípus megismerésére.

Az elmaradhatatlan misztikum

Lagerlöf képtelen anélkül regényt írni, hogy ne jelenítené meg a misztikus elemeket. Ő úgy látja Svédországot, mint démonok, tündérek és manók lakta vidéket. Ám a misztikumot olyan ügyesen keveri a valósággal, hogy olvasás közben nem is kétséges, hogy valóban ott vannak. Ilyen a lövdalai manók című fejezet. Nora kimegy az udvarra, hogy megnézze, miért ugat a kutya, és akkor látja a manókat táncolni. Maja Lisa utána jön, és amikor Nora elmeséli neki a látottakat, Maja Lisa meg sem lepődik, azonnal tudja a választ. A manók mindig akkor táncolnak, amikor új urat kap Lövdala. A lövdalai manók fejezetben teljesen rendben lévőnek érezzük a történteket. Pedig ez a rész egyértelműen meséből kilépett nemlétező manókról szól, ennek ellenére kétség sem fér ahhoz, hogy az ott és akkor valóban megtörténtek az események.

Szubjektív vélemény

Az előzőekben leírtakra inkább illik az elemzés kifejezés, mint a kritika. Azt azonban szeretném elmondani, hogy mit váltott ki belőlem ez a kisregény. A régies stílusa az első oldalakon kicsit fura volt, de tetszett. Néhány oldal után egészen hozzászoktam. A cselekmény egész végig lekötötte a figyelmemet, mert annyira szerteágazó volt a sok hozzárendelt mellékes esemény miatt, hogy bár egy szálon futott, mégsem volt kiszámítható. A vége persze egyértelmű volt, hogy a szerelmesek végül békére lelnek egymás karjaiban, de bármennyire is tudható volt ez már a könyv felénél, végig lehetett izgulni, mert az utolsó pillanatig folyamatos kétségeket ébresztett az írónő. Egyetlen percre sem hagyta megpihenni az érzelmeimet.

Azt gondolom, hogy Lagerlöf nagyon mély érzésű volt, hatalmas emberismerettel rendelkezett. Tudásához, gondolataihoz és magas erkölcsi normáihoz olyan képzelet társult, mely lehetővé tette számára, hogy ezeket az értékeket tovább örökítse az utókorra. Méltán kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.

Írta: Franky Silver

Ha hasonló olvasmányhoz támad kedved, kattints ide! Selma Lagerlöf könyvei a Ráday Antikváriumban