Jo Nesbo Harry Hole regénysorozatának harmadik kötete a Vörösbegy, amely az egyik legizgalmasabb és legcsavarosabb történet.
Skandináv regények között nem egyedülálló az a megoldás, melyet ebben a regényben Jo Nesbo is alkalmazott, vagyis hogy fél évszázados időeltolódással mesél két teljesen különálló történetet. Hasonló megoldással találkozhatunk a nagyszerű izlandi író, Arnaldur Indridason Kihantolt bűnök, valamint Hidegzóna című regényeiben. Ez egy igen hatékony módszer a feszültség fokozására, amit Nesbo mesteri szintre fejlesztett a Vörösbegyben.
A magyar kiadásból erősen hiányoltam, hogy nincs feltüntetve a sorozat számozása, hiszen itt nem csak a nyomozás menetéről van szó, hanem Harry Hole életének szakaszait is nyomon követhetjük.
A kritika spoilert tartalmaz.
Különböző idősíkok
Már a könyv elején tudja jól az olvasó, hogy a két történet – melyeket több mint 50 év választ el egymástól – valahol össze fog fonódni, lesz valamilyen kapcsolódási pont.
Éppen ezért nagyon érdekes felvetés, hogy mi köze lehet az 1944-ben Leningrád mellett harcoló norvég frontkatonáknak a mai Oslóhoz, és milyen bűntény vagy merénylet van előkészülőben.
Történet-független bevezetés
A regény elején Jo Nesbo egy eddig nem használt trükkhöz folyamodik. Az Egyesült Államok elnöke érkezik Oslóba, és az ő fogadására kirendelt rendőrök és titkosszolgálatosok között találjuk magunkat egy idegfeszítő szituációban.
Majd váratlan fordulattal vége lesz a jelenetnek, és egészen máshol folytatódik a történet. Ezzel a feszültségben gazdag szituációval az író előre felpörget minket, előkészíti elménket az igazi történet befogadására. Érdekes lelkiállapotba kerültem az első és a valódi első fejezet között.
A háború, mint körülmény
A regény teljes „ideje” alatt a történet két szálon fut, egészen a legvégéig. A háború alatti játszódó jelenetek naturális betekintést nyújtanak az egykori frontkatonák körülményeibe, valamint eszméikbe, elszigetelt erkölcseik saját tisztaságába.
Szép lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem állt szándékában egyiküknek sem az árulás, amikor ezek a fiatalok – még szinte gyerekek – önként jelentkeztek a német hadseregbe. Valóban meg voltak győződve arról, hogy a szabad Norvégia ügyéért harcolnak.
Ennek érzékeltetése után az író szembeállítja a nemzetiszocialistákat a fiatal neonácikkal. Nagyon pontosan érezhető, ahogy az idős emberek valósággal rosszul vannak a neonácik céljaitól és eszközeitől, a megjelenésükről már nem is beszélve. Ezzel szemben a neonácik istenként tisztelik a ma már aggastyán egykori frontkatonákat, teljesen félreértve egykori céljaikat és az egész önkéntesség szellemiségét.
Félreértés ne essék, nem áll szándékomban védeni azokat az önkéntes norvég katonákat, akik az első szóra mentek harcolni a németek oldalán. Mindössze csak annyit akartam ezzel mondani, hogy megértettem akkori valós céljaikat, hazaszeretetüket, és hogy mennyire könnyű volt őket félrevezetni és más célokra felhasználni.
Norvégia helyzete a második világháborúban
A regényen felbuzdulva utánanéztem, hogy nagy vonalakban mi történt Norvégiában a második világháború alatt.
Norvégia semlegességi nyilatkozatot adott ki, ami cseppet sem hatotta meg a német hadsereget, így két hónap alatt megadásra kényszerítették az országot. Ekkor a királyi család emigrálni kényszerült. Ez is egy fontos momentuma a Vörösbegynek, hiszen ez a merénylő legnagyobb sérelme országa vezetőitől.
Németország nyilvánvalóan a kizsákmányolhatóság miatt nem hagyta, hogy Norvégia semleges maradjon. Az ezer hajóból álló flotta volt a legjelentősebb ok, amiért az ország megszállása kívánatos volt a német csapatok számára.
Ezenkívül két érdekes adat. A második világháború alatt Norvégia nemzeti jövedelmének majdnem a felét használták fel a németek háborús célokra. Egyszerűen kivonták az országból ezt a hatalmas erőforrást. Elgondolkodtató, ennek ellenére miért nem volt erősebb az ellenállás Norvégiában. Erre is megvan a magyarázat. Norvégia lakossága mindössze 4 millió volt, ehhez képest a háború végén 400 ezer német katona tartózkodott az országban. Ez elég jelentős szám. Ha jobban belegondolunk, minden tizedik norvég állampolgárra jutott egy német katona. Ezzel az erőjelenléttel nyilvánvalóan képesek voltak csírájában elfojtani az ellenállásnak még a gondolatát is.
A fenti adatokat azért szerettem volna megosztani, mert így vált számomra is teljesen érthetővé Norvégia hozzáállása a háborúhoz. Valamint az is érthetőbb lett, hogyan voltak képesek a németek olyan könnyedén félrevezetni a norvég fiatalokat, hogy önként menjenek az élvonalba harcolni a németek oldalán. Egyszerű félrevezetésről volt szó, mint ahogy arra a könyvben szereplő Sindre Fauke is rádöbbent: ez nem az ő háborúja már.
Ez a jelenet visszanézve meghatározó a történet szempontjából, és a frontkatonák jelleméről, hozzáállásáról is sokat elárul. Harry Hole nyomozása során eljut Sindre Fauke-hoz, az idős, de energikus egykori frontkatonához. Kérdései elsősorban arra irányulnak, hogy megértse a múltat, hiszen a nyomozás során már világossá vált, hogy a múlt rejti majd a jelen ügy megoldását. Harry arról faggatja Sindrét, hogy mikor változott meg, mikor jött rá, hogy nem a jó oldalon áll. Sindre ezt válaszolta: „Igazából nem nevezném változásnak. Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját vívom.”
Időpontok és nevek keveredése
Különösen nehezíti az olvasók számára a megértést, hogy a múltban játszódó történet nem lineáris, sokkal inkább összedobált mozaikdarabkákból áll, néha még az időrend sem stimmel.
További nehezítés – ami Jo Nesbo „aljas trükkje” – a nevekkel való visszaélés. Több esetben is az a gátja a megértésnek, hogy több szereplőnek van azonos vagy hasonló neve.
A nevekkel való manipulálás halmozása ez a regény, hiszen a férfi, akit keresünk Úriásnak hívatta magát, a kórházban ezen a néven szólították az ápolónők is. Tehát nagyon bizonytalan, hogy valójában ki feküdt abban a kórházban.
Az elmaradhatatlan érzelmi összeomlás
Jo Nesbót olvasni kemény szellemi munka, és ez többszörösen igaz a Vörösbegyre. Emellett érzelmileg is erősen megindítja az olvasót, olyan eszközöket vet be az író, amelyek egyedülállóak.
Harry nyomozótársa gyilkosság áldozata lesz, mert rájön valami nagyon fontos dologra. Harry és Ellen nagyon közel álltak egymáshoz, szoros barátság alakult ki közöttük. Jo Nesbo mintha azt érezné, hogy kötelessége minden egyes regényben megölni valakit, aki közel áll Harryhoz annak érdekében, hogy újra és újra a mélységekbe taszítsa az amúgy is labilis nyomozót.
Amikor Ellen meghal, mindannyian sajnáljuk. Ám az az igazi megrázkódtatás, amikor Harry elkezdi hívogatni Ellen üzenetrögzítőjét, és elmondja neki az aznap történteket. Úgy tesz, mintha a lány hallaná, miközben a saját halálának körülményeit akarja megbeszélni vele. Morbid és kifacsart szituáció, amellyel én érzelmileg nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen letaglózott.
A befejezés hiányosságai
A fentiek alapján azt lehetne gondolni, hogy a Vörösbegy a legjobb krimi, amelyet valaha olvastam. Tényleg nagyon jó, ám a regény utolsó ötven oldala hagy némi kívánnivalót maga után.
Túlságosan egyenes és következetes, tudtam, hogy mit fogok találni a következő oldalon. Bár a végén volt még egy csavar. Amikor már azt hisszük, hogy beazonosítottuk az egykori frontkatona személyét, akkor csak halvány utalások vannak arra vonatkozóan, hogy talán még nincs megoldva az ügy. A múltidézés áttér az egykori katona naplójának részleteire, amelyre Harry rábukkan, és az ő olvasatában láthatjuk viszont a lapokon. Ez azonban már egy egyértelmű magyarázat és levezetés, bár a végkifejlet még hátravan. Ennek a két résznek az összecsúsztatása elégedetlenséggel töltött el. Ez a kiváló regény frappánsabb befejezést érdemelt volna.
Írta: Franky Silver
