Napjainkban új típusú történetek terjednek az interneten, többek között a creepypasta műfajban. Mi különbözteti meg ezeket a régi idők vándorlegendáitól? És mi történik, amikor a tények falsnak bizonyulnak az interneten? Jack Werner kibogozza a kérdést.
Az interneten is vannak vándorlegendák?
– Az internet a vándorlegendák halálát jelenti? – teszi fel a kérdést Johanna Hagström a Göteborg Posten kulturális rovatának újságírója 2019 januárjában. – Egyre több agyszüleményt, viccet és PR-felhajtást rendeznek meg és terjesztenek, és bár ezeknek a videóknak a nagy része hamis, mégis nagyon gyorsan lesz valaki, aki megpróbálja a macskáját azonnal megszárítani a mikróban, és ezt élő videóként kiposztolja. – írja válaszként saját kérdésére. Johanna Hagström tézisének összefoglalása szerint az internet önmagában nem gerjeszt több hihetetlen történetet, hanem lehetőséget ad számunkra, hogy tudomást szerezzünk és beszéljünk róluk, tehát definíció szerint nem lehetnek vándorlegendák.
Ez egy érdekes kérdés, de mint már szó volt róla, egy vándorlegenda elsősorban nem azért érdekfeszítő, mert hiteles eseményen alapul, hanem mert a történet tovább terjed. Az, aki emlékszik af Klintberg (Bengt af Klintberg, svéd etnológus) és Brunvand (Jan Harold Brunvand, svéd származású amerikai antropológus és szociológus) meghatározásaira a vándorlegendákkal kapcsolatban, az tudja, hogy ez nem követeli meg, hogy a történetek hamisak legyenek, ahhoz, hogy vándorlegendának lehessen tekinteni, és ezen a ponton hiányos Johanna Haström érvelése. Mindazonáltal Haström valami fontos kérdést feszeget, mégpedig azt, hogyan kezdtük el a hírekben hallott eseményeket újraértelmezni a néphagyomány szempontjából.
Amikor egy hiteles esemény érzékenyen érint bennünket, akkor ezeket a saját megjegyzéseinkkel együtt adjuk tovább, és a beszélgetés során, mely a történésből fakad, egy bizonyos módon az érzelmeink is megvitatásra kerülnek, a félelmünk, a bizonytalanságunk vagy a haragunk, melyek az eseménnyel kapcsolatosak.
Az, hogy ezek az események megtörténtek, nem jelenti azt, hogy ne használnánk fel előítéleteink kivetítésére vagy értékeléseink illusztrálására, valójában kijelenthetjük, hogy pontosan erre használjuk a vándorlegendákat. Ezért kezdhetünk elgondolkodni a hiteles eseményeken, melyek terjednek, illetve az ezekkel kapcsolatos fogalmon néphagyomány szerinti értelmezésben: ezek esetleg népi- vagy vándorhírek lennének?
Egyrészről ezek kicsit új, ám még nem kutatott kategóriák a néphagyomány területén, melyek napjainkban jól terjednek, léteznek a klasszikusabb kategóriákban is: ez lehet a klasszikus városi legenda, melyet a néphagyomány-kutatók már az 1900-as években felismertek, vagy azok a történetek, melyek a 2000-es években kezdték kinőni magukat, melyek formájukat tekintve illeszkednek a Patkány a pizzában történethez. (Mivel Magyarországon ez a történet nem terjedt el, ezért alább néhány szóban ismertetem. A fordító.)
Patkány a pizzában
Egy barátom barátja Stockholmban a Hornsgatanon pizzát evett egy pizzériában. Érezte, hogy valami beleragadt a fogába.
Aznap éjjel borzasztó fogfájásra ébredt. Elment a Söder kórházba, ahol megállapították, hogy egy patkányfog akadt a fogába. Az Egészségügyi Hivatal elment a pizzériába, ahol egy szoba le volt zárva. A tulajdonos megtagadta, hogy kinyissa. Kijött a rendőrség, betörték az ajtót. A helyiségben 50 levágott patkány lógott.
Ez a városi legenda Angliában már az 1960-as években keringett, természetesen londoni pizzéria szerepelt a történetben, majd átterjedt más országokba is.
Ezek a történetek szöveges formában terjednek a Facebookon, valamint a kissé gátlástalan kiadványok cikkeiként. Az Instagrammon képekben terjednek, a Twitteren hosszú, összefüggő tweet-sorozatként, valamint a Youtube-on ott vannak azok a népszerű felhasználók, akiknek az a fő feladatuk, hogy újraértelmezve, kicsit titokzatosabban elmeséljék ezeket, úgy mint egy szellemsztorit.
A vándorlegendák úgy maradnak fenn, hogy mi emberek kommunikálunk egymással. Az interneten pedig mást sem csinálunk, mint kommunikálunk, bár még mindig nem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy ez a kommunikáció pontosan hogyan néz ki és hogyan kell értelmezni. Éppen ezért a vándorlegendákat hasonlíthatjuk egy nagyon jó állapotú újdonsült szülőhöz, akinek hasonlóan nagyon jó állapotban lévő gyermeke van, ám akit eddig még nem igazán ismertünk meg.
Mit mondanak el a vándorlegendák napjainkban, összehasonlítva a régebbi legendákkal?
Aki napjainkban vándorlegendákat keres, mindenütt azokat látja. Az egyik legmakacsabb vándorlegenda a Facebookon terjed, ami HIV-fertőzött vérrel beinjekciózott narancsokról szól. Egy rakomány narancsnak Líbiából Algériába kellett volna jutnia, melyet aztán megvizsgáltak és a vizsgálat azt mutatta, hogy az említett módon lettek a narancsok kipreparálva.
A Twitteren terjedt egy történet 2017-ben, mely olyan nagy méreteket öltött, hogy még az Expressen napilap is foglalkozott vele. Ez egy lányról szólt, aki egy sráccal tartott hazafelé egy Tinder-randiról. Másnap reggel a lány amikor felébredt, furcsa kiütéseket vett észre magán. Amikor elment nőgyógyászhoz, azt mondta neki, hogy ez egy olyan betegség, amit csak halottaktól lehet elkapni. Később kiderült, hogy a srác, akivel hazament, hullaházban dolgozott.
Pernilla Wahlgren és Sofia Wistam népszerű podcastjének egyik részében egy történetet meséltek el arról, hogy valaki a new yorki metróban összefutott két férfival, akik egy kifejezéstelen szemű nőt tartottak egymás között. Később kiderült, hogy a nő halott volt.
Ez a három történet jó példa a városi legendákra, melyek megtalálhatók Brunvand és af Klintberg gyűjteményében, és melyek továbbra is terjednek napjainkban a közösségi médiákban. A témák jellemzőek: amiről beszélünk, régen ugyanúgy, mint most, azok a félelmeink a súlyos betegségekkel szemben, melyek belopakodnak a hétköznapjainkba, félelem a csábítástól, de a kockázattól is, amit egy idegennel való szexuális aktus foglal magában. Továbbá félünk a gyilkosságtól és az erőszaktól, valamint ezek potenciális közelségétől a városi környezetben. Az emberek által mesélt történetek valójában nem mentek át túl nagy változáson az 1980-as évek óta, amikor a vándorlegendák gyűjtése úgy igazán elkezdődött.
Hosszú távon lehetnek nagyobb változások. Jochum Stattin 1990-ben jelentette meg A kísértet ölelésétől az utcai erőszakig című tanulmányát, amiben az elmúlt 150 év kulturális félelmeit vizsgálta. Összevetette a modern vándorlegendákat a korábbi vidéki közösségek legendáival, hogy megtudja, talál-e az adott időszakokra jellemző kifejezéseket, illetve témákat a félelmeinkre az iparosodás előtti és utáni Svédországban. Az egyik következtetése az volt, hogy már nem tekintünk fenyegetésként a természetre, ehelyett elkezdtünk saját magunkra és egymásra veszélyforrásként tekinteni.
„Az aggódás a klímaváltozás, a háborúk fenyegetése, és az utcai erőszak miatt különböző megjelenési formákban tipikusak. Ráadásul van egy jelentős különbség. A fenyegetettség napjainkban gyakran szorongáshoz és aggódáshoz vezet, míg a régi vidéki közösség embere világos és határozott félelmet érzett. Szeretném kijelenteni, hogy a vidéki emberek régen jobban tudták, mi az, amitől félnek, mint a mai emberek. Manapság maga a bizonytalanság a leginkább meghatározó.” Írta Stattin.
Ez jól alkalmazható a mi korunkra is. Ahelyett, hogy magára a természeti erőkre vagy Istenre tekintenénk fenyegetésként, maga az ember jelent fenyegetést, például az éghajlattal kapcsolatban.
Napjaink városi legendái, amennyiben úgy döntünk, hogy így hívjuk ezeket, éppen úgy, mint a vándorlegendákban, gyakran bukkannak fel elbeszélések olyan emberekről, akik hosszú idő óta osztják meg lakóhelyüket hívatlan társasággal. A történetek olyan férfiakról és nőkről szólnak, akik észrevették, hogy egyes tárgyak eltűntek vagy helyet változtattak az otthonukban, és akkor valamilyen módon – olykor azután, hogy telepítettek egy kamerát – észrevették, hogy egy csavargó vagy egy hajléktalan lakik a gardróbban, a szellőztető rendszerben, a padláson vagy a pincében.
Ezek a történetek logikussá válnak, a félelmünk kifejezéseként működnek egy olyan időben – Stattin érvelése szerint –, amikor önállóak vagyunk és sok szempontból magányosabbak, mint száz évvel ezelőtt.
A creepypastáról
Az internet egy kitűnő hely a kísértethistóriák számára. Mint olvasó ott ülsz egyedül, gyakorta a sötét éjszakában a monitorod előtt, és egyre jobban belemerülsz az olvasásba. Szerzőként kihasználhatod az anonimitásodat, és állíthatod, hogy ez a szörnyűség, amit leírsz, veled történt meg, hiszen senki nem tudja, ki vagy, így senki nem tudja megkérdőjelezni az állításodat.
2007 körül a kísértethistóriák úgy terjedtek az interneten, hogy kimásolták és beillesztették azokat, vagy szöveges formában, vagy a szövegekről képernyőképet készítettek, és ezeket ekkor kezdték el creepypastának hívni, ez az elnevezés a billentyűzet copy-paste funkciójából ered. Néhány évvel később kis közösségi helyek jöttek létre az ilyen történetek szerzőinek és olvasóinak, például a Redditen a Nosleep alfórum és egy anonim találkozóhely, a 4chans alfórum. Egy másik ilyen hely volt a Bogleech fórum, ahol a CosbyDaf nevű felhasználó 2011-ben közzé tett egy horrortörténetet, amit ő „Normal Porn for Normal People” (Normális pornó normális embereknek) címmel publikált. Egyes szám első személyben mesélte el. Egy olyan személyről szólt, aki egy furcsa emailt kapott egy linkel, ami a „Normal Porn for Normal People”.com-ra vezetett. A mesélő rákattintott a linkre és egy olyan oldalon találta magát, ahol egy sor groteszk film volt, ezek állatkínzást, bántalmazást és gyilkosságot mutattak be. A történetnek nyitva maradt a vége. „Megpróbáltam feltenni ezt az oldal különböző kis fórumokra, de emiatt gyakran kizárnak. – írta a szerző, végül ezzel zárta: „Olykor még felbukkannak ezek a filmek erről a weboldalról, de rövid idő után mindig törlésre kerülnek.”
Ez a történet azonnal nagyot ütött, és az internet egyik legkedveltebb és legnépszerűbb creepypastája lett. Tovább terjedt, egyre távolabb a Bogleech fórumtól, az eredeti megjelenési platformtól, míg végül valaki – egyfajta tiszteletnyilvánításként a történet iránt – megvette a domaint és felépített egy kis weboldalt, hasonlót, mint ami a történetben leírásra került. Aztán elkezdett terjedni a link, és végül olyanokhoz is eljutott, akik előtte soha nem hallották a kísértetsztorit, ami ezt az egészet inspirálta. A történetet elkezdték fordítva „fogyasztani”, a végétől az eleje felé. Azok, akik felfedezték ezt a furcsa oldalt, összezavarodva kutakodtak a Google-n még több információ után. Belebotlottak CosbyDafs elbeszélésébe és azt hitték, találtak egy valódi leírást arról, hogy mit tartalmazott ez egykor. „Does anyone have any idea where to find any of these screen shots or even videos???? i really wanna check this stuff out” („Van valakinek ötlete, hol találhatók ezek a képernyőképek vagy akár videók? Tényleg nagyon szeretném megnézni ezeket a dolgokat) – írta valaki hozzászólásban.
Hogyan történik az, amikor a tények tévedéssé válnak az interneten?
Városi legenda: 2017-ben egy idősebb férfi a Västervik melletti Gamlebyből (Svédország) felhívta a rendőrséget és azt mondta, hogy lelőtt valakit. A rendőrség nagyon komolyan vette a riasztást, az összes járőrt odaküldték Kalmarból. Azok a rendőrök, akiket riasztottak, fel voltak készülve mindenre, ám amikor kiértek mégis nagy meglepetésben volt részük.
A városi legendák gyakran a vicc és az anekdota határmezsgyéjén mozognak. Egy példa az ilyen történetekre, ami az ezredforduló környékéről származik az Egyesült Államokból. Állítólag hibásan publikálták Mississippiben egy helyi újságban. Egy férfiről szólt, aki észrevette, hogy éppen betörnek a garázsába. Azonnal hívta a rendőrséget, ám azt mondták neki, hogy sajnos nincs mit tenni, nincs szabad autójuk. A férfi letette a telefont, majd egy rövid idő múlva újra hívta a rendőrséget és ezt mondta: „Nem kell küldeniük senkit, épp most lőttem le a betörőket”.
Ekkor a rendőrség hirtelen feleszmélt, küldött helikoptereket, kiküldte a kommandósokat és a rendőrautókat.
Amikor kiértek a betörőket a garázsban tetten érték, majd az egyik rendőr azt mondta a háztulajdonosnak:
– Azt mondta, lelőtte őket?
– Igen, önök meg azt mondták, hogy nincs szabad autójuk – válaszolta a férfi.
Ez a történet a 2000-es évek elején terjedt az USA-ban, egy hiteles, tanulságos példaként arra, hogyan hagyja figyelmen kívül a rendőrség a törvénytisztelő polgárokat, ha nem vágnak vissza a huligánoknak, ebben az esetben viszont hirtelen roppant módon aggódni kezdenek.
Amikor ez a történet elérte Svédországot, úgy 2007 környékén, az elején még a Mississippiből érkezett szöveghű fordítás terjedt, ám a későbbi verziókban a főhős egy új svéd nevet kapott – például azt állították, hogy a történet „Stefan Karlssonnal történt meg Antnäsben” vagy „Björnnel Höörben” – és elkezdték úgy elmesélni, hogy az már több volt egy vicces sztorinál. Aztán a 2010-es évek közepe táján elkezdett körbejárni különböző politikailag elégedetlen Facebook-csoportokban, a rendőrséggel szembeni hasonló szkepticizmus kifejezéseként, pont mint korábban, és ezzel a kör bezárult.
Itt a történet véget is érhetett volna, de nem a Gamlebyben lakó férfi számára. Amikor a rendőrség kiért, egyértelmű volt, hogy a férfi valójában nem lőtt le senkit, egyszerűen csak szerette volna, ha a rendőrség eltávolítja egy haverját az otthonából, akit már nagyon unt. Amikor a rendőr megkérdezte, miért állította azt, hogy lelőtte a betörőt, azt válaszolta, hogy egy Gris-Nils-dalban hallotta, hogy a rendőrség csak akkor jön, ha az ember eltúlozza a bejelentést.
Gris-Nils egy värmländi zenész, és mostanában komikus, aki látta korábban a Facebookon ezt a városi legendát, és elkezdte ezt egy vicces sztoriként elmesélni az előadásain. Így történt, hogy egy majdnem húsz éves amerikai városi legenda inspirálta a férfi ötletét Gamlebyben, ami egy felesleges rendőrségi riasztáshoz vezetett.
A tárgyi tévedésekről
Egy kommunikációs láncban az interneten, ahol mind az újságírók, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, ám néha, mint az összes többi ember, tévedhetnek, mind a véleményformálók, akik azt gondolják valamiről, hogy igaz, csak mert az csodásan beleillik a világképükbe, rengeteg olyan pillanat van, amikor a tények falsak lehetnek.
Egy példa arra, hová vezetett mindez 2016 tavaszán. Az, amit Panama-aktáknak hívunk, kiszivárgott információk adócsalókról, akik lelepleződtek az európai médiákban, és az Uppdrag Granskning (oknyomozó újságírás és riportműsor az SVT-n) vírusként terjedő interjúja miatt, melyet az akkori izlandi miniszterelnökkel, Sigmundur Davíð Gunnlaugssonnal készítettek megkapta az esemény a maga frontemberét.
Gunnlaugsson adótervekkel kapcsolatos kérdéseket kapott, ami szivárogtatás révén korábban kiderült, és mivel nyilvánvalóan nem volt erre felkészülve, inkább előzetesen lemondta az interjút. Mindenki értette, hogy Gunnlaugsson napjai miniszterelnökként meg vannak számlálva, és amikor egy PZ Feed Twitter-felhasználói fiókból jött egy tweet, hogy az izlandi média beszámolt arról, hogy a miniszterelnök lemondásra készül, akkor ezt sokan elhitték. Többek között Edward Snowden és a DN (Dagens Nyheter, svéd napilap) főszerkesztője, Peter Wolodarski terjesztették a hírt. Wolodarski hozzáfűzte a „még nem megerősített” kiegészítést.
Ez volt az első hiba. Nevezetesen az, hogy sem Gunnlaugsson, sem más nem jelentett be távozást. Az történt, hogy Izland előző miniszterelnöke, a szociáldemokrata Jóhanna Sigurðardóttir írt egy posztot a Facebookon, melyben felkérte a liberális Gunnlaugssont a lemondásra. Ám ezt a posztot izlandi nyelven írta, amit a világon nem sokan beszélnek. Így aztán Google Fordítót használtak, ami szintén nem fordítja túl jól az izlandi szöveget, és ehelyett a mondat helyett: „A miniszterelnöknek le kell mondania azonnal, az egész kormánynak mennie kell”, ami a helyes fordítás lett volna, ez lett az eredmény: „A miniszterelnök azonnal lemondott”. Peter Wolodarski úgy cselekedett, ahogy az újságírók olykor szoktak, amikor egy forró és bizonytalan hírhelyzet van, közzétette a tweetjét, annak ellenére, hogy az adatok nem voltak megerősítve. Pont, ahogy az újságírók szokták tenni, eltávolította a tweetet, miután én magam panaszt tettem, hogy egy olyan pletyka terjed, melyet könnyű megcáfolni.
Néhány nappal később bekövetkezett a második hiba. A Fria Tider idegengyűlölő blog közzétett egy cikket a következő címmel: „Wolodarski pletykát terjeszt a brüsszeli iszlámellenes autótámadásról”. A cikkben az állt, hogy Wolodarski azt tweetelte, hogy az iszlámgyűlölők Molenbeekben, Brüsszelben elütöttek egy lefátyolozott muszlim nőt, aki megsérült, tehát olyat tweetelt, ami később tárgyi tévedésnek bizonyult. Ezután azt írta a Fria Tider „A DN főszerkesztőjének a PZ Feed felhasználói oldalára mutató linkje arról az állítólagos iszlámgyűlölő támadásról, ami a nyitott politika eredménye, és melyet a korrekt újságíró, Jack Werner, korábbi Metro-munkatárs lereagált”.
Tehát a Fria Tider látta a Peter Wolodarskival folytatott beszélgetésemet a pletykáról és a hibákról a Twitteren, de a Gunnlaugssonról szóló tweetet nem láthatták, hiszen az már törölve lett. Ehelyett úgy gondolták, hogy ez a tweet a brüsszeli eseményekről szól, és publikáltak egy cikket ez alapján.
A Fria Tider pontosan úgy cselekedett, ahogy egy véleményformáló szeret cselekedni, abból indultak ki, hogy az ő világképük az igaz és találgattak, hogy ami ezen kívül esik, az hogyan történt. Egy napot vett igénybe a Fria Tidernek, hogy eltüntesse a cikket, valamint további kis időnek, mielőtt közzétettek egy helyreigazítást. A hibáik kijavítása mindig kicsit lassabb, ha a hiba véletlenül pont olyan, amiről az ember szeretné, hogy igaz legyen.
A cikket írta: Jack Werner
Fordította: Franky Silver
Forrás: Trollbunden